Igen, bármennyire is furán hat a Népszava hasábjain egy ilyen mondat, én valóban szurkolok Felcsútért. Kérem, figyeljenek a ragra, mert nem a Felcsútnak, hiszen a labdarúgó csapat egy cseppet sem érdekel, mondhatnám tökmindegy, hogy a Puskás Akadémia nevezetű, egyébként magához az Akadémiához, illetve annak neveltjeihez egyre kevesebb közöt mutató formáció éppen az első, vagy másodosztályban futballozik-e.
Az azonban egyáltalán nem mindegy, hogy mi lesz azzal a létesítménnyel, amely legfeljebb turisztikai látványosságként értékelhető, illetve mi lesz magával a faluval, amely mostanság, időről-időre a terrorelhárítók központjává vált és ahol ezekben a napokban nem lehet normálisan élni.
Ha a stadionra gondolok, bizony féltenem kell a jövőtől. Egészen pontosan a jövőjétől. Mert addig, amíg Orbán hatalmon van, nincs, nem lehet baj. Ömlik majd a pénz továbbra is, cégektől, magánszemélyektől, mindazoktól, akik meg akarnak felelni a miniszterelnöknek. És amíg ömlik, addig akár üresen is állhat, akkor sem megy tönkre. De egyszer kifut a hatalom Orbán lába alól, egyszer elkezdik majd értékelni, később vizsgálni is mi történt uralma alatt, s akkor ott áll majd élő bizonyítékként ez a létesítmény, amely hű lenyomata ennek a rendszernek, a korrupciónak, a nepotizmusnak, a maffiaállamnak...
Akkor is üres lesz a stadion, de nem lesz már senki, aki megmentené, s nem lesz senki, aki e szerencsétlen falu népének sorsáért aggódna. Márpedig ezt nem érdemli meg sem a felcsúti lakosság, de ha már elkészült, maga a stadion sem.
Azzal mindannyian csak veszítünk, ha egy nép, egy létesítmény válik a megalomán rendszer áldozatává. Nos, ezért szurkolok én Felcsútért, de mint ahogy az sem számított mit gondolok, gondolunk az orbáni tervről, az sem fog számítani mit gondolok, mit gondolunk a majdani valóságról. Az elkerülhetetlen pusztulásról.
