Az Iszlám Állam elleni harcban a pesmergáknak is nevezett kurd harcosok váltak a legfőbb reménysugárrá. Az Egyesült Államok mellett más országok is jelezték, fegyvereket szállítanak nekik, hogy útját állják az iszlám veszélynek. Mindez korábban elképzelhetetlen lett volna. Az Egyesült Államok, illetve Törökország hallani sem akart egy önálló kurd államról.
Mára azonban megváltozott a széljárás. Benjamin Netanjahu izraeli kormányfő például nyíltan támogatta az önálló Kurdisztán megteremtését, de ma már Ankara is másként vélekedik a kérdésről, mint korábban. Hüseyin Celik, az AKP kormánypárt elnökhelyettese nemrégiben azt közölte, amennyiben Irak három részre szakad, úgy a kurdoknak is joguk van az önrendelkezésre.
Egyiptomi félelmek
Az arab világban azonban még nem lelkendeznek az önálló Kurdisztán megteremtésének gondolatáért. Abdel Fattah al-Sziszi egyiptomi elnök szerint katasztrófa lenne, ha bekövetkezne ez a forgatókönyv.
Bár a bagdadi kormány is segítséget ajánlott a kurdoknak, s még az amerikai légicsapások előtt az iraki kormányerők is a levegőből lőtték az Iszlám Állam állásait, a kurdok semmiképpen sem akarják azt, hogy az iraki kormány segítségétől függjenek. Maszud Barzani, a kurd autonóm tartomány elnöke ezért is kért nemzetközi támogatást.
A kurdok saját harcosaikkal kívánják visszafoglalni az IS által tőlük elorzott területeket. Augusztus első felében kezdték meg offenzívájukat Moszul régiójában. Segítségükre siettek a Törökországban sokáig betiltott Kurd Munkáspárt (PKK) fegyveresei is. A pesmergák vezetője, Dzsabar Dzsavar azt közölte, eddig csak védekeztek, de ezután támadó hadműveletet folytatnak majd.
Azóta heves harcok dúlnak Irak északi részén. Szintén csatlakoztak a hadműveletekhez a szíriai kurdok is. Ez utóbbi csoport ideológiáját tekintve inkább a PKK-hoz hasonló: baloldali szerveződésről van szó. A kurd frakciók összefogása azért példátlan, mert korábban egymás ellen harcoltak. Barzani még 2007-ben is arra szólította fel a PKK-t, tartózkodjon az erőszaktól.
A kényszer azonban összehozta a régi ellenfeleket. Illetve nemcsak ez: a kurdok úgy érzik, eljött az ő idejük, végre elérhető közelségbe került az önálló kurd állam kikiáltása. Ha minden a terveik szerint halad, Kurdisztán akár néhány hónapon, de legalábbis néhány belül éveken belül független országgá válhat.
Majdnem valóra vált az álom
A Kurdisztán, azaz a kurdok országa elnevezést a perzsa nyelvből származtatják. Bár a kurdokat több nép próbálta rákényszeríteni arra a 13-16. század között, hódoljanak be nekik, ők mégis leginkább az Oszmán Birodalmat segítették, mivel a perzsák nem adtak autonómiát a kurd fejedelmeknek. A 19. században az Oszmán Birodalomban tartományuk rövid ideig széleskörű autonómiával rendelkezett.
Az oszmánok aztán a velük szövetséges központi hatalmakkal együtt vereséget szenvedtek az első világháborúban. Az 1920. augusztus 10-én aláírt sevres-i békeszerződés nyomán a törökök még Magyarországnál is súlyosabb vereséget könyvelhettek el: területük ?-ét vesztették el.
A békemegállapodás révén Irak ugyan brit mandátumterület lett, azonbelül azonban Moszultól északra autonómiát biztosítottak a kurdok számára azzal az ígérettel, hogy egy éven belül önálló államot hívhatnak életre. Törökország azonban elutasította a békeegyezményt, s háborúval érte el annak felülvizsgálatát. Az 1923. augusztus 24-én megkötött lausanne-i békeszerződésben már nem volt szó Kurdisztán önállóságáról.
Négy országban élnek
A kurdok váltak a világban a legnagyobb olyan nemzetiséggé, amely nem rendelkezett saját szuverén állammal: négy országban, Szíriában, Irakban, Iránban és Törökországban éltek kurdok. Törökországban például elsősorban az ország keleti része számít fellegváruknak, de a Kurd Munkáspárt (PKK) elleni háború miatt később sokan költöztek át a nagyvárosokba, Mersinbe, Adanába vagy Isztambulba. Iránban 4-4,5 millióra becsülik a kurdok számát.
A nemzetiségnek esélye sem lehetett a függetlenségre. Törökország ugyanis úgy vélte, a régió teljes destabilizálását eredményezné egy kurd ország. Az államalapító, Mustafa Kemal Atatürk idején még csak kisebbségnek sem ismerték el a kurdokat.
Az iraki kurdok a hetvenes években autonóm tartományban élhettek Irakban. Túlzás lenne azonban azt állítani, hogy Szaddám Huszein a kurdok nagy barátja lett volna. 1988-ban vegyi fegyvert, nitrogénmustárt vetett be ellenük, amelynek során legalább ötezer ember vesztette életét. Az első Öbölháborút követően azonban a kurdok széleskörű önrendelkezésre tettek szert. Saját kormányuk, regionális parlamentjük lett.
Törökországban ennél sanyarúbb sors várt rájuk. Nyelvüket betiltották, neveiket törökre módosították, s a kurd oktatásnak is véget vetettek. 1984-ben a kurdok fellázadtak az elnyomás ellen. Az ellenállást a marxista-leninista PKK irányította, amely fegyveres harccal próbált nagyobb önrendelkezésre szert tenni Törökország területén. A konfliktusban legalább 40 ezren vesztették életüket az eltelt négy évtized alatt.
A PKK ügye miatt a kilencvenes években fagypontra jutott a szíriai-török viszony is, miután Damaszkusz nyújtott menedéket a PKK vezetőjének, Abdullah Öcalannak. Szíria ezért rövid úton megszabadult tőle. Öcalan ezután számos országban bukkant fel, mígnem 1999-ben a török titkosszolgálat a CIA és a Moszad segítségével elfogta őt. Öcalant azóta is a Márvány-tengeren lévő börtönszigeten, Imraliban tartják fogva.
Letartóztatásával azonban megkezdődött az enyhülés a kurdok és a török kormány között. A 2000-es évek közepétől Öcalan már nem támogatja a fegyveres felkelést, s a két nép békés egymás mellett élésének fontosságát hirdeti. 2006-ban ügyvédje révén olyan közleményt hozott nyilvánosságra, amelyben tűzszünetet hirdetett, s a Törökországgal való békekötés mellett foglalt állást.
Az uniós csatlakozási tárgyalások megkezdése után valamelyest javult a törökországi kurd kisebbség helyzete, az állami televízió például önálló kurd televíziós csatornát hozott létre. A közeledés azonban csak az elmúlt hónapokban gyorsult fel igazán. Ez elsősorban arra vezethető vissza, hogy Recep Tayyip Erdogannak elnökként is szüksége lehet a kurdok támogatására. Augusztus 28-án iktatják be államfőnek.
Miután azonban Törökország nem elnöki köztársaság, Erdogan egyelőre csak az általa kinevezendő miniszterelnökön keresztül gyakorolhatja hatalmát. Erdogan azonban aligha éri be ennyivel, már több ízben utalt arra, olyan országot akar, ahol az első ízben közvetlenül a lakosság által megválasztott elnök határozhatja meg az állam arculatát. Ehhez azonban kétharmados többségre lenne szükség.
A jelenlegi erőviszonyok mellett erre nincs esély a parlamentben, de teljesen valószínűtlen az is, hogy a jövő évi voksolás során az AKP egymaga kétharmadra tegyen szert. Erdogannak szövetségesekre van szüksége. A beiktatandó elnök feltehetően a kurdok pártjának támogatását próbálja elnyerni. Már közvetlenül az elnökválasztást megelőzően körbeudvarolta a kurdokat.
Az ankarai törvényhozás ülésszakát azért hosszabbították meg július közepéig, hogy törvényerőre emeljék a javaslatot, melynek értelmében biztosítják a szabad letelepedést a PKK nem harcoló tagjai számára. Az iraki kurdokról is merőben megváltozott a török kormány véleménye. Ma már nem terroristákként tekintenek rájuk, hanem fontos kereskedelmi partnerként.
Az autonóm régió viszonylagos biztonságának, kedvező természeti adottságainak és jelentős nyersanyagtartalékainak köszönhetően ugyanis a régióban a leggyorsabban fejlődő területté vált, ahol nagy az igény a török exportcikkekre. Sok külföldi cég nyitott irodát az autonóm tartomány székhelyén, Erbilben. A térségben azonban a Kirkuk rendelkezik a legjelentősebb olajtartalékokkal.