- Jól áll neked a kor. Mondták már mások is?
- Nem. De igazából nem érdekel, nem foglalkoztat a korom. A kor adottság, ha jónak, ha rossznak tartjuk, ez van. És az olyan dolgok körébe tartozik, amelyekkel az életben meg kell kötni a barátságot, ugyanúgy, mint a születéssel és a halállal.
- Megkérdezhetném, hogy mi konzervál, de tudom, hogy a genetikára hivatkoznál és esküszöl a mozgásra. Viszont nem adsz életmód tanácsot, nem papolsz az egészséges étrendről a tévében, mintha rangon alulinak tartanád.
- Nem tartom rangon alulinak, csak nem érzem magam felhatalmazva, hogy mások életét ily módon befolyásoljam. Vannak erre hivatott szakemberek, nekem nem ez a dolgom.
- A Táncdalfesztiválok a hatvanas évek második felében tucatnyi jó hangú énekest indítottak el a pályán. Mégis te vagy közülük az egyetlen, aki máig meg tudja tölteni az Arénát.
- Ez valószínűleg a mi sorsszerű találkozásunknak köszönhető az Illés zenekarral, közelebbről Bródy Jánossal. Amikor ő magyar szövegeket kezdett írni, rádöbbentem, hogy ez a műfaj sokkal többre képes, mint amit eredetileg gondoltam róla.
- Eszedbe jut néha, hogy amit csináltok, már régen nem puszta éneklés, hanem életmű? Azért kérdem, mert Bródy ősszel azt mondta: csak pár éve érzi úgy, hogy a dalai túlélik őt.
- Ezt nem tudom, de szép gondolat, csak azt tehetem hozzá: úgy legyen! Van elképzelésem az életről, látom hogyan élünk, mi van körülöttünk és többnyire Bródytól kapom azokat a szövegeket, amelyek megfogalmazzák, amit erről érzek, gondolok. Messziről ez nézhet ki úgy, mintha életművet építenénk, pedig csak tudósítunk arról, hogy mi az, ami fontos nekünk, akár a Kárpátiék lányával, a Mama kérlekkel, vagy a Tündérországgal. De mondhatjuk azt is, hogy a dal tükör, amiben mi magunk látszunk.
- Ez a sok évtizede tartott tükör valójában kordokumentum. Nem csodálkoznék, ha a nagypapák-nagymamák a ti dalaitokkal tanítgatnák az unokákat arra, milyen volt a múlt.
- Ennek külön örülnék és büszke lennék rá… De nincs ebben kalkuláció, csak megtörtént. Tudod a "lehetett volna" nem történelmi kategória. Mindenesetre nagyon valószínű, hogyha ők nincsenek, én nem az volnék, aki vagyok.
- A hetvenes években külföldön is turnéztál. Áruld már el, mit énekeltél kint?
- Franciaországgal kezdődött. Az ottani menedzser hitt bennem, s szívügyének tekintette a magyar dalokat. Rangos fordítókat kért fel, akik izgalmas, franciásan szürrealista szövegekkel fejelték meg a dalokat. Ő sajnos meghalt, ekkor Nyugat-Németország következett és hát a hagyományos "dajcse" slágerrel színpadra lépni fura volt, de akkor még itthon is a pálya legelején tartottam. Az is kiderült, hogy nem vagyok alakítható, így kölcsönösen elegünk lett egymásból. Közben szinte véletlenül, az egyik nyugati felvétel révén, a kelet-német közönség megszeretett, és ez nagy csáberő. Végül több mint két évtizedes folyamatos együttlét lett ebből a "megszeretésből". Közben azért tépelődtem: tényleg ilyen dalokat akarok-e énekelni. Mire megtanultam a nyelvet, nyilvánvalóvá vált, hogy a Bródy szövegek többségét nem lehet igazán lefordítani. Ezek rólunk szólnak, ide tartoznak, mélyen bennünk gyökereznek. Szinte lehetetlen átélhetővé tenni ezt egy más hátterű, más történelmet megélt, más vérmérsékletű közönség számára.
- Az évtizedek során tréninget szereztetek abban, milyen ellenszélben hajózni. Már a Szerelem című lemezt letiltották. Ja nem! A Jelbeszédet tiltották le.
- A Szerelem sem nyelvbotlás - egy évig nem játszotta a Magyar Rádió. Kezdettől érzékeltük, hogy a kultúrpolitika - enyhén szólva - nem fogad minket kegyeibe. Méla undorral eltűrtek, félrenéztek, mondván: hosszú haj, rövid szoknya, divat, majd elmúlik, ne bántsuk őket elvtársak. Nem törődtek velünk, de hagytak dolgozni. Aztán időnként asztalra csaptak, hogy na ez már sok! De a Jelbeszédből is csak a raktári készletet zúzták be, az üzletekből nem hívták vissza a lemezt. Akkoriban kérdéssé vált, vajon Bródy folytathatja-e a pályát. Ha ő akkor befejezi, én valószínűleg lediplomázok és jogász leszek. De Bródy vállalta, hogy megkísérli kikerülni a fölállított - egyáltalán nem konkrét - falakat, és mentünk tovább. Külön szerencse, hogy a közönséggel már az elején egymásra találtunk, főként mert mások voltunk, és mást csináltunk, mint ami addig volt, és mert magukra ismertek a dalainkban. Ez a közönség kitartott mellettünk, sőt időről-időre újabbak csatlakoztak. A nézőtéren most ott vannak a korunkbeliek, a fiatalabbak és az egészen fiatalok. Talán, mert kortól függetlenül megérinti az embereket a dalok ereje, hiszen ez az ő történetük, az ő életük is, és ez összetart bennünket. Én mindig hittem abban, hogy a közönség a legfontosabb ebben az egészben: hogy mit érez, hogy kap-e a dalainktól, tőlünk olyasmit, amit másoktól nem.
- A dalaitokból vett idézetek közkinccsé váltak. Beleégtek az agyakba, szállóigeként használja boldog-boldogtalan.
- Nagyon jó érzés ez. Az a kényszerképzete támad tőle az embernek, hogy nem hiába dolgozik, hogy szükség van rá. Így nem annyira fájó, hogy a hivatalos közélet nem becsüli a tapasztalatot, tudást, hozzáértést - és itt nem magamra gondolok. De döbbenten figyelem, hogy az országnak elismerést, megbecsülést szerző világhírű művészekkel milyen méltatlanul bánnak. Sok tanulni valónk van még a mostanában előszeretettel leszólt Európától, amely nem tökéletes, de a kultúrája hibátlan. Ez a kultúra megbecsüli az értékeit, tudósait, művészeit, mert tudja, hogy általuk lesz több.
- Sejtetted volna, hogy a rendszerváltás után ismét elkövetkezhet olyan idő, amikor kénytelenek lesztek szembe menni a hatalommal?
- Szerintem nem megyünk szembe a hatalommal, csak látunk valamit, van róla véleményünk, és ha elmondhatjuk, elmondjuk. Tény, hogy bár voltak baljós előjelek, arra azért nem számítottunk, hogy a politika teljesen szétveri az életünket. De én ezzel együtt sem hiszem, hogy mindig mindenben mások a hibásak. Azt gondolom, hogy mi - személy szerint én és mi valamennyien - igenis alakítjuk, alakíthatjuk a körülöttünk lévő világot. Ha korlátok között - ez volt régen - akkor úgy, ha szabadabban - ez volt nem is olyan régen - akkor úgy. Most ismét beszűkült a játéktér, de amíg szabadon választhatunk, nem háríthatjuk másra a felelősséget. Az oroszok otthon vannak, remélhetőleg maradnak is - nem lehet rájuk hivatkozni, minden rajtunk múlik.
- Bródy mesélte, hogy nemrégiben hozott neked valamit, te pedig azt mondtad: csak nem képzeled, hogy ezt én eléneklem! Emlékszel rá, mi volt az?
- Nem, de szoktam neki ilyeneket mondani, meg javasolni, hogy énekelje el ő, és általában el is énekli. Ő kicsit másképp látja az életet, a jelent és a jövőt, néha keményen, sötéten, fogalmaz. Én optimistább karakter vagyok, ha dereng a fény az alagút végén, ha nem, találok magamnak fogódzót, amiben megkapaszkodhatok.
- Talán, mert nő vagy és a nők örök túlélők.
- Igen, szokás mondani, hogy mi nők erősebbek vagyunk. De általános megbecsülésünkről, női mivoltunk tiszteletéről nehéz lenne addig beszélni, amíg a magyar parlamentben annyi a női képviselő amennyi, és őket is lekisanyámozza a tisztelt képviselő urak némelyike. Persze ez is kultúra kérdése.
- A Tündérország hógolyót - vagyis azt, hogy lavinaszerű gyorsasággal elkészült a lemez - ki indította el?
- Nehéz szívvel kezdtünk el dolgozni Závodi Gáborral Cipő nálam hagyott dalain. Úgy éreztem, ezt a két dalt nem őrizhetem magamnak tovább. Közben szűk körben kihírdettem, hogy itt most munka folyik, ha van valamitek, szóljatok. Kegyelmi pillanat volt - heteken belül összegyűlt az anyag.
- "Ez a Tündérország elvarázsolt táj(…), magával harcol és békét nem talál" - üzeni Bródy. "Búcsúzz el bátran és szabadon az álmoktól" - sugallja Müller Péter Sziámi. Az apokaliptikus látomástól az imáig minden föllelhető a lemezen, s nem tudom eldönteni, nyomasztó-e vagy felszabadító.
- Kétségtelen, hogy a mi Tündérországunk nem tökéletes világ, olyan mint az életünk. Ugyanakkor pályám egyik legfontosabb lemeze ez, amely Závodi Gábor hathatós és áldozatos segítségével, a műfaj szabályait figyelmen kívül hagyva, szinte önmagát hozta létre. A lemezen szereplő két vers (József Attila, Tóth Krisztina) sokkal súlyosabb, mint amit a műfaj általában elbír. Ennek ellenére igyekeztünk elérni, hogy a zene méltó legyen a szöveghez. Nagyon heterogén az anyag, a végeredmény talán mégis egységes. Mindig elmondtuk, amit akartunk, s ha a Tündérország markánsabb, mint az eddigi lemezeim, az azért van, mert élesebbek a helyzetek, amelyeket átélünk. De mint mindig, ezúttal is meghagyjuk a közönségnek a választási lehetőséget, döntse el ő, hogyan éli meg, hová viszi a zene, a szöveg.
- A koncertre villámgyorsan elkeltek a jegyek. Ez jó érzés lehet.
- Nincs ennél nagyobb elismerés egy előadó számára; visszaigazolása mindannak, amit csinálok. Ez a pálya nagyon törékeny, kicsit olyan, mintha vékony jégen járnék, soha nem tudhatom, mikor roppan meg alattam a jég. Nagyon kell a biztatás, az együttlét a közönséggel.
- Nyilatkoztad, hogy a mostani lesz az utolsó Aréna-koncerted. Mi történt?
- Az Aréna kivételes helyzet, óriási projekt, melyen sok ember dolgozik, de a felelősség az enyém. Egy ilyen komoly fizikai, és mentális erőpróba nagy kihívás, és én szeretem a kihívásokat. Mindenképp meg akartam csinálni, de valószínű, hogy ez nem tarthat az idők végezetéig. A mostani a tízedik Aréna-koncertem, szép kerek szám, itt talán megállhatok. Ami természetesen nem jelenti azt, hogy felhagyok az énekléssel. Aztán majd "ahogy lesz, úgy lesz".