Számtalan olyan tapasztalatom van, amely, mondhatni, mindenekelőtt "magánérdekű", vagyis nem kap különösebb szerepet a "nagypolitika" színpadán, mégis adalékokat szolgáltat ahhoz, hogy miként lehetséges eligazodni ezen a magasabb és általánosabb színtéren, vagyis a közéletben. Nem tudom, észlelte-e más is, hogy a magyar politika milyen agresszivitással könyököl rá a mindennapi élet dolgaira.
A negyedszázada véget ért diktatórikus korszaknak is az volt a legkeservesebb következménye, hogy minduntalan igazgatni kívánta a magánéletet, a családok életét, a köznapi emberi gondolkodást és munkát, az érzelmeket: a rokon- és ellenszenveket. A köznapi ember, legalábbis az értelmiségi, különösen az, aki véleményét írásban (nyomtatásban) szokta kifejezni, folyamatosan érzékelhette azt, hogy "magánügyei" nem csupán rá tartoznak, minden ideológiai és politikai jelentőséget kapott.
A politika ránehezedett a köznapi életre és amit a "magamfajta" szüntelenül érzékelhetett, a kulturális életre. Mostanában hasonlókat kezdek tapasztalni, mintha valahol számon tartanák, hogy mit beszélek, milyen véleményekre ragadtatom magam, milyen írókat becsülök, milyen könyveket olvasok. Állítólag léteznek olyan listák, amelyek pártszimpátiájuk, viselkedésük, gondolkodásuk szerint osztályozzák az értelmiségi embereket. A hatalmi rendszernek nem megfelelő vagy nem teljesen megfelelő vélemények, viselkedésformák szinte azonnal retorziókkal találkoznak.
Néhány, a közelmúltban szerzett személyes tapasztalatot osztanék meg az olvasóval (és azt sem bánnám, ha a politika illetékesei is felfigyelnének ezekre). Különös tekintettel arra, hogy a napi politikai érdek (vagy az, amit lelkes kiszolgálói annak gondolnak), miként nyomja rá bélyegét a kulturális életre, a kulturális műhelyek munkájára. Ugyanis tapasztalataim szerint az, amit a politika (vagy amit az aktuális hatalomnak kedvezni kívánó "magánszorgalmú kutyák" (ez Illyés Gyula kifejezése volt az ötvenes évek buzgó túlteljesítőire) csak éppen megsejtet, az nyomban lelkes teljesítőkre, túlteljesítőkre talál.
Néhány, a napokban tapasztalt jelenséget említenék meg. Az egyik ilyennel a kulturális közéletben, a másodikkal az irodalomtörténeti recepció világában találkoztam. Hosszú évekig láttam el a Berzsenyi Dániel Irodalmi és Művészeti Társaság elnökének feladatkörét. Ezt voltaképpen a társaság sok évtizeden keresztül tevékenykedő legendás elnöke: a neves, Kaposváron élő költő Takáts Gyula, mint örökséget hagyta rám. A társaság közgyűlése annak idején imponáló többséggel választott meg erre a tisztségre. Éveken keresztül nyugodtan, mondhatom, jó lelkiismerettel és talán nem eredménytelenül végeztem elnöki feladataimat. Természetesen úgynevezett "társadalmi munkában", vagyis honorálás nélkül. Szinte minden programon részt vettem, aztán néhány hónapja úgy éreztem, hogy elfogy körülöttem a levegő.
A társaság költségvetési támogatása megszűnt, ugyanez történt Kaposvár nagymultú (az idén negyvenkettedik évfolyamába lépő) Somogy című folyóiratával. Majd valaki értésemre adta, hogy ennek a hátterében az az elégedetlenség áll, amellyel persze homályban maradó politikai irányítók ítélték meg tevékenységemet. Időközben a társaság nem irodalmár titkárnője telefonon közölte velem, hogy ne ugráljak, mert a mandátumom lejárt. Ez ugyan nem volt igaz, mert tisztségemet csak egy új elnökválasztás vagyis közgyűlés szüntethette volna meg, ezt pedig nem hívták össze a társaság sanyarú pénzügyi helyzete miatt. Mindenesetre elegem lett a zaklatásból és önként visszavonultam. Később aztán azt is kijelentette valaki, hogy az előbbi jogértelmezés nem volt helyes, én azonban akkor már hátat fordítottam Kaposvárnak.
Ezután elnökségi ülést hívtak egybe, ezen én már természetesen nem vettem részt, igaz, az elnökség más tagjainak (például a baloldalinak igazán nem mondható Albert Gábornak) a meghívása is elmaradt. A társaság, nem tudom, kinek a kegyelme folytán teljehatalmat gyakorló titkárnője, ezúttal bejelentette, hogy már ki is van választva az új elnök személye, ezt azonban nem árulta el. Gondolom, nem kívánta az elnökség jelenlévő tagjainak az orrára kötni. Mindenesetre ezeknek az elnökségi tagoknak egy része - korábbi barátaim -, nyomban beadták a derekukat. Tulajdonképpen aprópénzért: egy képzőművészeti album kiadása és néhány Magyarországra történő utazás költségeinek rendezése fejében. Szomorú tapasztalatom, hogy a magyar értelmiség egy része mostanában mélyen leszállított áron megvásárolható. Az elkeserítő ebben az, hogy ezt a "lélekvásárt" már a kommunista korszak utolsó évtizedében sem lehetett tapasztalnom, Csoóri Sándor és Csurka István, vagy más oldalon Konrád György és Kertész Imre megvásárolhatatlannak bizonyult. El lehetne gondolkodni azon, hogy a magyar értelmiség, az irodalmi élet morálja miként változott a "rendszerváltás" után.
Hasonló eseteket bőven tudnék szóbahozni. Végezetül csak két "apróság". A nemrég lezajlott Tokaji Írótáborban, mint ez köztudottá vált, egy fiatal (nem is tehetségtelen) író úgy orrbavágta az esti borozás közben vele nem egyetértő Kukorelly Endrét, hogy mentőt kellett hívni hozzá. Állítólag az ilyen incidensek ma már az irodalmi közélet elmaradhatatlan szertartásai.
Más. Napjaink egyik magasra emelt, a napokban kitüntetett kulturális személyisége nyilvánosan helytelenítette azt, hogy a Nyugatnak: "ennek a kis példányszámú zsidó lapocskának" olyan nagy tekintélye van. Ady Endrét, mint alkoholista és vérbajos "zsidóbérencet" már korábban is kiutasította irodalmunk magaslatairól az egyik tekintélyes jobboldali ideológus. (A néven nevezéseket most elkerülöm, nem szeretném, ha legközelebb valamely magas irodalmi fórumon orrba vágna valaki…)
Mindez az utóbbi néhány hét személyes tapasztalata: valójában magánügyek, hiszen orrba vágni vagy lezsidózni valakit ma már a megszokott dolgok közé tartozik. Szomorúan idézem fel ezeket a tapasztalatokat, s nem kis nosztalgiával gondolok vissza azokra az egykori "jobbközépen" elhelyezkedő politikus barátaimra - például Antall Józsefre, Szabó Ivánra és másokra -, vagy éppen piarista tanáraimra, akik nem egészen így képzelték a konzervatív keresztény politikát.
"Magánügyekről" beszéltem, de hogy mindez mennyire csak magánügy, azt döntse el az olvasó.
