A gazdaságpolitika fő matadorává előléptetett Matolcsy György - Orbán Viktorral egyetemben - kezdetben úgy gondolta, hogy a költségvetés egyensúlyával és az államadóssággal nem kell foglalkozniuk, mert ezek a problémák automatikusan megoldódnak a növekedés felpörgetésével. Meg voltak győződve arról, hogy ez nekik sikerülni fog. Matolcsy még a választások előtt kijelölte az utat: először a foglalkoztatást kell bővíteni, amiből nagyobb növekedés és több adóbevétel lesz. Ezt - tette hozzá nem kis megvetéssel - a balliberálisok fordítva csinálták (VOSZ, 2010. március 8.). Ők viszont szakítanak az "elavult, poros gazdaságpolitikával", mert szerintük nem a költségvetés rendbetételével kell kezdeni a kormányzást, hanem egy okos fejlesztéspolitikával, aminek a végeredményeként a költségvetés egyensúlyba kerül.
Megcélozták - a vállalkozások nagyobb lendületét elősegítendő - a cégeket terhelő, általuk 1000 milliárd forintra becsült felesleges bürokrácia leépítését is, amiből 800 milliárd forint eltörlésére Orbán Viktor már a kormányzás első félévében ígéretet tett. A vállalkozások teljesítményét másfelől az elvonások visszavágásával is ösztönözni akarták. 2010. április-májusában még Matolcsy György is tb-járulékcsökkentést ígért, s ugyanígy a cégek tőkehelyzetének megerősítését gondolta célravezetőnek Varga Mihály (Népszabadság 2010. április 1.) a járulékok mérséklésén túl a nyereségadó és az iparűzési adó enyhítésével (sőt, még az élelmiszereket és a távhőt terhelő áfa mérséklését is kilátásba helyezte).
Mivel azonban tisztában voltak azzal, hogy az elvonások visszavétele nem termel azonnal adótöbbleteket, a keletkező költségvetési hiány problémáját kétféle módon vélték megoldhatónak. Egyrészt a költségvetésben 550-700 milliárd forintos megtakarítást vélelmeztek elérhetőnek az új kormány hitelesség-növekedéséből (300-400 milliárd forintos kamatmegtakarítás), a korrupció visszaszorításából (150-200 milliárd) és az intézmény-összevonásokból (100 milliárd). Másrészt az EU-val és az IMF-fel, a költségvetési egyensúly két csőszével, hónapokon át informális tárgyalásokat folytattak az érvényes konvergencia-programban lefektetett 3,8 százalékos, GDP-arányos deficit növeléséről.
Ennyi volt és nem több az a "gazdaságpolitika", amivel a Fidesz a kormányzás átvételére készült. Könnyű álmuk volt, könnyű álmokban ringatták magukat. Nem tartom kizártnak, hogy amiként egy évvel korábban Bajnai Gordonnak, úgy Orbán Viktornak is engedett volna valamit Brüsszel a lefektetett hiányszámból, ha ennek a ledolgozásáról konzisztens programot mutattak volna be. Ilyen azonban nem készült, Orbán Viktor üres kézzel ment tárgyalni június elején Barrosohoz, aki erre mi mást tudott volna mondani, minthogy a szabály, az szabály, tartani kell a 3,8 százalékot.
Arról nincs információnk, hogy a június elején, a lajosmizsei vésztanácskozáson kiizzadt 29 pontos akciótervben miért váltottak át a tőkéről (tb-járulékcsökkentésről) a háztartások támogatására (egykulcsos személyi jövedelemadóra), vagyis, hogy miért tulajdonítottak nagyobb növekedési erőt a fogyasztásnak, mint a termelésnek, de tény, hogy a kocka itt el lett vetve. Feltételezhetően ekkor dönthettek a magán-nyugdíjpénztári rendszer felszámolásáról is - noha a néhány nappal korábban elfogadott kormányprogram még annak védelmét tartalmazta. Minekutána kiderült, hogy Brüsszel nem fogadja el a magán-nyugdíjpénztári megtakarítások figyelembe vételét a költségvetési hiány számításakor, Orbán Viktor terveiben evidenssé lett a szisztéma likvidálása, amihez a nyár közepén ki kellett paterolni a Nemzetközi Valutaalapot, hiszen azok ezt a döntést ellenezték volna, mint ahogy nem egyeztek bele a következő évi hiánycél fellazításába se.
A hiánymutató felpuhítására tett ilyen-olyan kísérletek kudarca ébresztette rá a miniszterelnököt arra, hogy kormányzásának léteznek külső korlátai, s innen kezdve ezek lebontása jelentette az általa megindított szabadságharc tartalmát. Az IMF-től való megszabadulás után belátta, hogy Brüsszeltől csak úgy tudja függetleníteni magát, ha leveti a túlzott-deficiteljárás jármát, amihez költségvetési konszolidációra és az államadósság csökkentésére van szükség. S mindehhez nagy segítséget jelent a 3000 milliárd forintos magán-nyugdíjpénztári vagyon, és az abba történő átutalások - éves szinten 350-400 milliárd forintos megtakarítása.
Ám ezt valahogy szépen kellett csomagolni, hogy a piacok is elfogadják. Így született meg 2011 tavaszára a Széll Kálmán Terv, ami 180 fokos fordulatot jelentett az addig vallott kormányzati elvekhez és gyakorlathoz képest. Egyrészt, mert a "Széll Kálmán Terv az államadósság csökkentését tűzte ki célul" (Magyarország Konvergencia-programja 2011. ápr. 4. o.), másrészt a második Orbán-kormány regnálása alatt először szóltak benne strukturális reformokról, kiadásoldali intézkedésekről, amelyek majd átveszik "az átmeneti, nagyobb részt bevételnövelő intézkedések helyét" (u.o.).
Amikor a programban hangsúlyozottan az államadósság-mérsékléssel, és az annak újratermelődését megakadályozó kiadásoldali döntésekkel célozták meg a gazdasági növekedés megerősítését, közvetetten elismerték az addigi gyakorlat kudarcát, hogy ti. az egykulcsossá tett személyi jövedelemadó-rendszerrel önmagában nem lehet konjunktúrát generálni. Bevallották, hogy tudnak a válságadók növekedést gyengítő hatásáról, ezért hangsúlyozták, hogy átmenetieknek kell lenniük, s azokat reformokkal kell kiváltani, mert csak ebben az esetben nem rontják a hosszú távú potenciális növekedést. S nem utolsó sorban elismerték, hogy a magán-nyugdíjpénztári megtakarítások bekebelezése egyszeri hatású, átmeneti segítségén túl is lépni kell a magasabb dinamikájú növekedés érdekében. Az államadósság rátájának csökkentését olyan fontosnak tartotta ettől kezdve a kormány, hogy követelményét az alaptörvényben is rögzítették.
A 2011 tavaszán bemutatott terv szerint a GDP-hez viszonyított bruttó államadósság a 2009. végi 79,8 százalékról 2015 végére 64,1 százalékra csökkent volna, az államháztartás hiánya pedig ugyancsak a GDP arányában 4,6 százalékról 1,5 százalékra. Az ehhez tartozó növekedési pályán hat év alatt 18,6 százalékkal bővült volna a bruttó hazai termék. A későbbi konvergencia-programokban rendre zsugorodott az adósságráta csökkenése és a növekedés várt dinamikája, miközben az államháztartás hiánya fölfelé tágult. A legutóbbi, 2014. évi költségvetési tervben az év végére már 10,2 A kormányzati ciklus végén tömören megfogalmazható eredmény Shakespeare-rel szólva: "Sok hűhó semmiért".
Az államadósság rátája ma éppúgy 80 százalék körül billeg, mint 2009-ben; a múlt év végén is csak több trükkel sikerült ez alá szorítani. Közben feléltük a magán-nyugdíjpénztári vagyon zömét, amivel adósság keletkezett a jövő nyugdíjrendszerében. Az államháztartás hiánya a magán-nyugdíjpénztárakba át nem utalt járadékokkal számolva ma épp úgy négy százalék körül van, mint volt a Bajnai-kormány idején. Csak ettől eltekintve sikerült 3 százalék alá szorítani a hiányt, de 50 százalék fölé emelkedő újraelosztási ráta mellett úgy, hogy a költségvetések évközi folyamatos újraszabásával a fiskális és ezen keresztül a kormányzati politika hitelességét vesztette, a potenciális növekedés rátája pedig lenullázódott.
Négy év mérlege: se növekedés, se költségvetési egyensúlyjavulás, s így az államadósság sem nőhető ki. Vagy mi győzzük le az adósságot, vagy az győz le bennünket - mondta Orbán Viktor három évvel ezelőtt. Most akkor, hogy is állunk az államadósság elleni harcban?