- Egyik verseskötetének a címe "De jó Daniel Banulescunak lenni!". Tényleg jó?
- Tényleg. Nagyon jó. A könyv megjelenése előtti utolsó tíz évben annyi megható, jó és szerencsés dolog történt velem, az élet tele volt csodás történetekkel, annyira, hogy ha valahol olvasnám ezt az élettörténetet, akkor én is azt mondanám, hogy ő, azaz Daniel Banulescu szeretnék lenni. Nyilvánvaló, hogy önirónia is ez, de ugyanakkor tényleg elképzelhetetlen dolgok történtek velem, szinte hihetetlen lehetőségeket ajánlott fel az élet akkoriban - megmenekültem a halál torkából, láthattam a világot, írhattam egyet s mást. Mintha kiválasztott lennék... Ez a cím persze, hogy játék is, de ennek a szerencsés helyzetnek az elismerése is egyben.
- És ez a szerencsés fickó prózaíró, költő vagy drámaíró?
- Négy évet dolgoztam ezen a versesköteten, aztán ott rohadt a fiókban. s egyszer csak a kiadó hirtelen kért egy életrajzot a kötet bevezetőjeként. Én ekkor úgy éreztem, hogy ehhez a könyvhöz, aminek minden betűjén annyit dogoztam, nem tudok egyszerűen odatenni olyan prózai dolgokat, mint "született, felnőtt, iskoláit végezte" stb. Ezért vagy két hétre elvonultam, hogy ezt a két oldalnyi prózai valóságot irodalmiasítsam. Hogy találjak egy értelmet annak, hogy a kötet elejére tegyék. Akkor találtam a következő megoldást. Ezt írtam - Noha több száz, nála tehetségesebb írót ismer, úgy ítéli meg, hogy a világirodalom három nagy lehetősége a következő: a költő Daniel Banulescu, a prózaíró és a dramaturg Daniel Banulescu.
- Most épp ki következik?
- A prózaíró. Megírom a saját Háború és békémet. Amit én tervezek, az nem tolsztoji, az egy látható és egy láthatatlan világról szól majd, a lélek birodalmáról. Egy négy kötetből álló opust, amit regény nemzetségnek, klánnak neveztem el. Ebben a tetralógiában az első regény a "Csókolom a segged..." a második ugyancsak megjelent, címe "Minden idők legjobb regénye", a harmadik a nyáron jelenik meg "Az Ördög a lelkedre vadászik" címen. Mint Bulgakovnál, csakhogy az Ördög itt Bukarestbe jön, ahol titokzatos dolgokat művel. A negyedikről még magam is csak annyit tudok, hogy meglesz. De hogy mikor...
- A Csókolom a segged Szeretett Vezérünk 1994-ben jelent meg, sokkoló címmel, stílussal. A diktatúra akkor még nagyon közeli, az élmények frissek, a szereplők azonosak. Addig a diktatúráról csak komoly műveket olvastunk, fenséges megközelítésben, a kollektív szenvedés szentségének tiszteletben tartásával. Hogy tudta ezt megemészteni a román olvasóközönség? Tudott már nevetni rajta?
- Hát, volt néhány cím ötletem, mert nem nagyon tudtam elhinni, hogy valaki ezzel a címmel kiad egy könyvet.... Siker, igazi bestseller lett. Különböző hozzáállások voltak. Egyesek megharagudtak, azt kérték számon, hogy merek ilyesmit leírni, állítani a román népről? Ők kitagadtak. Mások azt mondták komolytalan vagyok. De mások megértették, megérezték. Fokozatosan bevonult a közbeszédbe, hivatkoznak rá. A "Csókolom a seggednek" van azóta egy új értelme, vonzata is.
- Tele van ilyen címekkel - Szeretlek az ágy széléig, ez volt a debüt verses kötete. Mi az igazi célja ezeknek a figyelemfelkeltő címeknek?
- Kétségbeesés, hogy észre vegyenek. Dolgozol egy csomót valamin, aztán kiderül, hogy bolondság, az eredmény szinte nulla, legalábbis ahhoz képest, amit szeretnél. Ilyenkor elkeseredsz, jön, hogy felborítsd az asztalt. És adsz egy ilyen címet. Talán..
- Térjünk vissza a Ceausescu -féle diktatúrához. Ki tud jönni egy nép a diktatúrából? Megszabadult attól, amit a diktatúra nyomott rá?
- Azt hiszem jól mondták, hogy a demokrácia a gazdagok diktatúrája. Legalábbis sok benne az igazság. Most vannak emberek, akiknek a lehetőség meg sem adatik. Vannak, akik csak arra születtek, hogy szenvedjenek és kizsákmányolják őket. Ilyen tekintetben nem szabadultunk meg a diktatúrából, csak másba léptünk át.
- Nem jobb ez a világ, mint amit a hátunk mögött hagytunk?
- Ceausescu autoritárius apa, szigorú, kissé kótyagos, de szerény volt a tömeg szemében. Amikor részegen jött haza a gyerekeihez, az ő népéhez, akkor rendet rakott. Az első 10 év demokrácia viszont valami nagyon perverzet hozott. Kiábrándítóak voltak ezek az évek és kártékonyak. És senki sem rakott rendet. Romániában máig ezrek laknak a föld alatt, csatornákban. A világ eközben a bukaresti kóbor kutyákért aggódik, azokat akarja megmenteni, mert ugyebár Románia a kóbor ebek országa is. De érdekes módon senki nem is beszél, nemhogy segíteni próbálna ezeken a szerencsétlen embereken, akikre csak ránézel és szakad meg a szíved. Egyszer azt mondtam vallást szeretnék alapítani és magam is megdöbbentem, hogy mennyire egyszerű lenne. Csak jó hangosan kell ígérni a megváltást, a rendet, és lelkesen követnek. Ha adsz valamiféle hitet, bármilyent, egy mankót, kapaszkodót, követnek akkor is, ha szélhámos vagy. Túl sokan vágynak még erre a mankóra.
- És a kötelező kérdés: hogy tetszik Budapest?
- Először nagyon meglepődtem, hogy nincs miért feszengenem itt, nincs mitől tartanom, barátokat szereztem, nem éreztem ellenségességet, nem kellett megvédenem magam. Utána rácsodálkoztam, mennyire szép ez a város. Én szerelmes vagyok-voltam Bukarestbe, könyvet is írtam róla. Akaratlanul összehasonlítottam a két várost. Ez egy birodalmi főváros, olyan, mint egy gyöngyszem. Bukarest szép, szeretnivaló város. De ez egy meseváros.
