Lehet, ez a túlkínálat a szabadság és a többpárti demokrácia szimbóluma: mindenki alapíthat pártot, és ha családi, rokoni, baráti kapcsolatai következtében össze tud gyűjteni néhány száz aláírást, máris az országos választék legitim alkotórészének tudhatja magát. A túlkínálat így is feltűnő, vannak pártok, nem akarok senkit se szántszándékkal megsérteni, amelyek egyenesen mosolyt fakasztanak, és a választási szabályok ismeretében nem lehet elfojtani azt a gyanút, hogy néhány pártot gründoló "politikai személyiség" nem annyira a választópolgárok megfontolt döntését veszi célba, inkább az országos listával együtt járó költségvetési támogatást.
Nehéz eligazodni
Nem vagyok fiatal, így a korábbi hazai választásokról vannak emlékeim. Először az ötvenes évek közepén járulhattam az urnák elé, akkor nem illett belépni a szavazófülkébe, az "öntudatos magyar dolgozó" nyíltan adta le voksát. A következő "választás" alkalmával, hogy finoman fejezzem ki magamat, nem voltam jelen, pontosabban a tököli internálótábor lakója voltam, és ott nem állítottak fel szavazóurnákat (ámbár bizonyára mindenki Kádár János pártjára adta volna szavazatát!), a hatvanas-hetvenes években több alkalommal is az urnák elé járulhattam, beóvakodtam a függöny mögé, és, bevallom, vaskos trágárságokat írtam a szavazócédulára. Később pedig feleségemmel rendszeresen szlovákiai autókirándulásra mentünk a választás napján, egyszer telefonált is valaki a Hazafias Népfront irodájából, hogy amennyiben nem tudnék ellátogatni a választási helyiségbe, szívesen küldenek mozgóurnát. Elhárítottam ezt a nagylelkű ajánlatot, és már reggel hatkor elindultunk Parassapuszta felé.
A rendszerváltozás óta mindenesetre polgári kötelességemnek megfelelően látogatom a szavazóhelyiségeket, most azonban zavarban vagyok. Nem amiatt, hogy ne találnék számomra megfelelő (vagy inkább elviselhető) rubrikát, hanem mert eltűnődöm azon, hogy sokmillió honfitársam hogyan fog eligazodni a túlságosan is bőséges kínálatban - a nem egyszer egymással összetéveszthető elnevezésű pártok között. (Például az önmagát sokáig összefogás, most kormányváltó néven hirdető balközép szövetség és a listán előtte szereplő Összefogás Párt között, az utóbbi párt listavezetői különben számomra teljességgel ismeretlenek, de lehet, hogy politikailag műveletlen vagyok, és nem ismerem hazánk nagyszabású államférfiait).
És itt következik az, amit voltaképpen meg szeretnék osztani a nyájas olvasóval - azaz egy történelmi példázatot. Az 1947. augusztus 31-i (a kommunista diktatúra bevezetése előtti utolsó szabad) országgyűlési választásokon, ha nem is a mostanihoz hasonló, de ugyancsak meglehetősen széleskörű "pártbőség" volt tapasztalható. A kommunista párt és a szociáldemokrácia, amely 1945-ben (Vorosilov marsall, szovjet helytartó hathatós közreműködésének köszönhetően) még közös listán indult, a negyvenhetes választásokon már külön lépett fel. És tudható volt, hogy a párt vezető személyiségeinek nagy része, így Kéthly Anna, Szélig Imre, Szeder Ferenc és mások ellenezték a szoros együttműködést (később a beolvasztást), őket azután ki is zárták a pártból, majd börtönbe kerültek, illetve emigrációba kényszerültek. Még azt a Marosán Györgyöt is börtönbe zárták, aki a Szociáldemokrata Párt egyik vezetőjeként lelkesen támogatta saját pártja felszámolását, és a börtönből szabadulva a munkásmozgalom egyik legaljasabb árulója lett.
Történelmi adatok
De haladjunk tovább. Az 1947 augusztusi országgyűlési választásokon a kommunista párt 1 millió 113 050 szavazatot, a leadott voksok 22,2 százalékát, ezzel 100 mandátumot, vagyis az országgyűlési helyek 24,3 százalékát szerezte meg. A magukat baloldali pártnak nyilvánító két másik politikai alakulat, azaz a Szociáldemokrata Párt és a Nemzeti Parasztpárt együttesen 1 millió 160 106 szavazatot, a szavazatok 29,2 százalékát kapta, ezzel 103 mandátumhoz, az országgyűlési helyek 25 százaléákához jutott. A politikai középen vagy jobbközépen elhelyezkedő pártok (azaz a Független Kisgazdapárt, a Schlachta Margit-féle Keresztény Női Tábor, a Barankovics István-féle Demokrata néppárt, a Pfeffer Zoltán vezette Magyar Függetlenségi Párt, a Balogh páter-féle Független Magyar Demokrata Párt és két kisebb polgári párt: a Magyar Radikális Párt és a Polgári Demokrata Párt) együttesen 2 millió 725 182 szavazatot, a szavazatok 54,2 százalékát kapta, ezzel 158 mandátumhoz, a mandátumok 50,6 százalékához jutott.
A nem-kommunista pártok (és ebben természetesen benne foglaltatnak a szociáldemokraták és a parasztpártiak is) tulajdonképpen a választópolgárok szavazatainak 77,4 százalékát, a képviselői helyek 75 százalékát szerezték meg. Az akkori választások szabadságát, igaz, meg lehetett kérdőjelezni, minthogy időnként teljesen mondva csinált indokok következtében több tízezer embert töröltek, mint "fasisztát" és "háborús bűnöst" (voltak közöttük nyolcvan esztendős idős asszonyok is) a választói névjegyzékből, és ott voltak természetesen a legendás "kékcédulás" szavazópolgárok is, akik korlátozás nélkül több tucat helyen is leadhatták szavazatukat (de ezt nem taglalom tovább, nem szeretnék ötletekkel szolgálni!) - mégis a választások nagyjából-egészében demokratikusnak voltak tekinthetők, és eredményük azt mutatta, hogy a magyarok közel négyötöd része nem kívánta a kommunista párt uralmát. Persze Moszkva meg kívánta, és a választások későbbi kimenetelét ez szabta meg.
Választási káosz
Mindezt azért mondom el ilyen részletesen, mert az akkori választásoknak van egy jelen idejű tanulsága (persze nem Moszkvára gondolok). Ez abban van, hogy a politikai paletta, most már a nevetségességig ható szétforgácsolása eleve sérti a demokratikus és igazságos szavazópolgári tájékozódást és döntéshozatalt. Ha harminchat párt verseng a választók bizalmáért, és ne legyünk naivak, közülük egyetlen képviseli a kormányzati akaratot és folytonosságot, harmincöt pedig az úgynevezett elégedetleneket próbálja megszólítani, akkor tulajdonképpen egy választási káosz áll elő.
Olyan politikai káosz, amely megnehezíti vagy éppen lehetetlenné teszi a választópolgárok eligazodását abban a zűrzavarban, amelyet a választási törvény okozott, és legfeljebb néhány ügyes politikai üzletember érdekét szolgálja, akik meglehetősen nagy pénzekhez jutnak hozzá annak következtében, hogy egy kamu-pártot tudtak indítani. A káosz és az üzlet ebben az esetben is, ahogy nem túl ritkán a hazai viszonyok között egymást támogatja, és persze a demokratikus rendszert ássa alá.
1947-ben a nem-kommunista oldal módszeres és erőszakos szétforgácsolása nagyban hozzájárult az egypárti rendszer létrejöttéhez: a "pártbőség kosarából" akkor is mindenki egyaránt vehetett, mindez azonban nem a valódi demokrácia működését segítette elő, inkább a hatalmi manipulációk hatékony eszköze lett. A történelmi analógia, mint minden történelmi analógia, most is elgondolkoztató és félelmetes.