Elárulhatom, hogy ezeknek a nyári turistautaknak a zsákmányaként általában nagyszerű francia borokkal, sajtokkal - és könyvekkel térünk haza. Most is összevásároltunk jónéhányat és persze e könyvek révén szereztünk néhány figyelemreméltó tapasztalatot, például arról, hogy hazánk milyen súllyal, gazdagságban és hitelességgel kap helyet-szerepet a rendkívül bőséges és mindig kiválóan megszerkesztett francia kézikönyvek lapjain.
Két kiadványról szeretnék most számot adni, nem minden tanulság nélkül. Az egyik címe: Les 1001 sites historiques qu'il faut avoir vus dans sa vie, a másiké: Les 1001 merveilles de l'architecture qu'il faut avoir vues dans sa vie. Mindkettőt a neves párizsi Flammarion könyvkiadó jelentette meg (és mindkettőhöz erősen leszállított áron jutottunk hozzá - ezért vehettük birtokunkba őket). Mind a két vaskos (csaknem ezer oldalas) kötetben természetesen szerepel Magyarország, a magyar történelem, illetve a magyar építőművészet több tucatnyi egyéb ország és sok száz egyéb történelmi, illetve építőművészeti nevezetesség között. Nos, kétségtelenül figyelemreméltó tapasztalatokkal jár, ha az olvasó összeveti a hazánk, nemzeti történelmünk és építészetünk iránt tapasztalható érdeklődést a többi nemzet iránt mutatkozó figyelemmel.
Bizonyára nem lehet meglepő, ha a történelmi monumentumok iránt megmutatkozó érdeklődés homlokterében olyan országok állnak, mint Franciaország, Spanyolország, Olaszország, Oroszország, Görögország vagy éppen Kína, India, Törökország és Mexikó - kétségtelen, hogy az emberiség történelmi múltjának nagy monumentumai a legnagyobb gazdagságban ezekben az országokban találhatók. Hasonlóképpen az emberi kultúra építészeti emlékeinek bemutatásában is olyan országok állnak az élen, mint az előbbiek, s mellettük még Ausztrália, Ausztria, Brazília, Kanada, Dánia, az Egyesült Államok, Japán, Hollandia, Svédország és Svájc.
Két történelmi kézikönyv
Az azonban mindenesetre fájdalmas, hogy hazánkat milyen kevés történelmi esemény színhelye és milyen kevés művészettörténeti értelemben fontosnak tekintett épület képviseli. Lássuk az első kategóriát - a történelmi jelentőségű monumentumokat bemutató kötetben mindössze három magyar építménnyel találkozunk: a budapesti Országház, a Halászbástya és a pécsi ókeresztény temető bemutatásával. Miközben a gazdag kiadvány a hozzánk hasonló történelmi emlékeket felmutató kelet-közép-európai országok közül Lengyelország tizenkettő, Csehország kilenc, Románia hét, Bulgária négy, Szerbia hét történelmi építményét mutatja be.
Olaszország múltját nyolcvan, Franciaországét hetvenegy, Angliáét hetvenhat, Spanyolországét hatvannégy, Németországét negyvenhat, Oroszországét huszonhárom adalék (és képmelléklet) illusztrálja. A magyar történelmi múlt, láthatjuk, erősen háttérbe szorult, hiszen ha más, gazdagon bemutatott országok iránti figyelemre gondolok, talán szerepeltetni lehetett volna még néhány magyar históriai emléket - olyanokra gondolok, mint az esztergomi vagy a veszprémi székesegyház, a mohácsi csatatér, az esztergomi, az egri vagy a szigetvári vár, a budapesti Hősök tere vagy éppen az ötvenhatos forradalom hősi halottainak emlékműve a budapesti köztemetőben.
De lássuk a második kötetet, a második történelmi kategóriát is: az egyetemes építészettörténet emlékeit. Ebben a különben az építmények létrehozásának időrendjében összeállított kötetben öt magyar épület kapott szerepet: a Ferihegyi Repülőtér, Makovecz Imre paksi Szent Lélek temploma (különben fénykép-illusztráció nélkül), a budapesti Központi Vásárcsarnok, a Szent Gellért Szálloda és a Dohány utcai zsinagóga. A többi régiónkbeli ország közül Lengyelország kilenc, Csehország ugyancsak kilenc, ugyanakkor Szlovénia három, Horvátország kettő, Szerbia csak egy adattal szerepel, Szlovákia és Bulgária pedig említést sem kapott.
A nagy nyugat-európai országok közül Anglia száztizenkilenc, Franciaország nyolcvanöt, Olaszország hetvenkettő, Németország ötvenhat, Spanyolország negyvenhat említéssel (és illusztrációval) kapott helyet. Ebben a kötetben szerencsésebben szerepelünk, mint az előbbiben, persze így is lehet hiányérzetünk, hiszen, mondjuk, a budai Mátyás-templomnak, a debreceni református Nagytemplomnak, a budapesti vagy pécsi szecesszió valamelyik építészeti emlékének, például az Iparművészeti Múzeumnak, legalábbis véleményem szerint, jogos helye volna egy ilyen gyűjteményben.
Egy régi eszmecsere
Mindezt - friss tapasztalatként - azért mondom el, mert régóta nehezményezem azt, hogy a magyar történelem, kultúra és persze ezen belül az irodalom és a művészet, meggyőződésem szerint igen hiányosan és halványan van képviselve a nagyvilágban. (Ezt a képviseletet - "hírünket a világban" - csak rontják és veszélyeztetik az utóbbi esztendőkben Budapestről világgá kürtölt hebehurgya kijelentések, a nagyzási mánia határát súroló retorikák.) Nem mai gond az, miszerint a nagyvilágban rólunk tapasztalt ismeretek nem tükrözik igazán irodalmunk, művészetünk, egyáltalán kultúránk igazi értékeit. (Talán egyedül a magyar zeneművészet: zeneszerzőink, mint Bartók és valamivel kevésbé Kodály, illetve hangverseny-művészeink kapnak a nagyvilág fórumain rangjukhoz méltó elismerést.)
A magyar szellemi életnek régi gondja ez, és ennek nem pusztán az lehet az oka, hogy kultúránk "túlságosan" nemzeti. Minden igazi kultúra nemzeti, gondoljunk csak a finnekre, akiknek irodalma, művészete, például építészete jóval elismertebb, mint a miénk. Valószínűleg a művelődéspolitikai és kulturális diplomáciai hiányosságokról is gondolkodnunk kellene, és ezek a hiányosságok - mondhatni, mulasztások és ügyetlenségek - sok-sok évtizede akadályozzák azt, hogy nemzeti kultúránk valóban elismert legyen a nagyvilágban és "hírünk a világban" minél jobb és elterjedtebb legyen.
Egy régi művelődéspolitikai polémiára utalnék végezetül, ezt a kiváló és tragikus sorsot szenvedett (1944 áprilisában a Budapesten garázdálkodó Gestapo ügynökei gyilkolták meg) Balogh József indította el a Magyar Csillagban 1943 végén, 1944 elején. A tudós klasszika-filológus és irodalomtudós a folyóirat 1943. november 15-i számában olvasható A nemzeti önismeret eszközei című írásában arról értekezett, hogy a magyarság téves pályákon haladó önismerete milyen káros következményekkel járt éppen abban a tekintetben, hogy az európai közvélemény mennyire negatív képet alakított ki a magyarságról, azaz "hírünk a világban" miként alapozta meg a szerencsétlen és igazságtalan trianoni döntéseket. Ezt a vitaindítónak szánt tanulmányt követték a folyóirat soron következő, 1943. december 1-i számában Keresztury Dezső és Illyés Gyula Hírünk a világban című írásai. Érdemes felidézni mind a két vitacikket.
Balogh József és Illyés Gyula
"Mindenképpen megrendítő a kép - fejtegette Illyés Gyula -, ahogy a semmit sem sejtő magyar egy kicsit parádésan, egy kicsit kérkedőn kiáll a világ tekintete elé s Rákóczit, Kossuthot, a kereszténység védelmét, immár ezeréves hazáját említve szabad s nagylelkű népnek mutatkozik be - s a "népek hazája" a Herdertől Seaton-Watson-ig terjedő értesülésekre emlékezve némán végigméri őt. Kossuth, mondja ismét a magyar és mivel neki e név valaha szent volt, azt hiszi, varázsigét mond. Pontosan annyit mond, mintha egy olasz Kecskemét választói előtt azt mondja, hogy Cavour. Rákóczi! - emeli fel hangját a magyar. Ez egy száműzött Szaniszló nevének madridi kiejtésével egyértékű, ne áltassuk magunkat."
Hasonló következtetésekre jutott Keresztury Dezső, majd a folyóirat 1944. február 3-i számában a vitát lezáró korábbi vitaindító, azaz Balogh József A nemzet híre és a nemzeti önismeret című tanulmányában. "A valótlanságot és a rágalmat - olvasom -, a hányaveti polémiát engedjük át ellenfeleinknek; mi őrizzük meg azt, ami napjainkban olyan ritka: a szellemi és erkölcsi "magatartást". A nemzet múltjának és hagyományainak, szellemi felsőbbségének és politikai bölcsességének éppen ebben a magatartásban kellene jelentkeznie."
Sajnos arra nincs elegendő terem, hogy ezt a ma is igen tanulságos eszmecserét részletesebben ismertessem, csupán végső következtetésemet vetem papírra. Nos, arról, hogy "hírünk a világban" ennyire kedvezőtlenül alakult, nagymértékben mi magunk vagyunk felelősek: országunk politikai és kulturális intézményei, a mulasztások, a nagyképűség, a saját felelősség folyamatos elhárítása. Ami aztán éppen azokat a szellemeinket marasztalja el, akiknek kritikai (önkritikai) ítéletét inkább meg kellene fontolnunk. Széchenyire, Szekfű Gyulára, Adyra, Illyésre, Németh Lászlóra, Bibó Istvánra gondolok.
