Gyakran idézzük Petőfi Sándor sorait: "1848, te csillag! Te a népek hajnalcsillaga!"
Szeretnék a forradalom és a szabadságharc évfordulója kapcsán konkréten erről csillagról néhány szót szólni. Egész pontosan az 1848-49-es dicsőséges másfél év egét beragyogó sok csillag közül az egyik csillagról, egy hatágúról, amelyről érdekes módon a magyar közbeszéd mélyen hallgat.
1848-ban a zsidóság a magyar szabadságharc ügye mellé állt. A korábbi zsidó történelemben példátlan módon a rabbik magyarul mondták a drósét, tehát magyarul prédikáltak. A nagy rabbik, Einhorn Ignác, Löw Lipót, a zsinagógai emelvényről, a bimáról Kossuth Lajos mellett agitáltak. A zsidók hazai létszámarányukhoz képest húszszoros mértékben álltak be katonának, nemzetőrnek, vállaltak fegyveres szolgálatot. Amikor az osztrák csapatok elől Debrecenbe menekülő magyar kormány szabotázs következtében Pest-Budán felejtette a nemzeti aranyvagyont, az új valuta, a "Kossuth-bankó" fedezetéül szolgáló nemesfémkészletet a környékbeli nemesség és a magyar zsidóság adta össze.
A mintegy 180 ezres honvédségből Kossuth Lajos szerint húszezren voltak zsidók, közülük 76-an hadnagyi, 29-en főhadnagyi, harmincan századosi és nyolcan őrnagyi rangra emelkedtek. A zsidó katonaorvosok száma 56 volt. Löw Lipót, Schwab Arszlán és Eichorn Ignác tábori rabbiként szolgáltak. Reményi Ede Görgey Artúr segédtisztje volt, később New Yorkban lett világhírű hegedűművész és zeneszerző. (Később ő hozta létre Széchenyi István és Petőfi Sándor szobrához szükséges pénzügyi alapot.)
A szabadságharc leverése után az osztrák csapatok fővezére, Haynau táborszernagy kijelentette: a zsidókat külön megtorlással kell sújtani, mert nélkülük a magyar rebellió sokáig nem bírta volna. Sőt: "a zsidók, érzelmeik és gonosz cselekvésük által olyannyira előmozdították a magyar forradalmat, hogy az az ő közreműködésük nélkül sohasem nyerhetett volna ilyen jelentőséget." A világosi fegyverletétel után a rabbikat sáncfogságra hurcolták, a magyar zsidóságot pedig kollektív büntetésben részesítették, képtelenül magas hadisarc kifizetésére kötelezték őket.
Jelzem, a szabadságharc idején Magyarországon még nem voltak egyenjogúsítva a zsidók (Ausztriában már igen). Tehát egy olyan országért harcoltak, olyanért vállalták a sebesülés és a halál veszélyét, ahol nem vásárolhattak földbirtokot, nem vállalhattak állami tisztséget, nem vehettek feleségül keresztény lányt és ahol a bíróságon, ha egy keresztény véleménye állt szemben egy zsidóéval, a bírónak nem volt mérlegelési joga, hanem a keresztényét kellett elfogadnia.
Március 14-én a Dohány utcai zsinagóga előtti téren tartottak egy nagyon szép megemlékezést 1848 emlékére. Számos beszéd hangzott el, közülük kiemelem Róbert Péter egyetemi docens előadását, ő ugyanis részletesen és pontosan bemutatta a zsidók részvételét a forradalomban, adatokkal, számokkal, hiteles idézetekkel illusztrálva mondanivalóját.
Gondoltam, nyilván azonnal megkeresik a nagy televíziók és rádiók, és másnap hosszú részleteket közölnek tőle. Bizonyára az én hibám, de nemhogy Róbert Péter beszédéből nem találtam sehol részletet, hanem még híradást sem találtam erről az eseményről. Pedig néztem a Magyar Televíziót, szokásomtól eltérően végigültem két híradót, valamint az ünnepi élő közvetítéseket, meghallgattam a tudósításoknak álcázott választási propagandát és szemérmetlen kormány-hízelgést, de arról, hogy a Mazsihisz ünnepséget rendezett a forradalom és szabadságharc évfordulóján, egy szót sem hallottam.
Egyébként volt valami szívszorító abban, amint a Dohány utca sarkán, bámész nézelődő arrajárók előtt a zsidó iskolásgyerekek, mellükön hatágú kokárdával énekelték a Kossuth-nótát. A Himnusz alatt mi, ünneplők vigyázzban álltunk. A nézelődők a Dohány utca túlsó oldalán valamit rágcsáltak zsebredugott kézzel, aztán elsétáltak. Eszembe jut az auschwitzi kép a rámpán álló két kisfiúról, Bocskay-ruhában, sárga csillaggal. Vigyázott a fényképész, nem látszik a háttérben a krematórium.
Talán nem tartozik szorosan ide, de elmondanék egy történetet. A kiegyezés után azt mondta a miniszterelnök, Tisza Kálmán, a kártyapartnerének és jó barátjának, Jókai Mórnak: "Te Móric! Mi magyarok nagyok vagyunk a harcban és a forradalomban, de a pénzügyek valahogy nem mennek nekünk, az ország pedig éppen az államcsőd szélén egyensúlyoz. Nincs egy mentő ötleted?" "Hogyne volna - felelte a nagy író. - Itt van ez a Horn Ede (a szabadságharc alatti nevén: Einhorn Ignác rabbi), ez most milliárdos Belgiumban. Egy pénzügyi zseni. Nagy híve Kossuthnak, ő finanszírozza az egész emigrációt, ha kell, kabátot vesz a menekült honvédnek, ha kell, évjáradékot fizet a 48-asoknak, ha pedig Kossuth Lajos Amerikába akar utazni, ő veszi meg neki a hajójegyet. Hívjuk haza!"
Meg is kereste Jókai Horn Edét, aki azt mondta: drága író úr, hát én egy zsidó vagyok. Hogy képzeli, hogy Magyarországon egy zsidó miniszter lehet? A miniszterelnök szavát adta erre - felelte Jókai.
Akkor Horn eladta mindenét Belgiumban és hazajött. Pénzügyminiszter csakugyan nem lett, de államtitkár igen. Két év alatt szanálta az államadósságot, egyensúlyba hozta a költségvetést, ami pozitívummal zárt. Aztán meghalt, gyakorlatilag belehalt a túlhajszolt munkába. És minden vagyona ráment erre a két évre. Semmije sem maradt, a szegényegylet, a Hevra Kadisa temette el.
De a koporsója mögött ott gyalogolt, kalappal a fején Tisza Kálmán miniszterelnök, Jókai Mór, Andrássy Gyula és az egész magyar értelmiség. Mert akkor még tudta a magyar politika, mivel tartozik a zsidóknak.
Régen volt? Igen, régen. Régen bizony. Sapienti sat.
