A hidegháború ma már csak rossz emlék. A Kelet és Nyugat közötti bizalmatlanság azonban a Szovjetunió összeomlása után több mint két évtizeddel is megmaradt. Hiába a kapitalizmus bevezetése Oroszországban, a Szovjetunió feltámasztását célzó lépésekkel ma is jó pontokat lehet szerezni sokak körében. Ehhez azért az is kellett, hogy Vlagyimir Putyin jelentősen korlátozta a média- és a szólásszabadságot, mindenki csak azt hallja, amit a Kreml hallatni akar.
Az Egyesült Államok sem igazán értette meg az orosz néplélek fortélyait. Washington hajlamos mindent vagy feketén, vagy fehéren megítélni. Elvárta, hogy az oroszok egy csapásra sajátítsák el a demokratikus gondolkodásmódot elfeledvén: Oroszország történetében sosem létezett demokrácia. Az Egyesült Államok a délszláv háborúkat is a maga sajátos szemszögéből közelítette meg, Washington hathatós támogatásával létrejött Bosznia és Koszovó, két olyan ország, amely mindmáig életképtelennek bizonyult.
Washington Ukrajna esetében is elköveti a régi a hibákat. Rendkívül egyoldalú képet fest a történésekről. Pedig az ukrán helyzetet végképp nem lehet az amerikai demokrácia szemüvegén keresztül megítélni. Ukrajna 1991-ig mindig valamely birodalom része volt, s a nemzettudat még most is alakul. Ráadásul az új kijevi vezetés tagjai között is akadnak szélsőségesen nacionalista elemek.
Azért veszélyes az amerikaiak egyoldalú megközelítése, mert ezzel magas labdát adnak Putyinnak, aki a legapróbb "indokot" is kihasználja, hogy kiterjessze katonai potenciálját.
Új hidegháború fenyeget - hallhatjuk egyre többször. De vajon teljesen véget ért-e a nagyhatalmak szembenállása 1991-ben? A falak valóban leomlottak, Közép-Európa visszanyerte szabadságát, s ha időnként mégis úgy érezzük, mintha újra valamiféle politikai béklyóba kerültünk volna, az nem a szélsőségesek által hangoztatott nemzeti szuverenitást fenyegető uniós hegemónia, hanem saját politikusaink áldásos tevékenységének az eredménye.
Arról sincs már szó, hogy az Egyesült Államok és Oroszország Ázsia, Afrika és Latin-Amerika egyes országait saját ideológiai versenyfutásuk terepévé tennék meg. A Szovjetunió összeomlását részben épp ez a mértéktelenség idézte elő: az afganisztáni hadjárat olyan súlyos anyagi és erkölcsi áldozatokkal járt, hogy Moszkvának esélye sem volt versenyre kelni Ronald Reagan csillagháborús terveivel.
A régi értelemben vett hidegháborúnak tényleg vége, de a rivalizálás újrakezdődött, immár három szereplővel. Igaz, Kína még csak amolyan csendestárs, ám ki tudja meddig. Washington és Moszkva azonban mindenáron fenn akarja tartani saját érdekszféráját. Az Egyesült Államok ugyan döntő, behozhatatlan fölényre tett szert a vetélkedésben, de Abházia, Szíria és most már Ukrajna példáján is láthatjuk, Oroszország nem hajlandó több területet átengedni a Nyugatnak. Washington és Moszkva azonban nem csak ragaszkodik pozícióihoz, új terepekre is terjeszkedne, s ez óhatatlanul is versengést idéz elő a két ország között.
Oroszország legfontosabb stratégiai fegyverévé nyersanyagkészlete vált. Ma már nem katonák biztosítják az ország befolyását, hanem az olaj és a gáz. Egész Európa számára horror forgatókönyvvel érne fel, ha Moszkva egyszer elzárná a gázcsapot. Az unió ezért is ódzkodik valóban komoly szankcióktól.
Washingtont azonban közvetlenül nem érintené egy az oroszok által indítandó nyersanyagháború, hiszen az Egyesült Államok a palagáz kitermelésnek köszönhetően a világ legnagyobb gázkitermelőjévé vált. Mindenesetre már az a tény, hogy az oroszok - egyelőre csak Ukrajnát - a gázszállítás leállításával fenyegetik annak a jele: a régi nagyhatalmi beidegződések megmaradtak.
Putyin azonban már nem éri be a gazdasági nyomásgyakorlással. Ukrajna esetében katonák küldésétől sem riadt vissza. Hazája hadseregét szélvész gyorsasággal fejleszti. 2020-ig mintegy 680 milliárd dollárt kíván fordítani ballisztikus rakétahordozó tengeralattjárók, hadihajók, vadászrepülőgépek és helikopterek százainak építésére és az atomfegyer-arzenál fejlesztésére. ne feledjük, a hidegháború alapja az ideológiai különbözőségeken kívül a fegyverkezési verseny volt.
Putyin ügyesen épít honfitársainak a Szovjetunió iránti nosztalgiájára. Egy tavaly készült felmérés szerint az oroszok számára Leonyid Brezsnyev a 20. század legnépszerűbb politikusa. Az a pártfőtitkár, aki 1979-ben bevonult Afganisztánba, súlyos károkat okozva ezzel hazájának. A hidegháborús allűrök a mai orosz vezetéstől sem állnak távol. Kellemetlen emlékeket ébresztett Vitalij Csurkin orosz ENSZ-nagykövet, amikor március elején Viktor Janukovics levelét lobogtatva azt állította, a megbuktatott ukrán elnök kérte Putyint az ukrajnai beavatkozásra. Ezeket a segítségkérő leveleket jól ismerhetjük a történelemből: 1968-ban a nemrég elhunyt Vasil Bilak és társai így akarták "legálissá" tenni a Varsói Szerződés csapatainak bevonulását Csehszlovákiába.
Putyin manapság a régi cárokat és pártfőtitkárokat idéző konoksággal képviseli saját vélt igazát. Hazájában győztes hadvezérként ünneplik, népszerűsége újra a régi. Ukrajnában, a Krímen neki áll a zászló. Eközben Obamát a puhánysággal vádolják a republikánusok, sokkal határozottabb fellépést várva tőle. Valóban a keménység a megoldás? Már láthattuk, ez semmi jóra sem vezet. Nem szeretnénk, hogy visszatérjen az a világ, amikor folyvást attól félhetünk, hogy a hidegháborús retorika valahol a világban fellobbantja azt a bizonyos szikrát. A nacionalizmus, a féktelenség, a határtalanság tömegpusztító szikráját.
