Az utókor embere tehetsége és kíváncsisága szerint ezt a leletet szitálja át, rendezi elbeszéléssé, hogy azt ún. (szintén "történelmi") tudatába szervítse. Néha a jelenidő zavaros, fortyogó kavargásában is érzékelhető, hogy "minden, Egész(nek tűnt), eltörött". Vagy: "ami után már semmi nem ugyanaz, ami előtte volt".Máskor az idők és az emberi kultúra kezdetén tetszőlegesen választott decimális számrendszer úgynevezett "kerek" sarokpontjai tartóztatnák föl az idő közömbösen végtelen folyamát. Ilyen jelenség a magyar holokauszt 70. évfordulója tanúsága és tanulsága.
Azon nincs mit vitatni, hogy ama végzetes esztendők során több, mint félmillió zsidónak minősülő (vagy annak minősített) magyart pusztítottak el - mert a második világháború maszkjában alakoskodó apokalipszis utáni névsorolvasáson nem jelentek meg, sőt, legtöbbjük holttestét sem lehetett feltalálni, s ezért méltóan eltemetni.
Mi maradt fenn a félmillió magyar zsidó rettenetes halála emlékéből, és mit kezdett, vagy kezd, vele az emlék gazdája - a mai magyar társadalom? (S nem a kormány! A napi politika!) Ez az ún. korszak és ún. fordulójának a kérdése - az ún. évfordulón.
Emlék nélkül
A magyar társadalom 70 év alatt sem állított emlékművet a félmillió meggyilkolt zsidójának. Ezt a gesztust - noha szüksége fel-felvetődött - nem tette meg. Az emberi élet léptékéhez is szabott idő természete folytán az is megállapítható, ha ez az emlékműállítás ennyi idő után nem valósult meg, akkor már nem is fog. Ez a "bevégeztetett" lezárás az elbeszélés új eleme, amivel most majd együtt kell élni - kinek így, kinek amúgy.
A magyar társadalom nem emelt zsidóinak emlékművet, azonban emelt egy másikat. Amely csak igen közvetve szól az Auschwitz kéményein keresztül légneművé oldott magyar zsidókról, nevezetesen, hogy a magyar társadalom zsidói elpusztításában vétlen.
Ha egy méltó holokauszt-emlékmű már felállíttatott volna, akkor egy német megszállási emlékmű is más kontextusba helyeződött volna. Ezért itt és most a Gábrieles-sasos projekt azt üzeni, hogy a holokauszt-emlékművet helyettesíti. Mintegy, az igénye elutasítása- és hárításaként. Ezt az elképzelést érzékíti meg a szoborcsoport feliratának héber fordítása, noha a magyarokat állítólag cselekedeteikben megakadályozó németeknek nincs héber vagy zsidó vonzata.
A Duna-parti Cipők nem tekinthető holokauszt-emlékműnek, mert olyan eseményt idéz, amely azután következett be, amikor a magyar zsidóság nagy részét a munkaszolgálat és a deportálások következményeként megölték. (A hiteles hely okán is esztétikai értékű alkotás szintén háromnyelvű felirata sem nevezi meg a magyar holokauszt szereplőit hanem csak egy konkrét epizódét - "nyilaskeresztes fegyveresek" - s még itt is bántó az áldozatok kamuflázsa: "Dunába lőtt áldozatok". Hogyan is bírja el, Biblia nyelve ezt az elhallgatást?) A Dohány templom udvarán a Fűzfa-emlékmű zsidók pénzén és kezdeményezésére készült, nem közterületen, ezért nem tekinthető a magyar társadalom emlékezésének.
"Hős" és "isten"
A Gábrieles-sasos-országalmás projektet ugyan a jelenlegi kormány kezdeményezte, mégis méltán tekinthető a magyar társadalom "kollektív" emlékezete - vagy emlékezet-vesztése, -eltérítése - megtestesülésének. Éppen a bőven dokumentált - és ezért céljával kontraproduktív tudósítások (szinte napi rendszerességgel a Népszabadságban) bizonyították, sőt, sulykolták ezt. A bármilyen széleslátószögű objektívvel rögzített fotó- és videó jelentésekből kiderült, hogy csak néhány tucat, maximum több száz ember vett részt a tiltakozásokon - javarészt az áldozatok népéből, vagy "kapcsolt részeiből". (S ezek egy része is a választások politikai kényszerpályáján mozgott - ami a magyar holokauszt 70. évfordulójának egyik legidegenebb leitmotívja.) A magyar társadalmat zsigereiben megtestesítő történelmi egyházak szava azonban hiányzott, noha a Gábrieles-sasos-országalmás installáció szakrális szimbolikával él. (Az először a Dániel próféta könyvében feltűnő arkangyal neve - a két ma is közhasznú héber szó összetételéből származik: gibor [hős], él [isten], ami a pápaság intézményén keresztül szivárgott be a magyar keresztény mítoszvilágba.)
Ha nekik "rendben volt" a szoborcsoport és mindaz, amit megtestesít, mit kifogásol a valóban törpévé gyilkolt kisebbség népe? Egyetlen keresztény értelmiségi, Jelenits István, tiltakozott. Állásfoglalása a tátongó hiányt húzta alá. Ha még három-négy hasonló bírálat fogalmazódott volna meg - ez a szobor nem valósulhat meg. Még a projektet tulajdonképpen visszavonó, felavatás elmaradását is e marginális "véleménynek" tudom be, mert ez nyújthatott alapot, az átadás ceremóniájára kijelölt államtitkárnak a jelenlegi konstellációban bátor parancsmegtagadásához. De hol bújt Erdő Péter a magyar katolikus egyház feje, aki bizony nem követi az új, s felfogásával e érzékeny kérdésekben forradalmian bátran cselekvő pápa szellemét és példáját. S hol maradtak el Várszegi Asztrik "megfontolásai" (a Soáról) éles helyzetben, vagy akár csak Varga Mátyásé ugyanebből a műhelyből? A református egyház ebben a sűrű időben ifj. Hegedüs Lóránt büntetésének 3000 forintra csökkentésében tette le a garast. (Egyébként a szintén Szabadság -téri Horthy totemfej, és a köré szervezett törzsi szertartások kapcsán.) Az evangélikusok óvatos elhatárolódása pedig etnikai (német) hátteret bizonyít - hasonló kiüldöztetés tapasztalatából. Mit jelent (üzen) a történelem e leválthatatlan "civil szervezeteinek" magatartása, ha a felelősség-elhárítás emlékművét ma némasággal szentesítik, mint hetvenegynéhány éve is, a deportálást előkészítő törvénykezést?
A "kibeszélés" szükségessége
Még egy mérgező sebtapaszt kell letépni a 70 éve nyitott s behegedni nem engedett sebről. Hogy a holokausztról "vitatkozni", "álláspontokat ütköztetni" kellene az évfordulón, sőt: eme tevékenység a történészek dolga lenne. Az elmúlt hónapok diskurzusának, szerintem, a legsértőbb mozzanata volt, amikor Balog Zoltán kenetteljes "demokratizmussal" javasolta, hogy álljon le "vitatkozni" Karsai László és Szakály Sándor. Nem(csak) a kormány minisztere, hanem egy lelkész - a léleknek a költőnél is tanultabb "mérnöke". Ő vágta a túlélők szemébe, hogy amit átélni kényszerültek, az ma intellektuális vita tárgya. A vita (eufemisztikusan: "párbeszéd") differentia specificája, hogy a benne foglalt állítások erre is, arra is eldönthetők. Kell-e ahhoz oknyomozó történész a saját keresztnevem eredetét illetően, amelyet apám munkaszolgálatban elpusztított bátyja után örököltem? Korrigálhatja-e történész a szintén az apai családba beházasodott (és ezért "betért") nagynéni tanúságát, aki összegyűjtötte az 56 személy nevét, akiket apai felmenőim közül a holokauszt során meggyilkoltak? (Anyám részéről - mert a Budapest közigazgatási határán kívüli Pomázon éltek - lajstromkészítő sem maradt.) A kaszással viaskodó mindkét szülőmet lehet-e ma tapasztalataik megváltoztatására bírni (még ezzel is fenyíteni), nevezetesen, hogy a holokauszt által annyira meghatározott életükhöz (s ezáltal az enyémhez) nem csak magyar embereknek és nem csak magyar intézményeknek volt közük, noha ők ezt így tapasztalták, s ezt a keresztet hordják a mai napig? (Atyám esetében csak Bergen-Belsenben bukkantak fel a németek. De különösen üzent számára a sors: a holokauszt ötvenedik évfordulóján megjelent nála egy félévszázada nem látott kőbányai osztálytársa és visszahozott neki egy ötven éve kölcsönkért könyvet, s valamely oknál fontosnak tartotta, hogy vele átadjon neki egy ötven éve készült térképekkel kísért feljegyzést, amelyben leírta katonai alakulata feladatát és funkcióját - a bergen-belseni koncentrációs tábor őrzését.)
A Gábrieles-sasos-országalmás emlékművet mégsem nevezném a hazugság emlékművének. Igenis megtestesít igazságot, sőt: olyan igazságot, amire nélküle nem is derülne fény. Mint riporter, egy zsidó folyóirat szerkesztője és egy szintén zsidó könyvkiadó vezetője folyamatosan szembesülök az emlékezés feltörő áradatával. Zsidókéval. S mint egy ilyen témájú egyetemi szeminárium hallgatója, tanultam arról, hogy a zsidók emlékezése azonnal elindult a táborok felszabadulása után - bármilyen gyötrő is volt ez, nem egyszer az öngyilkosságba kergetve az emlék felidézőjét. (Ember Mária, a Hajtűkanyarban egy kisfiú szájába adta a saját élményeit, utolsó könyvében azonban, 2000-ben fogunk-e még élni? egyes szám első személyben beszélt. Elmondta nekem, hogy egyre hatalmasodó halálos betegségének fájdalmai adták az erőt és az ellenpontot, hogy megküzdjön a lelki gyötrelemmel, amit számára az emlékezés jelent.)
A zsidók kibeszélésére (tanúságára) ugyanis nem azért volt szükség, hogy "soha többé!", mint ezt oly bárgyú propagandisztikusan még ma is szajkózzák (a második világháború óta hány millió embert gyilkolt meg az ember, hányat csak azalatt is, míg e sorokat írom?), hanem azért, hogy folytathassák az életüket. Aki ezt a traumát nem beszéli ki, hanem elfojtja, beteg, életképtelen marad.
Gyógyíthatatlan emlékek
Hol van az elkövetők emlékezete? A történész kimutatta, hogy majdnem minden deportált nő hüvelyét megmotozták. Ismert egyetlen bábaasszony emléke, netán gyónása erről a rettenetes aktusról?- mert sokan matattak ennyi hüvelyben. Vagy az Ember Mária - és annyian - leírta kiskatonáé, aki a magyar határon benyitott a marhavagonokba préselt embermasszához és elkérte az értékeket,"maradjon mégis magyaré", vagy vizet kínált értük cserébe. Hol lappang a kétszázezerre becsült, deportálásokat lebonyolító államigazgatási dolgozó emlékezése? A zsidókat a Dunába kísérő-lövő nyilas suhancoké? A zsidó vagyonok kiigénylőié...? Sikerült volna megőrizni egy életen keresztül kimondatlanul hagyni az elkövetés emlékét - a zsidók emlékének a pandanját? Ha más közeg nem, de belső családi alkalmak, szeretkezés utáni nagy feltárulkozások, részegségek, halálos ágyak is érintetlenül és továbbadatlanul hagyhatták?
Az irodalom valamelyes ismerőjeként úgy tűnik: igen. (Egyedül az Fábry Zoltán Utószezon című filmje - 1966 - vetette fel ezt a lappangó és tisztázatlan emlék-fojtogatást.) Ahogy a 70. évnek az volt az igazi jelentősége, hogy még található zsidó túlélő (potenciális megbocsátó és tanú), úgy - milyen kézenfekvő, de erről soha nem beszélt a diskurzus -az elkövetői részről is ugyanez a helyzet áll fenn. Azoknál, akik - az áldozatok népével szemben - nem emlékeztek. S mert minden szempontból az áldozatok fogyatkozó kortársai - ezért már nem is fognak. Tehát ez a rettenetes emlék és tapasztalat - az ún. gyászmunka elengedhetetlen kelléke - most már mindörökké elmondatlan, kibeszéletlen és továbbadatlan marad. Ezt ugyanis sem választott vezetők, sem történészek nem tehették-tehetik meg helyettük.
A már befejezett idejű el nem mondás és elfojtás a magyar nemzet tragédiája, s nem egy szoborcsoport felállítása. Ugyanis a ki nem mondott, és ezért betegségbe homogenizálódott, emléket már nem gyógyíthatja meg senki. Még maga a Teremtő sem, mert szabad akarattal ruházta fel az embert. Ezért ez így marad. Örök igazsággal ruházva fel a Gábrieles-sasos-országalmás emlékművet. Amely, ha nem tervezetten is, de lényegesebb jelenséget ragad meg, mint eredetileg kitűzött célja, mert nem egy történelmi eseményt, hanem annak az emlékének az örökösei geniusát teszi "ércnél maradandóbbá". (Kár is volt fel nem szentelni - "az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében".)
A 70. évfordulóval nemcsak a gyászmunka és katarzis nyomán megvalósulandó megbékélés esett örökre a kútba, hanem vele visszaható hatállyal is megerősíttetett a történelem iránya is, amelyben törvényhozásilag (1938--1944), majd a (visszacsatolt) kassai pályaudvart elhagyva fizikailag is szétvált magyarok és zsidók közös történelme. Azaz: ami egyszer kiszántatott, vissza nem boronálható - különösen, hogy azzal kell szembesülni, hogy nincs is, sőt: nem is volt, ilyen szándék.
Ez talán fájdalmasabb, mint amikor elkövettetett mindaz, aminek itt és most örökre eltéríttetett az emlékezete. Igazabb tapasztalat a keveseknek, akik ezt megélhették, szinte ezért a lelketlen szembesülésért végigküszködve ezt a három emberöltőt. Sőt, a második és a harmadik nemzedéknek is áthagyományozva az örökség terhét mert az emlékeltérítés mozzanata a magunk bőrén megtapasztalt élményévé szervítette, s végtelenítette ezt a tapasztalatot.
Széttekintve az időnk levonulta után magát megmutató szomorú üledék-vidéken, a belőle kiemelkedő, az időt "kizökkentő", szoborcsoporttal találtuk szemben magunkat, ahol az arkangyal - a hős és isten nevéből összefont nevű - vigyázó szigorral sorsunkra (sorstalanságunkra) mutat.
