A bűntett, ha nem haláltáborban gyilkolták is meg, mégis a holokauszt áldozata volt, Balfon két más magyar irodalmi óriással együtt végeztek vele, Szerb Antallal és Sárközi Györggyel. Gazdag életműve ellenére alig esik szó róla, pedig irodalmunknak a Gyarmati Fanni halálakor okkal idézett Radnóti Miklóssal, egyenrangú szereplője és értéke volt. Nem költő és nem regényíró, hanem esszéista, történész, könyvtáros, a magyar és a világmúlt kutatója, fölfedezője.
Évtizedekkel ezelőtt jelent meg legutóbb poszthumusz kötete, annak ellenére, hogy az 1940-es esztendők elején a magyar esszéirodalom mondhatni "aranykorának" példamutató szorgalmú művésze volt. Elfeledett folyóiratok oldalain jelent meg kezdetben, a Bethlen István alapította Magyar Szemlében, és a Tormay Cécile szerkesztette Napkeletben, tehát a Babits teremtette Nyugat "ellenlapjaiban", így munkássága kezdetén nem állt hadilábon a keresztény kurzussal. A Széchenyi Könyvtár kutatója volt, elhurcolásáig szorgalmas szerzője Illyés Gyula Magyar Csillagjának. Páratlan szorgalmú búvár. Szakadatlanul olvasott, évszázadok szellemi termékeiben lapozgatott, tanulmányozott, de türelmetlenül és ugyanolyan féktelen étvággyal habzsolta korának alkotásait. És mindenről, ami a keze ügyébe került, küldte kéziratait a redakciókba.
Mátyás király reneszánszáról, Kazinczyról és Berzsenyiről, de Shakespeare-ről és Swift-ről, Gibbonról is. Első kötetét, "Az értelem keresését", az egyetlent, amely még életében jelenhetett meg, csupán néhányukkal tölthette meg. A többit halála után már a barátai gyűjtötték össze, ezer oldalnál valamivel vastagabb kötet kerekedett ki belőle, páratlanul gazdag kötet. Utána a mai napig semmi. Pedig annak a nemzedéknek, amely szerencsésen túlélte a világégést, és éppen eszmélt, Radnótival együtt páratlan élménye volt Halász Gábor fölfedezése. Nem csupán gazdag tartalmával, eredeti gondolataival, hanem stílusával, szépirodalmi értékeivel is. Azok, akik áhítattal és csodálattal érezték muzsikának a Radnóti költeményeket, "A tajtékos ég" és az abdai sírból kiásott verseket, prózában ugyan, de a magyar nyelv gazdagságának igézetében olvasták a háború után Halász Gábor gondolatait.
Gondosan kerülte a szövevényes körmondatokat, precízen, közérthetőn fogalmazott. És mesés gazdagságú szókinccsel, nem erőltetett, mesterségesen kutató buzgalommal, varázslatként lelt rá a legmegfelelőbb jelzőkre. A távoli és közeli múltból föltámasztott alakjai elevenek, magunk között érezzük őket, mintha jelen volnának, kortársainkként észleljük lélegzésüket, halljuk hangjukat. Mindegy hány évszázad távolából, vagy éppen a jelenből, Halász Gábor az esszé irodalom varázslója volt. Olyan hevülettel és izgalommal olvassuk tanulmányait, mintha regények volnának. Fordulatosak, színesek, hiszen ezzel a szándékkal és tehetséggel írta őket, az irodalmár, a megelevenítő gyönyörűségével.
Úgy teremtette esszéit, mintha csakugyan regényt írna. A bűn, hogy nem csupán őt felejtettük el, hanem azt a kort is, politikai borzalmai ellenére is a magyar szellem, az alkotói láz fénykorát. Mérhetetlenül szegényebbek vagyunk azzal, hogy ezek az alkotások könyvtárak holt polcain pihennek, kiadók érdektelen unalommal hanyagolják el őket. Elővettem a minap egyik legszemélyesebben hozzám kötődő íróm, Stendhal csodás könyvét, "A pármai kolostort'. A korabeli kiadó a magyarul újjáteremtő, újjávarázsoló fordító, Illés Endre esszéjét fűzte eléje.
Elbűvölődtem, mintha Halász Gábor írását olvastam volna. Azt a precíz kutató szorgalmat, amely az ő munkásságát jellemezte, azt az irodalmár élvezetet, amely Halász Gábort foghatta el, ha műhelyében alkotott. Nem meglepetés, természetes észlelés. Illés Endre egyike volt azoknak, akik a halászgábori iskolából nőttek ki, tőle tanulták az esszéírás műfaját. Eltöprengtem, mi történt volna, ha Halász Gábor élete 1945 márciusában, negyvennégy esztendős korában, tehát alkotói tehetsége csúcspontján Balfon, politikai hóhérok kezétől nem huny ki, hanem folytatni tudta volna, mi mindennel lennénk ma gazdagabbak. De jogtalan és oktalan a gondolat.
Az ezer oldalnál több "Válogatott tanulmányok" egész életművet sejtetnek, megkurtításukban is teljes szellemi kincset. Csak nem volna szabad szunnyadni hagyni őket, éppen ellenkezőleg gazdagítani velük, tudásra amúgy is szomjas ifjúságunk lelkét. Színházaink sikerrel játsszák Szép Ernő, Heltai Jenő, Molnár Ferenc és a kor több más jeles szerzőinek a műveit. Más közönségnek és környezetnek alighanem még nagyobb élményt is adnának ezek az örökbecsű tanulmányok, az esszé remekei.
