- Regényeidben szinte mindig a szülőhelyedhez, Szegvárhoz nyúlsz vissza. Te író lettél, az öcséd, Zoltán balett-társulatot alapított. Kitől örököltétek a művészi vénát?
- Faluhelyen az efféle léhaságokat hagyományosan nem tekintik rendes foglalkozásnak, úgyhogy szegény édesanyámnak nem volt könnyű dolga velünk. De a paraszti családok sem egyformák. Nagymamám négy elemit végzett, s egész életében írt - titokban. Apánk folyton színpadon állt, szavalóversenyekre járt, rengeteget olvasott. Tehát a mi családunkban, a paraszti származás ellenére szokás volt fényesítgetni az egót. Ha úgy tetszik, mindketten örököltük az önkifejezés vágyát, miközben láttuk ennek tragédiáját is. Mert a paraszti világ egyrészről óvó, védő közösség, másrészről elvárja, hogy hozzá simulj. A mi harsány, bohém apánk sok mindenben tehetséges volt, meg akart felelni a közösségi normáknak, de a saját belső motivációinak is, és iszonyatosan megszenvedte ezt. Úgy hiszem, részben emiatt kezdett inni. Tíz éve már, hogy nem él, idén lenne hatvanéves.
- Nagycsaládban nevelkedtél. Városban ilyen már nincs, lassan falun se.
- Pedig gyereknek csodálatos modell, sokat tanultunk egymástól kölcsönösen. Volt olyan, hogy kilencen laktunk két szobában, de akkoriban ez nem számított ritkaságnak. Szerettem azt az életformát, boldog és önfeledt voltam. Érezni lehetett a nagyszüleimből áradó életörömöt; túlélték a hadifogságot, háborút, éhezést és évtizedek múlva is szerelemmel tudták szeretni egymást.
- Regényeid a családi mítoszokból táplálkoznak, s rendre visszaköszönnek életed helyszínei: Békéscsaba, Csongrád, Szeged, Szegvár.
- Létezik olyan írói alkat, aki mindig ugyanazt a könyvet írja, más történetekkel. Az persze eltérő, ki hogyan tud mélyfúrásokat végezni, ahonnan az olvasó számára is érdekes alapanyag jön fel. Az írói eszközöket lehet oktatni, a mélyfúrást nem - az mindig személyes játszma.
- Azt írta rólad valaki, hogy neked az írás terápia.
- Sokat járom az országot, klubokba, könyvtárakba is elmegyek. Ritkán beszélek az írói mesterségről, a kutyát sem érdekli, annál egy asztalos is érdekesebb. Családról mesélek, hagyományról, és arról, hogyan bocsátottam meg a szüleimnek. Minél több történetüket, gyarlóságukat, esendőségüket ismerem, minél többet látok az egész képből, annál nyilvánvalóbb, hogy a sértések, bántások, amiket kaptam, honnan eredtek. És ha tisztában vagy az okokkal, és ezzel együtt szereted a másikat, akkor el tudod engedni a fájdalmat.
- A Mellettem elférsz című regényedről olvastam egy kritikában, hogy a mű címe a kortárs irodalom legtoleránsabb mondata. Pedig a tolerancia nem a férfiak műfaja.
- Nem? Nahát! Egyébként igazad van, a türelem, a családban gondolkodás, a család védelme valóban inkább női vonás. Nálunk is nagyon megroggyant a család, amikor a nagymamám - aki központi bolygóként összetartott minket - elment. Az ő intellektusa, paraszti bölcsessége, alázata annyira erős volt, hogy máig hozzá szeretnék felnőni. Tiszta, kétely nélküli hite volt, jó volna, ha az egyházam is ezt az utat járná. Bennem fura kettősség lakik: lázadok az egyházam, annak hagyományai, múltbéli és főként jelenkori viselkedése ellen, de a transzcendenshez való vonzódás ugyanúgy jelen van bennem. Nagy élmény ünnepekkor elmenni a templomba, már csak azért is, mert a padok között azt érzem, hogy itt állt nagyapám, meg az ő apja. A hálószobám falán függő képet nagyszüleimtől örököltem, ugyanaz festette, aki a szegvári templom freskóját. Ezt a saját múltamhoz, saját rítusaimhoz való ragaszkodást nem is akarom elhagyni.
- Mit értesz azalatt, hogy "jó volna, ha az egyházam is ezt az utat járná"?
- Ahol hitünk alapjának tekinthetjük, hogy gyarlóságunk megbocsáttatik, ott a szembenézésnek is erős késztetésnek kellene lennie. Gondolok itt például a szocializmus időszakában elkövetett bűnökre vagy a pedofil ügyekre, amiket ki sem vizsgáltak, vagy a III/III-as beépített papokra, akik gyónási titkokat szolgáltattak ki. Ahová megtisztulni megyek, ott tiszta lélekkel várjanak - ehhez radikális reformokra lenne szükség. Régesrég be kellett volna látnia az egyházamnak, hogy a család szentségéről nem tud hitelesen beszélni olyan ember, akinek nincs saját családja. El kell törölni a cölibátust, nem lehet tovább halogatni! Hiszen remekül prédikáló fiatalok azért nem állnak papnak, mert egészséges férfiak, és családot szeretnének. A pap egyszerre a barátom, a problémáim segítője, aki a szememből olvasva képes tanácsot adni. Ehhez erős lelkű, nyíltszívű, elhivatott fiatalok kellenek. És nagyon nagy szükség lenne rájuk.
- Egy szépíró nyugodtan elbújhatna a közélet elől, senki se kérné számon rajta. Te viszont keményen ringbe szállsz.
- Sokáig próbáltam elkerülni. De az utóbbi években rettenetesen feszít, hogy kétségbeejtő helyzetben van a Viharsarok világa, ahonnan jövök. Ott, amit meg tudsz csinálni, azért tudod megcsinálni, mert hiszel abban, hogy képes vagy rá. Én azért lehettem író, mert senki sem szólt, hogy nem lehet. Hittem, hogy lehet, ezért kezdtem tanulni. És azt vettem észre, hogy a falumban, sőt a csongrádi gimnáziumomban is elveszett a fiatalokból a hit. Reménytelenek, lemondók, már nem hiszik, hogy dönthetnek a sorsukról. Soha nem éreztem küldetéstudatot. Most sem küldetéstudatot érzek, hanem felelősséget. Mert beszélni kell arról, hogy milliók sodródtak a pálya szélére, hogy jövőtlen ország lettünk. Szülőfalumban megorrolt rám a vezetők egy része, amikor megírtam, hogyan bánik a munkaadó a napszámosokkal, hogyan tér vissza a cselédvilág. Őrzök magamban egy képet az én kedves, szép falumról, és szorongva látom, hol tartanak. Nagy a szegénység, sokan munkanélküliek. Ha leszakad a redőny, ha dől a kerítés, ha kilyukad a fészer teteje, ha tönkre megy az út - úgy marad. Gumicsizmával fűtenek, mindent beterít a fojtogató bűz. Nem vagyok konfrontatív alkat. Az egészségem, a személyiségem sem bírja az állandó stresszt. Az csapta ki nálam a biztosítékot, hogy egy idő után úgy éreztem: vétkes vagyok, ha hallgatok. A hallgatás: tett. Ha félrenézek, legalizálom azokat, akik visszahozták a régi-új földesúri világot.
- Vissza tudsz emlékezni, mikor érezted magad jól - vagy ennél jobban - ebben az országban?
- Mindig zsörtölődtünk, mert láttuk az elpuskázott lehetőségeket. Korrupt politikusok voltak is, lesznek is, de félni eddig nem kellett. Nem jöttek oda barátok, hogy "mondanám ám én is, csak nekem családom van". Nem gondolom, hogy direktívák vagy megtorlások lennének, de olyan erős az emberekben a szorongás, hogy túlteljesítik a politikai elvárásokat. Az is megvisel, hogy eltűnt a tisztesség. Hogy látom, amint a magukat jobbközépnek tartók és hirdetők kokettálnak a szélsőjobbal. Hogy nem veszik észre, milyen szellemet engednek ki a palackból, s mit idéz ez elő az utcákon, az emberekben. Nem értem, hogy a rossz késztetéseket miért nem győzi le bennük a hazaszeretet.
- Tudja itt még valaki, mi a hazaszeretet? Csak viták vannak, hogy ki szereti jobban a hazát, egyezség ezen a téren sincs.
- A hazaszeretetnek azok a szeletei, hogy tudom: honnan hová tart az én családom, az én utcám, az én világom, milyen tradíciókat gondozok, amikor a nagymamám receptjét főzöm, milyen emlékeket kell megőriznem, s mindezeken túl adófizető, bérletet vásároló, négyévenként átgondoltan választó állampolgár vagyok. Nem az a hazaszeretet, hogy hőzöngünk és kukákat borogatunk. Én a Békemenetre se mondanám, hogy üres hőzöngés. Ha valaki meggyőződésből vonul a Békemenetben - szíve joga.
- Nyilván a romák gyilkosai is úgy vélték, hogy a haza üdvére cselekszenek. A meggyőződés mindent felülír?
- Szívszorító, hogy mennyire nem ismerjük azokat, akik itt élnek velünk. A Katona József Színházban mutatták be Tersánszky Cigányok című drámáját, amelyet felkérésre tovább írtam. Amikor bemutatták, azt írtam hozzá, "Mindenkinek igaza van. Ebben az országban mindenkinek van igaza. És senki nem érti a másikét, a másik igazság nem igazság". Az együttélés elképesztően nehéz. Azokkal is, akik lecsúsztak, a romákkal is, a hajléktalanokkal is. Nincsenek jól működő hivatalaink, kidolgozott módszereink, végig sincsenek gondolva a problémák. A jövendőbeli apósom rálépett a tyúk lábára, odaadta a sérült jószágot a Józsi cigánynak, az meg hozza majd cserébe a seprűt. Ők az utolsó generáció, ahol ez még működik. A fiatalokban - ha magyar, ha cigány - hihetetlenül sok a feszültség. Tele vannak gyűlölettel és félnek egymástól, gyűlöletük a félelemből táplálkozik.
- Ha megfordul a világ, szerinted begyógyíthatók a sebek?
- Nem tudom. Ugye azt mondják: a liberális értelmiség zavart kelt, károg. Én meg azt mondom, ha valaki kimozdul a budai elitkerületből, megérti, miért izzik a parázs a hamu alatt. Évek óta pengeélen táncolunk. Felfoghatatlan, hogy ha százezrek éheznek, mi tartja egyben ezt a rendszertelen rendszert. A kormányváltás sem csodaszer, de az lenne jó, ha valahogy helyre állna a demokrácia, ha elmúlna a rettegés. Már nem tudjuk idegen hatalomra kenni, hogy azért élünk diktatúrában, mert ránk kényszerítették. Ez a mi önként vállalt jármunk, különösebb gond nélkül ledobhatnánk a nyakunkból. Ha ez a választás legalább a hatalom kiegyensúlyozásában segít, akkor már rengeteg dolgot elértünk. Ha ezáltal felbátorodik a civil szféra, és azt mondja: nem kell minden döntést lenyelni, szó nélkül elfogadni, lehet együtt gondolkodni a jövőről - akkor a legtöbbet nyertük a választással, amit lehet. De az elvárható legkevesebb is ez lenne, mert ha így megy tovább, annyira elmérgesedik a helyzet, hogy talán nem is lesz már orvosolható.