Élt egyszer Ausztriában egy rendes ember (neve máig ismeretlen), aki akkurátus módon elcsomagolta egy 1955-ös kiállítás képeit (Gesicht der Zeit, Az idő arca). A bőröndökről mindenki elfeledkezett, majd fél évszázad elteltével előkerült a Francia Kulturális Intézet pincéjéből.
A szenzációs kultúrtörténeti lelet a Magnum fotóügynökség fényképészeinek kezdeti korszakából való, amikor a Magnum a dokumentarista fotográfia nehezen magyarázható, radikális csodája volt. Olyan fényképészek munkái kerültek elő, mint Robert Capa vagy Henri Cartier-Bresson, akikhez akkoriban világ "képkeretezői" igazodtak, lettek légyen lelkes amatőrök, vagy az ezüsttartalmú celluloidból élő sajtó napszámosok.
Bizonyos képeket ötven év elteltével elővenni (zenéket meghallgatni, filmeket befűzni) egyszerűen kegyeleti probléma - a kor kézjegye annyira rajtuk van, hogy vicces idézőjelbe teszi az alkotók eredetei elképzeléseit. Nem ezeket! A Magnum fotósainak képei állják próbát. Frissek, modernek, mégis másmilyenek, mint a mai, digitális korszak alkotásai.
A legfontosabb különbség a hajdanvolt fotográfusok időszemlélete és ezzel összefüggésben az exponálás, az expozíció tisztelete. Míg ma gyakran átrohanunk a fényképezőgéppel a tájon - ők inkább a horgászhoz hasonlítottak. Észrevettek egy szenzációs beállítást, és ráérősen megvárták, míg a díszletbe belép a téma. Emiatt a kompozíciók nagyon erősek, festményszerűek.
Néhány kocka is leleplezi a fotográfusok személyes karakterét. Inge Morath objektívje az angol elit, a nagypolgárásg világháború utáni szalonjaiba, naftalinszagú nappalijaiba enged bepillantást. Túlfinomult, kipárnázott életű idősek néznek vissza ránk, akiknek szertartássá váltak a mindennapok. Jean Marquis magyarországi sorozatot állított ki.
A képeken még élő valóság a népviselet a hétköznapokban. Torokszorító érzés a szétbombázott Budapesten, a háborús romokon apáink újjáéledő mindennapjait megpillantani. És itt van a két nagy alapító, Capa és Cartier-Bresson is, utóbbi életművében egyre inkább előtérbe került a festészet a fotó rovására.
Sokan fókuszáltak az elesettekre, a szegényekre, akiknek mindennapos meg-megismétlődő harc az élet legapróbb feltételeinek újrateremtése. Aligha véletlen, hogy a fotográfusok közül nem egy végigküzdötte a háborút, a francia ellenállási mozgalomban fegyvert ragadtak a megszállók ellen. Életükkel, művészetükkel bizonyították, hogy legfontosabb érték az emberi szabadság tisztelete volt számukra.
