A „Libé”, ez a beceneve, valójában soha nem tartozott a francia sajtó zászlóshajói közé. A rang két patinás napilapnak van fönntartva, az évszázadosnál is régebbi Le Figarónak, és a viszonylag fiatal, csak hetvenéves Le Monde-nak. Valójában a Le Monde is régebbi volna, ha rangos elődjét, a Le Temps-t, De Gaulle tábornok nem tartja elfogadhatatlannak, mert a náci megszállás idején együttműködött a hitleristákkal. Ezért a fölszabadulás után magához hivatta Hubert Beuve-Méryt, ezt a szerzetesek között nevelkedett tanárembert, volna-e kedve demokratikus szellemben új orgánumot alapítani. Volt, és így a hajdani Le Temps gótikus címbetűivel, hogy valami folyamatosság csak legyen, indult el 1944-ben a Le Monde.
A Libération nem ilyen hősies körülmények között alakult 1973-ban, igaz, ugyancsak nem is akárki kezdeményezésére. A keresztapja a baloldali eszmevilággal kacérkodó Jean-Paul Sartre filozófus volt, aki indító társként maga mellé vette Serge Julyt, ezt az akkor még kevésbé ismert, de magát nyíltan maoistának valló újságírót. Az indulás sikeresnek ígérkezett, hiszen akkor a baloldaliságnak szellemi divatja volt. A Le Figaro konzervatívnak hirdette magát, a Le Monde inkább liberálisnak, igaz, virult még a szovjet huszadik pártkongresszust túlélt L’Humanité, amelyet azonban dogmatikus kommunistának és moszkovitának könyveltek el, ezért a Libé csak ígéretes jövőnek nézhetett elébe. Sokáig joggal, de hullámzó sorssal, egyszer fönn, máskor lenn. Gyakran változó gárdája tehetséges volt, a szerzői jó tollúak, tavaly azonban beütött a krach. A francia sajtóban is rohamosan terjedő internet, később az iPhone és az iPod, és más okostelefonok és tabletek térhódítása sanyargatja a nyomtatott újságokat, a Libét kivált. Pedig mindvégig igyekezett minőségi termék maradni, kulturális melléklete, a „next” máig is eredeti, fotóriporterei pedig az objektív művészei, mégis kezdett elszállni a lap fölött az idő. A példányszáma 2013-ban tizenöt százalékkal, 100 000 alá csökkent, másfél évtized mélypontjára csappant, a deficit meghaladta a hatmillió eurót.
Önmagában is krach, de a válság új fejleményei megmutatták, hogy nagyon szerencsétlen személyi döntés született. Főszerkesztőnek nevezték ki Nicolas Demorand-t, akit azért szemeltek ki, mert nagynevű rádiósztár volt, a mikrofon röpítette csúcsra. Sorozatban nyerte az interjú készítés rangos díjait, gondolták ilyen jeles és viszonylag fiatal férfiú, (most 42 éves) visszadirigálhatja a Libét a mennyekbe. Csak arra nem hederítettek, hogy napilap múltja semmi, nyomdafestéket soha nem szagolt, nem csupán érzéke és tapasztalata nem volt soha hozzá, hajlama sem. Az állást elfogadta, de a redakcióba alig járt be, a laptervezői értekezleteken is rendszerint a helyettesével képviseltette magát. Ez az állapot egy ideig eltartott, de amint kiderült, hogy az újság léte került veszélybe, Demorand elvesztette a részvényesek bizalmát, de ami ennél sokkal többet nyomott a latban, az egész újságírói gárdáét is. Tavaly áprilisban már leszavazták, az idén február elejére pedig végképpen betelt a pohár, megszerveződött a sztrájk. Kimondták, Demorand-nak távoznia kell a redakció éléről, és mert általában úgysem járt be, de hogy netán kísértést se érezzen rá, rágógumival kenték be főszerkesztői szobájának a kilincsét. Végül a múlt héten „önként” lemondott, távozott, amitől kicsit megjavult a hangulat.
Az újság jövője azonban nem lett rózsásabb. Különböző, többnyire fantasztikus tervek születtek, egyebek között az is, hogy költözni kellene és főként új vállalkozásba fogni. Nagyvonalúba. A Libé terjessze ki a tevékenységét, minden legyen, de csak úgy „mellékesen” újság. Nagyszabású kulturális központ, mint volt hajdan, Sartre idejében a legendás Flore irodalmi kávéház. Tévé szalon, vetítő terem, játékszoba, szellemi találkozóhely, sok pénzt is hozna. A szerkesztő urak egyáltalán nem lelkesedtek, sőt azt mondták, mi lapot csinálunk, elsősorban papíron, akkor is, ha on-line nélkül sajtótermék ma már elképzelhetetlen. De igazán nem is ez a legnagyobb baj. Az álmok valóra váltásához elsősorban pénz kellene, az még nincs. Rebesgetik, hogy a Le Monde néhány részvényese, akik mostanában szívesen terjeszkednének, (a közelmúltban beszálltak a még nem drámai helyzetben lévő, de ugyancsak megszorult patinás hetilapba, a Le Nouvel Observateur-be), megkockáztatnák a Libét is. Egyelőre azonban konkrétum semmi. Meg szállong az a hír is, hogy valamennyi szubvencióval a kormányzat is segíthetne, állítólag Francois Hollande szocialista elnök hajlanék is rá, de kényes az elképzelés, mert azért a lap függetlenségét óvni kellene, a hírneve, ha már nem teljesen a régi is, azért a válság ellenére még mindig kímélendő.
Bordélynak tartotta lapját a lemondott főszerkesztő
„Intim” napló jelent meg a L’Express hírmagazinban, amely állítólag Nicolas Demorand-nak, a Libé lemondott főszerkesztőjének a tollából származik. A 2011 január 26.-i bejegyzés szó szerint azt jegyzi meg, „kedves újságom, ezen túl én leszek a vezetőd. A hír meglepett mindenkit, elsősorban engem, mert nem égek a vágytól, hogy napilapnál temetkezzem el. De semmi baj, ha netán rosszra fordulna, vissza a rádióhoz”. Aztán két évvel később, 2013. november 29.-ről: „Tíznapi össztűz után célba vett a szerkesztőség. Azt szajkózzák, hogy nem vagyok a helyzet ura, ráadásul még le is tegeznek. Minek néznek engem?” Végül az utolsó. 2014. február 13.-i keltezéssel: „Kedves lapom, mielőtt ma reggel kinyitnád a Le Monde-ot, közlöm veled, eldöntöttem, faképnél hagylak. Tudod, az egész egy nagy bordélyház. Bevallom, torkig vagyok. Mégse aggódj értem, a jövőre nézve azért akad a tarsolyomban egy-két terv”.
A naplójegyzetek eredetiségét azonban valamennyire megtépázza, hogy a L’Express Adrien Sénécat szignóval közölte őket.
