Akkor, a kiújult hidegháború tetőpontján, aligha hitte volna bárki, hogy kevesebb, mint öt év múlva, 1989. május 2-án megkezdődik a „Vasfüggönynek” nevezett határzár lebontása.
A vasfüggöny fogalma Sir Winston Churchill brit politikustól származik, aki először a Harry S. Truman amerikai elnökkel folytatott levélváltásában használta a kifejezést, majd az 1946. március 5-én, az Egyesült Államokbeli Fultonban mondott beszédében. A kezdetben képletes, majd fizikai valósággá vált elhatárolás Európa kettéosztottságának metaforája lett, s évtizedekig betöltötte azt a szerepet, amit Sztálin és kommunista vezetőtársai szántak neki: a szocialista tábor országainak elzárását Európa nyugati felétől.
Magyarországon a határok védelmére a második világháborút követően határvadász-, majd határőrszervezeteket állítottak fel, amelyek 1947-től a Honvédelmi Minisztérium irányította Határőr Parancsnoksághoz tartoztak, 1950-től pedig az Államvédelmi Hatóság felügyelete alá kerültek. Nyugaton a magyar-osztrák határt, illetve délen az ellenségnek kikiáltott titói Jugoszláviával közös határszakaszt lezárták, s már 1949-ben megkezdődött a műszaki zár, a határ menti drótakadály és aknazár telepítése. Az osztrák határszakaszon 356, a jugoszláv részen 630 km hosszan egy- és kétsoros drótakadályt építettek, amelyet aknamezővel egészítettek ki.
A Sztálin halála (1953. március 5) utáni viszonylagos enyhülés és a megváltozott politikai körülmények miatt 1955 júniusában az építkezéseket befejezettnek nyilvánították, s a magyar kormány döntése alapján még az év októberében megkezdődött, 1956 őszére pedig gyakorlatilag befejeződött a határzárak eltávolítása, az aknák felszedése.
Az 1956-os forradalom leverése után megint kiéleződött a Nyugattal való viszony, ekkor már a lehetséges konfliktus iránya Ausztria felé helyeződött át. A kormány 1957 márciusában elrendelte a nyugati országhatár újbóli lezárását. A drótkerítés felhúzását és az újraaknásítást a műszaki csapatok 1957. áprilisától 1957. június 30-ig hajtották végre. A műszaki alakulatok 350 km kétsoros tüskésdrót kerítést húztak négy- illetve ötsoros aknamezővel, benne kb. 800 ezer db taposóaknával. Mivel a drótakadályok állapota idővel romlott, s az aknák is veszítettek működőképességükből az egész rendszert 1963-ra korszerűsítették új típusú drótakadállyal és több mint egymillió aknával.
A vasfüggöny életének harmadik szakasza akkor kezdődött, amikor a határőrség országos parancsnokának és a Belügyminisztériumnak a javaslatára az MSZMP Politikai Bizottsága 1965-ben jóváhagyta, hogy építsék meg a Szovjetunióban alkalmazott SZ-100-as elektromos jelzőrendszert (EJR), amelyet 1971-ig működésbe is helyeztek. Ehhez véglegesen el kellett távolítani az aknazárat és a drótakadályokat, megépíteni a jelzőkerítést, valamint a vadfogó kerítést. A rendszernek az volt a lényege, hogy ha a 24 voltos feszültség alatt álló kerítéshez valaki hozzáért, az riasztotta a legközelebbi határőrsöt.
A 80-as évek hazai és nemzetközi változásai nyomán, amikor az ideológiai „vasfüggöny” már amúgy is elhalóban volt, egyre erőteljesebben vetődött fel, hogy nem eléggé hatékony, rendkívül költséges s nem utolsó sorban politikailag is indokolatlan az EJR fenntartása. Eközben mind több jelzés érkezett a Határőrség Országos Parancsnokságára a jelzőrendszerrel kapcsolatos gondokról, műszaki zavarokról. A Belügyminisztérium javaslatára az MSZMP Politikai Bizottsága 1989. február 28-án határozott a jelzőrendszer felszámolásáról.
1989. május 2-án Hegyeshalomban nemzetközi sajtótájékoztatón jelentették be, hogy a 350 kilométer hosszú magyar-osztrák határon megkezdődött az elektromos határzár felszámolása. Ez volt az első lépés, amely rövid időn belül elvezetett a világrendszerek közötti „falak” leomlásához. 1989. június 27-én Horn Gyula magyar és Alois Mock osztrák külügyminiszter Sopronnál személyesen is átvágta az vasfüggönyt: a világ számos országából érkezett újságírók előtt lezajlott demonstratív külügyminiszteri akció szimbolikus és egyben történelmi pillanat volt. Alig két hónappal később pedig lezajlott a Fertő-tó melletti „páneurópai piknik”, amelynek végállomása a Berlini Fal lebontása volt. Mire a magyar határt teljesen megtisztították az akadályoktól (1990. december 31), addigra az egész „keleti blokkban” végbementek a rendszerváltások és már a Szovjetuniónak is csak egy éve volt hátra.
A „vasfüggöny” eloszlatásának negyedszázados évfordulóján óhatatlanul felmerül a kérdés: vajon a mai magyar kormány nem éppen egy újabb „vasfüggöny” felépítésén munkálkodik-e, hogy elzárja országunkat a „hanyatló Nyugattól”?