Fekete György a Magyra Művészeti Akadémia (MMA) elnökének legnagyobb fájdalma az volt, hogy holmi jött-ment kurátorok kiszorítják a magyar képző-, ipar- és építőművészetet a legpatinásabb honi kiállítótermekből, a művészek, illetve a közönség igényei helyett saját maguk tolakodnak előre.
Ezzel a gyakorlattal szemben 150 éves fegyvert, a szalonkiállításokat szegezte szembe az agg belsőépítész. Ezeken az egykor Magyarországon is honos tárlatokon a művészek beadhatták friss alkotásaikat, melyeket zsüri bírált el, ítéletével persze senki nem volt elégedett.
Való igaz, hogy maga a Műcsarnok is ezért jött létre a 19. század végén, az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat megbízásából, hogy ily módon közönséget és piacot szerezzen az akkor még a külföld versenyével nehezen boldoguló magyar művészeknek.
A millennium évében megnyílt kiállításon mindenki ott volt, aki számított: a termeket 335 művész 1200 munkája töltötte meg.
De az is igaz, hogy a minden koncepció nélkül egymás mellé halmozott, finoman szólva is változó minőségű művek özönével szemben már létrejöttekor erős ellenérzések fogalmazódtak meg.
A művészek önérvényesítése azonban legyőzte a tervet, mely szerint inkább egy válogatott művekből álló kiállítással nyíljon meg a Műcsarnok.
Az idő kerekét azonban nem lehetett visszaforgatni, a Műcsarnoknak erős konkurenciát jelentettek az Ernst Lajos (akinek nevét most vették ki az általa alapított múzeum nevéből) által vezetett Nemzeti Szalonban megvalósuló tematikus kiállítások.
Az ötvenes években aztán ismét szárba szökkentek az aktuális művészeteszményt demonstráló szalon kiállítások.
Fekete ezeket a beadásos kiállításokat szerette volna feléleszteni, mint emlékezetes ezért mondott le Gulyás Gábor, a Műcsarnok igazgatója.
Az immár az MMA-hoz tartozó intézményben tegnap este, az emberi erőforrásokért felelős miniszter, Balog Zoltán által megnyitott kiállítás mindenesetre nem ilyen. Nem az építészek által beadott tavalyi munkákat mutatja be.
Talán rájöttek, hogy az építőipar jelenlegi teljesítménye, az ország mérete következtében a magyar építészet egy éves termése elveszne a Műcsarnok 3000 négyzetméterében, s olyan kompromisszumokat kellene kötni, amik az egész ügyet nevetségessé tennék.
Ezért kérték fel a mindkét oldal számára elfogadott, nem épp legprogresszívebb, de jeles szakembert, Szegő Györgyöt, hogy válogasson a magyar építészet eredményei közül.
Szegő, mint elmondta, az elmúlt 10-15 évet jelölte ki, de itt-ott - például a mesterek termében - akár több évtizedre is visszanyúlik a merítés időintervalluma.
Fekete György koncepciója, és a Műcsarnokért való bejelentkezésének érve tehát mindjárt az első kiállítással megdőlt. Kiderült, nem a kurátori kiállítással van baj, csak a kurátorokkal. Most már, hogy ők válogatnak, elfogadható a szelekció.
Most tekintsünk el a kis házikókat idéző installációtól, s nézzük csak a kiállított műveket. Az összképben természetesen Makovecz Imre, Csete György és az organius iskola dominál, amivel nincs is semmi baj. Ez egy legitim olvasat.
Az organikusok mellett helyet kapnak más iskolák is, különösen ha szerették a szakrális épületeket, vagy Finta Józsefnek és Zoboki Gábornak hívják őket. (Mindketten MMA tagok.)
A posztmodern fájóan hiányzik, s nem kárpótol a csonka képért, hogy a Terror Házát is jegyző F. Kovács Attila hódmezővásárhelyi Emlékpontja főhelyet kapott.
Kiemelt helyen látható természetesen a felcsúti stadion, a Puskás Ferenc Labdarúgó Akadémia, a belsőépítészetet bemutató részben is említést kap, de itt van a még el nem készült Fradi stadion is, számos más presztízs beruházással, így a Kossuth térrel egyetemben.
Egy-egy terem a mérnöki építészet eredményeit (Rákóczi híd, 4-es Metró) is felvillantja, ahogy a tájépítészet és a belsőépítészet is kap egy-egy termet. S épp az egyetemességre törekvéstől válik a kiállítás felszínessé, unalmassá.
Nem emel ki sem stílust, épület típust, sem anyaghasználatot, vagy bármi más tematikát, így a második terem után, nincs ember, aki ne fáradna bele az egyébként zömében remek, ám ismert épületek fotóinak látványába.
Ugyanakkor a feladat, mármint bebizonyítani, hogy a magyar építészet legerősebb és legautentikusabb vonala nem a modernista, hanem az ornamentikától nem félő, organikus hagyomány, nem válik igazán meggyőzővé.
