Nincs mit szépíteni rajta: súlyos a vereség. Ne áltassuk magunkat, a 2010-es választási bukás nem egy átmeneti botlást jelentett a baloldal számára, nem egy gyorsan kiigazítható hibát, hanem egy hosszantartó válság kezdetét. A kormányzati hibák és a kommunikációs zavarok önmagukban nem adnak megfelelő magyarázatot arra, miért is fordult el az ország többsége a szocialistáktól, liberálisoktól, de hogy pontosan miért is történt ez, arra a mai napig nincs válasz. Barátom, aki egy rövid ideig belekóstolt a politikába, éppen azért fordított hátat neki, mert szerinte elmaradt a valódi szembenézés, a teljes önvizsgálat, amely nélkül lehetetlen kilábalni a válságból.
Most egy újabb négy éves, nem kizártan ismételten kétharmados Fidesz-korszak kezdődik, amely mindenképpen új időszámítást kell, hogy jelentsen a baloldal számára. A mai magyar jobboldalról az elmúlt években lényegében elmondtunk mindent, elemeztük, lelepleztük, a nemzetközi sajtó is inkább velünk volt, a végeredmény mégis ez lett, ami. A magyar emberek döntő többségét nem érdekelte a demokratikus deficit, nem jelentett számára semmit a fékek és ellensúlyok hiánya, nem zavarta a maffiaállam kialakulása, nem foglalkozott a Fidesz-oligarchákkal, tudomásul vette a közmunka-trükköket, nem követelt kiegyensúlyozott médiát és még sorolhatnánk: vagy el sem ment szavazni, vagy a Fideszre adta voksát.
És ez itt a nagy kérdés. Igen, amit Bajnai Gordon is megfogalmazott vasárnap éjjel: miért nem tudott érvényes alternatívát kínálni a baloldal? Miért volt kevés mindaz, amit e négy év alatt elmondott a Fideszről? Meg persze mindaz igaz, amit Mesterházy Attila megfogalmazott az egyenlőtlen feltételekről. Egy pillanatig sem vonható kétségbe, hogy a kormánypárt zömében rosszra használta kétharmadát; elvett szinte minden lehetőséget az ellenzéktől, uralma alá hajtotta az addig független intézményeket, szolgálójává tette a közmédiát és addig hajlítgatta a választási törvényeket, amíg azok jószerivel csak az ő akaratának engedelmeskedtek. Ha innen nézzük tehát, valóban nincs mihez gratulálni Orbánnak: egy sokszorosan eltorzított rendszert alkotott - alkottatott - meg, bábszínházzá silányított parlamenttel; a végeredmény nem egy tiszta verseny után született meg.
Mondhatjuk: jobb demokráciákban ilyen nem fordulhatna elő, de - tudomásul kell vennünk -, a mienk egyelőre nem egy "jobb demokrácia". Torz verseny, torz feltételekkel. És hiába hittük egy darabig, hogy uniós országként Európa majd a rebellis magyar kormány orrára koppint, viszonylag hamar rá kellett jönnünk: ez nem történik, nem történhet meg. Már csak azért sem, mert maga Orbán is gyorsan észrevette, hogy az EU nem képes átlépni saját bürokratikus korlátait, olykori fenyegetései nem többek üres szavaknál, s elég velük szemben felmutatni egy "jó kis" Békemenetet, máris megijednek; a magyarok akaratával mégsem lehet szembemenni.
El kellett tehát fogadnunk, és erre sokan a mai napig nem képesek, hogy a szabadságjogainkért, a jogállamiságunkért nekünk magunknak kell megküzdenünk. Másként fogalmazva, visszatérve az elejére: a baloldalnak meg kell találnia azokat a mondatokat, azokat az érveket és azokat az utakat, amelyekkel eljut, eljuthat a választókig. Mert bármily manipulált világot is teremtett itt Magyarországon a Fidesz, annak a kétmillió választónak, aki odaadta voksát a kormánypártoknak, senki nem tartott fegyvert a fejéhez; ők önként és saját elhatározásukból álltak a jobboldal mellé. Pedig biztosak lehetünk benne, hogy többségük nem haszonélvezője a Fidesz világnak és azzal sem áltathatjuk magunkat, hogy félelemből adták oda Orbánéknak a szavazatukat. És az a mintegy hétszázezer ember, aki négy éve még a Fideszt támogatta, most azonban otthon maradt, nem azért tartózkodott a szavazástól, mert fenyegetve érezte magát. Sokkal inkább azért tett így, mert nem talált magának megfelelő pártot. Nem volt senki, aki meg tudta volna szólítani.
A súlyos vereségek általában nem kedveznek a higgadt elemzéseknek. Ilyenkor a vesztesek egy része fejeket követel, másik része mentségeket keres, harmadik része pedig bezárja maga mögött a politika kapuját. A baloldal azonban már átélte négy évvel ezelőtt ezt az állapotot és bármennyire is váratlanul jött az újabb nagy pofon, most már nem hagyható el a valódi tényfeltárás. Ismétlem: a Fideszről mindent tudunk. Az utóbbi hónapokban született könyvek kellő alapossággal dolgozták fel az elmúlt négy évet. Ennek alapján nagyjából azt is sejtjük, mi vár ránk az elkövetkezendő időkben. Nyugodtan kijelenthetjük: ne számítson senki konszolidációra!
A törvények épp olyan hajlékonyak lesznek, mint eddig voltak, ráadásul a csökkentett létszámú parlamentben még kisebb mozgástere lesz az ellenzéknek. A médiaháttér sem fog változni, mi több, még kedvesebb lesz a Fidesz számára. Mégis, mindezek ellenére és ezek mellett kell megtalálni - megtalálnunk - a baloldali mondanivalót; azokat a szavakat, azokat a gondolatokat, amelyekre van fogékonyság, amelyek képesek elhitetni a választóval, hogy a társadalmi szolidaritás nem egyenlő a gyengék eltiprásával, hogy úgy is lehet magyarnak lenni, ha azt nem másokkal szemben határozzák meg és úgy is lehetsz magyar, ha közben európai vagy.
