Másnap este a csodás koncertpalota felső emeletén, szmokingos úriemberek és mezítlábas hippik között álltam, amikor megjelent a színpadon egy fekete ruhás férfi, és énekelni kezdett azon a hidegrázósan rekedtes hangján. „Dance me to your beauty with a burning violin”.
Azóta, ha meghallom ezt a Leonard Cohen-dalt, mindig az a 21 évvel ezelőtti pillanat jut eszembe.
Az örök nőbolond, az állandóan visszaeső rosszéletű, élet és halál mezsgyéjének kutatója, a kanadai lengyel zsidó költő-énekes, aki hosszú évekre egy görög szigetre vonult vissza, majd buddhista szerzetesként kereste önmagát, a szentkönyvek és a mindennapok spiritualitásának egyesítője: Leonard Cohen ma 80 éves.
Még ma is sokan hiszik erről a nagyszerű, ma is aktív művészről, akinek három nappal 80. születésnapja után, éppen a zsidó újévre jelenik meg új lemeze Popular Problems címmel, hogy „énekes, aki könyveket ír”. Pedig Cohen már huszonévesen verseskötettel jelentkezett, és a 60-as évek első felében, amikor egymás után tűntek fel az „egy szál gitáros énekesek”, számára az éneklés csupán hobbi volt. Ezzel szemben hazájában nemcsak elismert költő volt, hanem két regénye, az immár magyarul is olvasható A kedvenc játék (1963) és a Szépséges lúzerek (1966) olyan ikonikus írók sorába emelte őt, mint J.D. Salinger és Jack Kerouac. A legenda szerint amikor 1967-ben felvették első albumát, a Songs of Leonard Cohent, úgy kellett a stúdiót berendezni, mint egy hálószobát, hogy legyőzze szorongását. Az első album, a maga sötét gondolataival, depressziós hangulatával a maga korában nem aratott nagy sikert, néhány év elteltével azonban már számos dala az énekelt költészet klasszikusává vált a Suzanne-tól a So Long, Marianne-ig.
Cohent sokan elkönyvelik pesszimista dalnoknak, akit legjobban az elmúlás, a kisiklott életek, a lehetetlen kapcsolatok foglalkoztatnak. Holott énekelt versei tele vannak szélesebb értelmezésű szimbólumokkal, mint például a Story of Isaac, amely a bibliai történetbe ágyazza napjaink értelmetlen áldozatait, vagy a zsoltárszerű Who By Fire? Nem is szólva a világ számos nyelvén előadott Hallelujah-ról, amely sokhelyütt a béke és a tolerancia jelképe lett. "Csodálatos szó, hatalmas energiát ad, amikor kimondva, énekelve az ember arcul köpi vele a katasztrófákat" - mondta róla a költő.
Máskor nem mentes az öniróniától sem, mint a The Famous Blue Raincoat „szakító dalában”, vagy mint az Everybody Knows, egyfajta ballada az emberi megalkuvásokról és a látszatokról, hihetetlen fekete humorral átitatott. És persze ott vannak igazi szenvedélyes, már-már „héja-nászos”, férfias dalai a Janis Joplinról írt Chelsea Hoteltől a „világsláger” I’m Your Man-en át az A Thousand Kisses Deepig.
Leonard Cohen is azok közé tartozik, akiknek „nincsen hangjuk”, mégis nagyon szuggesztív előadók. Ő korosodásával egyre karakteresebbé vált, a fiatalkori „dúdolást” felváltotta egy füstös, ital kaparta torokból áradó hang, miközben dalai a folk-daloktól eljutottak hol klezmeres, hol „újhullámos”, hol country-s és blues-os melódiákig.
Az évek során az írott költészetről sem feledkezett meg: 1977-ben jelent meg a dalokból és prózaversekből álló Death of A Ladies Man, ami nem azonos a hasonló című lemezével. 1984-ben a Book of Mercy spirituális útkeresésének meditációs gyűjteménye jelent meg. Utoljára a Book of Longing című, saját rajzaival illusztrált kötete jelent meg, amelyből egy évvel később Philip Glass készített Budapesten is bemutatott kortárs zeneművet.
Néhány éve magyar előadók is felfedezték Leonard Cohen dalait. Kern András Dance Me- (Forgass, szerelem), vagy Everybody Knows-változata (Persze, tudjuk jól) az eredetivel egyenértékű, miként Zorántól a Take This Waltz (Volt egy tánc) is. A Halleluja pedig nálunk is sok mindenkit megtalált: számomra a legnagyobb élményt Kulka János előadása jelentette néhány éve egy Élet menetén.
Leonard Cohen nyolcvanévesen sem fárad, pedig volt sok-sok éve, amikor nem kímélte sem testét, sem lelkét. Az új lemez egyik erőssége az Almost Like A Blues, amely a földi pokol és kétséges megváltás kérdését boncolgatja reszelős énekbeszéddel, nem kevés keserű gúnnyal, a Samson in New Orleans a Katrina hurrikán pusztítását idézi fel, a Nevermind pedig háborúk banalizálódását állítja pellengérre. Nem lehet nem gondolni a sokadik izraeli-arab fegyveres konfliktusra.
Mindazonáltal Cohen soha nem politizált közvetlenül, de, mint egy napokban adott interjúban elmondta, ő azzal politizál, hogy kimondja, kiénekli a mindenkiben benne élő félelmeket. „Az a légkör, amelyben elmerülünk, még az ajtónk alatt is bekúszik, annyira rafinált és mérgező. Félelem- és kudarcérzések foglyai vagyunk, sötét erők fenyegetnek minket, amelyek beavatkoznak az életünkbe.” – mondta.
Amikor egy zen kolostorba költözött, sokan Cohen "kitéréséről" beszéltek. Most, közel 20 év után így beszélt erről: "A Tóra megadta nekem a túléléshez szükséges alapvető értékeket. A megvilágosodás keresése nem ellentétes a hitemmel. A meditációban nem egy istenhez kell imádkozni, csak azt kell megtanulnom, hogy ne vegyek tudomást magamról."
Végezetül álljon itt a művész krédója: „A költészet csupán az élet bizonyítéka. Ha életünk jól ég, akkor megmarad utánunk a költészet hamuja.”
