Ezt a választást 2012 júliusában vesztettem el.
Két évvel voltunk a 2010-es országgyűlési választások után, amikor egy Gyula melletti üdülőhelyen találkozott az a baráti társaság, amely a szegedi egyetemi kispályás focibajnokságon valaha egy csapatot alkotott. A kivétel nélkül diplomásokból - nem egy esetben több diplomás emberekből - álló társaság tagjainak egy része magasan kvalifikált munkakörökben dolgozott vagy dolgozik jelenleg is Nyugat-Európában. Noha az ilyen összejövetelek nem a komolykodásról szóltak, óhatatlanul is szóba került a politika, többnyire "kiscsoportos" beszélgetésekben.
Utólag visszanézve a baloldal választási veresége számomra 2012 júliusának tűzforró szombatján kezdődött. A társaság talán legintelligensebb tagjával beszélgettem, aki munkája miatt úgy ingázott a nyugat-európai fővárosok és Budapest között, ahogyan én Gyula és Békéscsaba viszonylatában teszem. Már csak helyzetünk különbözőségéből adódóan is a magyar rögvalóság talaján inkább én voltam otthon (nem mintha nem cseréltem volna vele, ha nem is foglalkozást, de lakhelyet), mint ő. Nagyon régi ismeretség fűzött össze, akkor úgy tudtam, mély, ritka barátság, és ezt erősítette, hogy több hónap távlatából is ott tudtuk folytatni beszélgetésünket, ahol legutóbb abbahagytuk.
Az ország erőszakos, türelmetlen, arrogáns átalakítása akkor már teljes alakot kapott. Úgy gondoltam - magam mögött hagyott naivitásom miatt hittem -, hogy gondolkodó ember számára nem lehet kétséges, mennyire rossz irányba tart az ország. Emlékszem, hogy ebben a diskurzusban (bár fürdőnadrágban, foci után leizzadva, sörrel a kezünkben bandukoltunk) olyan fogalmakat használtunk, mint közjog, alkotmányosság, társadalmi vita és konszenzus.
A beszélgetés azonban hirtelen megbicsaklott, mert barátom - tőle egészen meghökkentő módon - gyurcsányozni kezdett. Nem értettem a "Kurcsány így" és "Kurcsány úgy" kezdetű trágár mondatait, de abban utólag is biztos vagyok, hogy nem az alkohol beszélt belőle, hiszen fél üveg sörön sem voltunk túl. Igyekeztem mederben tartani a vitánkat, ezért finoman jeleztem, nekem ennél azért jobb a véleményen az exkormányfőről. Indulatát azonban csöppet sem sikerült csillapítanom. Fidesz iránti rokonszenvvel aligha vádolható barátom azt a moslékízű narratívát nyomta le a 2006-os őszi zavargásokról, benne Gyurcsány állítólagos szerepéről, sőt ezen túlmenően a politikus személyiségéről, ami a Civil Összefogás Fórum tüntetésén elmondott gyújtó hangú beszédek sorában is a radikálisabbak közé tartozott volna. (Pedig Fricz Tamást ebben nem könnyű túllicitálni.) Ha őszinte akarok lenni, akkor le kell írnom, hogy Debreczeni József A 2006-os ősz című könyvét olvasva - hónapokkal a fenti beszélgetés után - értettem meg, hogy a zavargások értelmezését milyen eredményesen sajátította ki magának a jobboldal. Noha ezt a Gyula melletti üdülőhelyen, 2012 nyarán, sörrel a kezemben is megérthettem volna.
A legnagyobb csalódás azonban még váratott magára. Más irányba fordítottam a vitát. Úgy érveltem, hogy óriási különbség a között, hogy valakik (szocialisták-szabad demokraták) tehetségtelenül kormányoztak, és a között, hogy valakik (Fidesz) túszul ejtik az államot és módszeresen felszámolják, kiüresítik azon intézmények sorát, amelyek a demokratikus működést szavatolják. Az előbbieknek silány produkcióra futotta felkészületlenségükből, az utóbbiak pedig hétpróbások, akik kizárólagos hatalomra törekszenek.
Csillogó értelmű, sokrétűen képzett, az utóbbi években Nyugat-Európában akklimatizálódott barátom olyan üres tekintettel nézett rám, mint aki semmit nem ért az elhangzottakból.
Innen nézve nem is olyan meglepő, ami 2014. április 6-án történt.
