Petőfi mellett Ady Endre és József Attila számított a forradalom költőjének; ma már legalábbis a két utóbbi politikai öröksége vitatott, még az egyetemi oktatásban is. A három költő közül azért emelem ki Ady Endre nevét, mert ő kapcsolja össze talán a legszervesebben a feudális Magyarországot ostorozó liberális és az osztályalapú baloldali kritikát. Magyarságképét mindenkor ennek a kettős bírálatnak rendelte alá.
Ady kétségtelenül a Lehetetlennel harcolt, amikor egyszerre próbált szembeszállni a feudális Magyarországgal és a félperifériás kapitalizmus szörnyű visszásságaival. A baloldaliságnak és a liberalizmusnak ez az összekapcsolása azonban alig kap figyelmet a mai Ady-irodalomban, annak ellenére sem, hogy az a költő publicisztikájában is meghatározó elem.
Ady politikai aktualitását mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy cikkei - némi nyelvi frissítés után -, változtatás nélkül közölhetőek lennének. Ideje volna tehát visszahozni - vagy újrafelfedezni - a mai kánonban a társadalomkritikus Adyt.
A Napvilág Kiadónál megjelent, Agárdi Péter szerkesztésében készült "Komp-ország megindult dühösen Kelet felé újra" című kötet kísérlet a szerző magyarságképének történeti-szociológiai kibontására, és egyben ajánlott olvasmány mindazok számára, akik szeretnének felfedezni egy, ma már egyre ismeretlenebb Adyt. A magyar ugar "örök szépségű" szimbólum lett, a Nyugat és Kelet közötti Kompország képe pedig sok tekintetben meghatározta, tematizálta a liberális és baloldali diskurzust, ami Ady óta sem változott sokat.
Ha azonban pusztán ennyit akartak volna a nagy nyugatosok, ma szegényebbek lennénk egy olyan irodalmi teljesítménnyel, amely a kelet-közép-európai problematikát egyetemes dimenzióba emeli. Koruk szellemiségét sok szempontból a nyugatosok sem tudták meghaladni, például a feminizmus vagy a "hozott" társadalmi előítéleteket illetően a magyarság meghatározásánál. (Mind Ady, mind Móricz hangsúlyozta, hogy azok közül származik, akik a magyarságot vezetni hivatottak, mintegy ez adva nekik jogalapot arra, hogy saját, elzüllött véreiket ostorozzák).
Ettől eltekintve azonban az alábbi sorok a magyar írósorsot egyetemes dimenzióban láttatják: Magyar sors-kockákon ez ígyen döntődött,/Mind összekerülünk, közös mártír-hősök/S ha a Lehetetlent nem tudtuk lebírni,/Volt egy szent szándékunk: gyönyörüket írni (Levél-féle Móricz Zsigmondhoz).
Három mozzanatot szeretnék még kiemelni a kötet Ady-értékeléséből. Az egyik a zsidósághoz való viszony. Ady újságíróként határozottan fellépett az antiszemitizmus ellen, sőt, egyenesen szégyenletesnek nevezte a magyar politikai elit ilyetén megnyilvánulásait (például amikor a parlamentben nem hagyták szóhoz jutni zsidó képviselőtársukat). "Szerencsénk vagy szerencsétlenségünk, hogy nagyszámú zsidó penderedett erre a mi nagyon fátumos és szikos magyar földünkre.[…] Nagyobbrészt elromlottak, mert a zsidó csodálatosan elsajátítja, sőt kiélezi annak a fajtának, amelyhez betelepedik, minden vétkes karakterisztikonját. De elromlani egész masszájában mégsem tud, mert nemes race, fáradtan is fürge, hirtelen emelkedésében is - legalább - garanciát ad a jövendő sarjaiban" (A Holnap).
De idézhetnék Ady egy másik cikkéből, A zsidó gyerekek bűnéből, ahol szarkazmusa is megnyilvánul: "Ha tudniillik a "zsidó gyerekek" nem akarnak és nem fognak buták maradni, az Alkotmány híveinek meglesz az az elégtételük, hogy nem lesz egy zsidó kollégájuk sem. Néppárti privilégium lesz a butaság." (A zsidó gyerekek bűne).
Érdemes megemlíteni, hogy Ady újságíróként korántsem volt dekadens vagy pusztán allűrjeiről ismert, bohém vagy szétcsúszott művész: ellenkezőleg, nagyon komolyan vette az újságírói hivatásetikát. "Nem prófétaként jövendölt, hanem józan ésszel ki tudta számítani, minek mi lesz a várható következménye" - írja Ferencz Győző. És egyet kell értenünk azon megállapításával, hogy Adyt számos olyan hatás érte, amely Magyarország félperifériás helyzetéből eredt, és ez a helyzet mára sem változott sokat: "Éles elméjűen, indulatosan és szarkasztikusan, eleven stílusban megfogalmazott látlelete, mindaz, amit a magyar ugaron látott, lényegében nem változott a halála óta eltelt közel egy évszázad alatt. Riasztóan hasonló ellentmondások feszítik a társadalmat."
A másik mozzanat az Ady-kultusz felépítése. A magyar irodalomban Ady az első költők egyike (ha nem az övé az elsőbbség), akik tudatosan használták fel a kortárs médiát és politikát a saját kultuszuk kiépítésére. Ebben nagy a rokonság Oscar Wilde-dal és F. Scott Fitzgeralddal - azért említem e neveket, mert teljesítményükből - Adyhoz hasonlóan semmit nem von le a tudatos kultuszteremtés.
Ady nemcsak megteremtette a messianisztikus költő kultuszát (gondolok itt a Kosztolányi által sokat gúnyolt Ady-matinékra és más "reklámfogásokra"), hanem költészetében is azonosult ezzel a szereppel. "E költészet distanciálatlansága az, ami talán a leginkább elidegenítő ma, mert mindannyian történelmi sorsunk által, a modernség útja által, de saját történetünk által is distanciált személyiségek lettünk" - írja Radnóti Sándor. És Ady ezért is lehet forradalmi költő, aki közvetlenül szólítja meg a "kiválasztottakat": Igen, én élni s hódítani fogok/Egy fájdalmas, nagy élet jussán, /Nem ér föl már szitkozódás, piszok:/Lyányok és ifjak szívei védenek (Ifjú szívekben élek).
És végül, a harmadik mozzanat. Tverdota György ráérez az egyszerre "kívül" és "belül" kettőségére: a meggyökerezettségre (hiszen a költő nyelvében és kultúrájában "gyökerezik") és a mindenkor kívülálló Kasszandra-szerep hálátlanságára, az egyedüllét örök átkára. Jeremiás próféta éppen azért bírálhatja olyan dühödten a népét, mert közéjük tartozik, és így joga van észrevenni, ostorozni és elítélni hibáikat, bűneiket (akkor is, ha ezek elsősorban a vezetők bűnei!), de ugyanakkor a próféta feloldozást is kérhet népének - a megérdemelt büntetés után eljön a szabadulás -, és ezt pontosan azért teheti meg, mert közéjük tartozik.
Több szerző vont párhuzamot a Bibliából ismert próféták és Ady egyik választott szerepe között: a magyarság, a zsidósághoz hasonlóan Isten "választott népe" lészen, amely azonban méltatlannak bizonyul a bizalomra, elsősorban éppen a politikai vezetés ostobasága, rövidlátása és reménytelen provincializmusa okán.
Ady egyik fő figyelmeztetése, hogy a "haza" ne forduljon szembe a haladással valamifajta elképzelt "saját út" nevében, amely menthetetlenül a múltba réved és nemzeti bezárkózáshoz, izolációhoz és az elkerülhetetlen további leszakadáshoz vezet. Egy századdal előbbre lássak/S lássam, aki engem idéz./Szomorú sarjamat hadd lássam,/Aki ismét Vitéz, Vitéz."/ S amikor a hajnal szétharsant,/ Rongyos mécsese lánginál/Furcsát látott s szomorún halt meg/Csokonai Vitéz Mihály (Csokonai Vitéz Mihály).
Azt nehéz megválaszolni, hogy a költő ma mit mondana; mi csak remélhetjük, hogy nem kell előbbre látni még egy évszázadot.
