A politika kimerít - indul az áttekintő írás. Az egymást követő Élysée-lakók tekintélye fél évszázad óta szakadatlanul fölörlődik. Hollande ebben a tekintetben a hanyatlás legszemléletesebb példája.
A Le Monde-hoz hasonlóan az inkább a baloldallal rokonszenvező Le Nouvel Observateur pedig azon tréfálkozott, hogy Európa koronázatlan császárnője Angela Merkel, tovaszállt az idő, amidőn a bizalmi kettősben, amely de Gaulle és Adenauer, utóbb Kohl és Mitterrand, még később Chirac és Schröder korában is Párizs még egyenrangú partner volt.
Új széljárás.
A cikk szerint a minap egyik látogatója döbbenten vette észre, hogy az államfői titkárnő mezítelen lábbal, harisnyátlanul ül íróasztala mögött, közben faragja a körmeit.
Azon a bizonyos téli délelőttön több látogató is bejelentkezett, és látta, Hollande maga húzogatta a dolgozószoba súlyos függönyeit. Estefelé pedig az egyik hivatalsegéd konstatálta döbbenten, hogy ugyancsak maga az elnök oltogatta el sorban az első emeleti lámpákat.
Shocking, borzalom! XIV. Lajos óta köztudott, jegyzi meg a visszatekintés, hogy egy uralkodó nagysága azon is mérhető, mennyire ügyel a mindennapok részleteire. Úgy látszik, hogy Versailles-t követően ez mára is beköltözött az Élysée-palotába.
lyan országban, amely a históriájában több uralkodóját is vérpadra küldte, még mindig a letűnt korszakok szellemiségét pátyolgatja, mellőzve minden etikettet.
A cikk névtelen szerzője azt kérdi, hogy 2014 végéhez közeledve, fél évszázaddal a közvetlen elnökválasztás bevezetése után, ilyen mélyre süllyedtek? Egy megfigyelőt állítólag letaglózott, hogy Hollande maga választja ki a minél olcsóbb kávé kapszulákat, maga felügyeli értekezletek előtt az ásványvíz beszerzést. És ha ezt bárki szóvá teszi, öngúnnyal, úgy replikázik, "valamivel csak el kell tölteni a napot…"
Az ironizáló kommentár hozzáfűzi az államfői napirenden, kétségtelenül szerepel olyan tekintélyes és súlyos dossziék böngészése is, mint belpolitikai, diplomáciai, katonai kérdések tanulmányozása, de a sommás megállapítás végül is arra jut, hogy mandátumának a feléhez érkezve, Hollande az Ötödik Köztársaságnak "leggyöngébb elnöke".
Enyhítő körülmény, hogy René Coty, a Negyedik Respublika utolsó államfője jellemezte úgy önmagát, legfőbb kötelessége virágkiállítások megnyitása. Igaz, akkor még nem elnöki hatalom volt, az első embert a miniszterelnökben tisztelték.
Hollande helyzetét azonban nem csupán kormányzási gyakorlata alapján bírálják el, azt is firtatják, milyen az egyénisége. Arra a következtetésre jutnak, hogy vele fél évszázad óta fokozatosan "igen mélyre süllyedt az elnöki tekintély".
Idézik Jean Garrigues történészt, alkotmányjogászt, filozófust, aki úgy vélekedik, az elnöki funkció renoméja még Sarkozy idején is növekedett valamennyire.
Ő "szuper államfőnek" tekintette magát, abban az értelemben, hogy a miniszterelnökét csak 'munkatársának' tekintette. Jean-Claud Monod, egy másik elemző, "Ki is a demokrácia főnöke?" című művében arra jutott, hogy az egymást követő elnökök általában növelték hatáskörüket, noha inkább döntőbíráknak kellene lenniük.
De Gaulle idején kezdődött mindez, ő indulásától fogva a kormánypolitika meghatározójának tekintette magát, amint azonban lemondott, a szerepkör nyomban összezsugorodott. Már a jó kedélyű, polgári Pompidou sem volt olyan kormányzója Franciaországnak.
Mitterrand-nál állt meg egy időre a sorozat, főként elismert nagy kulturális tekintélye miatt, viszont Chiracot már "mihaszna királynak" vélték, nemtörődömnek, aki visszahúzódott. Bizonyos idő után aztán Sarkozy is lejjebb adta, megpróbált "jópofa" lenni, amit Hollande azzal az ideológiával tetézett meg, hogy ő "normális elnök, közel a néphez".
Beköszöntött végül az a korszak, amikor az államvezetés elsősorban a gazdasági kérdések szakértelmét igényli. Mitterrand is hadilábon állt vele, végül Hollande-dal jutott arra a szintre, hogy a népszerűsége emiatt süllyedt a mélypontra, Párizs az egyik elsőszámú kitaszítottja lett az Európai Uniónak, soha nem tudta tartani az előírt három százalékos költségvetési hiányt.
Angela Merkel, ha ezért nem szakított is teljesen az Élysée-palotával, igazán mégsem tekintette már elsőszámú partnerének, a Berlin-Párizs közelség sokat veszített rangjából, emlék maradt csupán. A Le Monde kesergő, de inkább gunyoros írása arra a végkövetkeztetésre jutott, hogy az államfői tekintélyhez elnöki habitus kellene, amit azonban nem ismer többé a mai Franciaország.