- Ne adjuk fel alapvető értékeinket

- Öt év után miként változtak meg a mindennapjai a Nemzeti nélkül?
- Nem foglalkozom már ezzel, elengedtem. Hiszen nem is tudok mást tenni.

- Mikor járt utoljára a Nemzetiben?
- Valamikor augusztusban, alá kellett írnom egy papírt. De, ha lesz időm, megyek, érdekelnek az előadások is, de persze legfőképp azok a kollégáim, akik ott maradtak. Purcarete Shakespeare rendezését mindenképp megnézem majd. Nagyon érdekel Próbakő és Juci jelenete Reviczky Gábor és Eperjes Károly alakításában. Félreértés ne essék, Purcarete ma a világ legjobb rendezőinek egyike, nagy kedvencem, de éppen a fent említett két kollégám volt szinte a leghangosabb, amikor a Nemzetit kellett értékelni. Kíváncsian várom közös jelenetüket az előadásban, ahol a nemek össze-vissza vannak cserélve.

- Hogy telnek ezek a vándorlással teli hónapok?
- Ugyanúgy, mint a Nemzeti Színházi időszak előtt. Egymás után rendezek különböző helyeken, Újvidéken, Eggenfeldenben, St. Pöltenben, a Radnóti Színházban. Szerencsém volt, mert az évad elején két hónapot tölthettem a Vígszínházban és az nagyon jó volt, mert otthon voltam, hiszen korábban csaknem húsz évet töltöttem ott. A Vígszínház társulata magától értetődően, szépen és emberien fogadott minket. Minden a minőségről és a szakmai szolidaritásról szólt. Igazi példamutató helyzet volt.

- Később akartam szóba hozni, de ha már ezt említi, beszéljünk róla. Ön most ősszel a bécsi Burgtheaterben tartott egy előadást és egy nagyon személyes, kemény szöveget olvasott fel. Ebben éppen a szakmai szolidaritás hiányára is kitért.
- Már az szörnyű, ha szakmai szolidaritás kell ahhoz, hogy szabadon gondolkodhassunk a világról. Eljutottunk oda, hogy azzal foglalkozunk, mi történik velünk, ha valaki mellé odaállunk, illetve arra gondolunk, hogy ha nekünk még megvan, akkor azt meg kell védeni. Ez az egész egy szakma kulturáltságáról és bátorságáról, illetve ezek hiányáról szól.

- Arról is beszélt, hogy azok a kollégái, akikkel együtt nőtt fel, fiatalon együtt játszott, ugyanazt vallották a színházról, most nyilvánosan buziznak, hazaárulóznak, védik a magyar nemzetet olyan romlott és nemzetietlen alakoktól, mint ön, vagy azok, akik nem hajlandók beállni a sorba.
- Igen, sajnos, többen, akikkel egy színházban dolgoztam, vagy korábban szakmailag istápoltak, nevelgettek, most hörögnek. De ez nem csak velem történik így, hanem azokkal is, akik tényleg nem állnak be a sorba. Ez nem azt jelenti, hogy ők forradalmárok lennének, hanem egyszerűen végzik a dolgukat és nem azt figyelik, hogy mit várnak el tőlük.

- Azt is említette, hogy, akik viszont beállnak a sorba, azokat a politika azonnal felhasználja.
- A politikának ez a célja és ez a természete.

- Az Átrium Színházban az ön főszereplésével nemrég mutatták be az Igenis, miniszterelnök úr című darabot, amely rendkívül szórakoztatóan szól arról, hogy a politikusok manipulálnak és pillanatnyi érdekeik szerint módosítják az álláspontjukat.
- És arról is, mennyire nem fontos számukra a kultúra. A Mephistoban mondja az egyik szereplő, hogy a politikának az a fontos a színházban, amit mutogatni lehet. Ez egyfajta reprezentatív idiotizmus. Ha minden színház élén a saját emberük ül, akkor megnyugodnak, de az már nem érdekli őket, hogy milyen előadás jön létre ezután. A "mi emberünk" a lényeg, és ha a "mi emberünk" vezeti, akkor a "színház a miénk". De felhívnám a figyelmet, hogy ezeket a kifejezéseket, hogy a "miénk", "övék", "beállni a sorba", "nem beállni", "aki nincs velünk, az ellenünk van", most 2013-ban használjuk, jóval a rendszerváltás után. Ez a legszomorúbb és legborzalmasabb az egészben.

- Még egy idézet a Bécsben elhangzott szövegből: "Manapság Magyarországon a független értelmiségiként való létezés lassan egyet jelent a hazaárulással, más szemszögből, ami talán még rosszabb, az elkárhozással".
- Én a magam területén ezt tapasztalom.

- Lehazaárulózták már szemtől szembe is?
- Ahhoz bátorság kellene. Inkább üzenetek, sutyorgások formájában jut ez el hozzám. Azt is pontosan lehet tudni, hogy bizonyos orgánumok mit szajkóznak az emberről és hová sorolják be. Erre a bizonyos beszédre is rögtön hasonlóan szélsőséges reakciók érkeztek, egyesek azonnal elintézték az ügyet azzal, hogy én kimentem Ausztriába ekézni a saját országomat. Holott azért mentem ki, mert hívtak, hiszen a Burgtheater 125. születésnapjára rendeztek egy konferenciát a művészi szabadságról.

- Most is érintettük, de Bécsben is beszélt róla, hogy az alkotóktól gondolkodás- és ízlésigazodást vár el a hatalom.
- Azt látom, hogy mindenki figyel. Közben olyan helyzet alakult ki a magyar művészeti életben, amikor minden héten üvölteni kellene. Csak az számít, hogy egy alkotó, intézményvezető egyetért-e a most regnáló politikai hatalommal, vagy sem. Ma mindent - a magyarságát, a hitelét, a szakmai kompetenciáját, a hűségét - megkérdőjelezheti valakinek az, hogy éppen milyen a valós, vagy a vélt pártkötődése.

- A Vígszínházban próbált éppen, amikor felpörögtek a Vígszínház igazgatóválasztása körüli események. Önnek mi a véleménye a történtekről?
- Az nem rossz jel, hogy a főpolgármester gyakorlatilag az önkormányzati választásokig meghosszabbítaná a jelenlegi igazgató, Eszenyi Enikő mandátumát.

- Az érvelés azért elég furcsa, hiszen azt mondta Tarlós István, hogy egy kampányidőszak nem alkalmas az ilyen ügyek eldöntésére.
- Na lám, ez egy "szakmai érv" egy színházigazgató választás esetében. Az is szép, hogy a szakmai bizottság egyenlő arányban támogatta korábban Eszenyi Enikőt és kihívóját, Balázs Pétert. A bizottságot minősíti, ha a tagjai azt gondolják, hogy a mostani Vígszínház és a Balázs Péter által felvázolt koncepció ugyanannyit ér. Ez megint azt mutatja, hogy a legkevésbé az számít, ki hogyan dolgozik.

- Van kiút ebből a helyzetből?
- Nem látom a kiutat. Ha leváltják a most regnáló politikai hatalom birtokosait, akkor a következőkhöz dörgölőznek azok, akik úgy érzik, nekik mindig dörgölőzniük kell. A középszerűség furcsa összefüggésben van a hatalomhoz való hűséggel. A legszomorúbb mégis az, amikor megkérdőjelezhetetlen tehetségű emberek arra használják a hatalmat, hogy mindent bekebelezzenek, vagy valamiért bosszút álljanak. Csak tudnám, hogy miért. Nem tudom, hogy ezek az emberek miként számolnak majd el ezekkel a tetteikkel. Teljesen érthetetlen számomra, hogy miként fordulhat például elő, hogy én rendezek egy vidéki városban, nagy a sikere az előadásnak és az önkormányzat nem engedi a színháznak, hogy visszahívjanak.

- Erre vannak bizonyítékai is?
- Vannak.

- Nem is csodálkozott, hogy a Vígszínházban rendezett Danton halálából nem is lett botrány?
- Gondolom, a Víg körül volt elég botrány, nem akarták tovább tetézni.

- A Danton halálában eljut odáig a nép, hogy a terrort látja célravezetőnek, sőt segédkezik is ebben. Megismétlődhetnek újra hasonló dolgok?
- Sajnálatosan mi sem színházról beszélgetünk, hanem ön is politikai kérdéseket tesz fel nekem. Azt kérdezi egy színházi alkotótól, hogy eljuthatnak-e az emberek a terrorig. Mi öt-tíz évvel ezelőtt általában színházról, konkrét előadásról, művészi kérdésekről beszélgettünk egymással. Most pedig politikáról. Ez nagyon elkeserítő.

- Ön a bécsi szövegben ezzel kapcsolatban nem kímélte önmagát sem, azt mondta: "Politikáról beszélek, társadalmi gyávaságról, azt mondom, hogy ŐK és azt mondom, hogy MI. Ugyanazon szabályok szerint működöm, mint amiket fájón és kétségbeesve elutasítok, belekerültem a játszmába. És a lelkem a nagy szabadságban elkezdett rohadni."
- Igen, én is része lettem ennek az egész őrületnek. Választhatom azt, hogy nem veszek az egészről tudomást, de színházi alkotóként nagyon nehéz lenne megtenni. Ha pedig "belemászom", akkor függetlenül attól, hogy gyűlölöm ezt a kétpólusosságot, én is besorolódok valamelyikbe. Engem szokás balra besorolni, bár senki nem tudja és nem is tartozik senkire, hogy én hová szavazok. Csupán annyit teszek, hogy a hatalmat, a társadalmat szeretném szembesíteni bizonyos jelenségekkel. Jó, sokan ismernek, vannak körülöttem nagy balhék. De én akkor is csak egy színházi rendező vagyok. Jó lenne, ha minél többen csinálnának ma politikai színházat, de nem abban az értelemben, hogy ki milyen párthoz kötődik. A társadalomról kellene beszélni és arról, hogy miként szakad totálisan ketté az ország.

- Erre mondják, hogy a nézők nagy része szórakoztató színházat szeretne.
- Soha nem mondtam, hogy egyféle színház kell, legyen ilyen is, olyan is. De hadd lehessen olyan is, amely arra próbál választ adni, hogy miként működik ma a világ.

- Vannak ilyen próbálkozások, például a Katona József Színház több előadása, legutóbb a Vörös című megrázó produkció, amelyet 1940-es évekbeli dokumentumokból állítottak össze.
- Nagy szükség van ilyenekre. Rendkívül fontos, hogy a múltunkról beszéljünk. Meggyőződésem, hogy a nem tisztázott múlt vezetett odáig, ahol most tartunk. Ha egy pillanatra visszalépünk a Nemzeti-történetre, milyen időket idéz, az, hogy egy-két kivétellel huszonnyolc előadás eltűnhet a süllyesztőben, mert, hogy a színház, amit vezettem, ideológiailag nem megfelelő. Egyszerűen nem is lehet értelmezni, hogy ez mit jelent.

- Úgy látszik, azért mégis fáj önnek ez még most is.
- Nem erről van szó. Nem az én személyem itt az érdekes, hanem az öt év munkája. Igazi indok nem hangzott el, hogy miért ne folytassuk, csak arra utaltak, hogy az előadások nem felelnek meg az elvárt ideológiának. Meg arra, hogy az élet szépségéről, a reményről, a szakralitásról kell színházat csinálni. Ha bárki megnézte volna az előadásainkat, tapasztalhatta volna, hogy mindez bennük volt. Csak nem kérdések nélkül.

- Vidnyánszky Attila első előadásának, a Vitéz léleknek az egyik fő üzenete az újrakezdés reménye volt.
- Lehet újrakezdésről beszélni, de fiatalok nélkül nehéz. Úgy tudom, az új vezetésnek a fiatal közönséget még kevésbé sikerült megszólítani. Másrészt azt hiszik, hogy háború van, szabadságharcot vívnak, csak azt nem tudom, ki ellen. Milyen alapon kérdőjelezi meg bárki az elmúlt évtizedek színházi kultúráját, jelentős színházi alkotóit? Gondolkodjunk már el, ki próbál erőszakot elkövetni a másikon. Ki próbálja a saját, vagy egy kisebbség ízlését ráerőltetni a másikra? Teljesen más kultúrát képvisel egy felvidéki magyar, mint egy erdélyi magyar. Összevissza használják a fogalmakat, a jelképeket és nem utolsósorban az embereket, és aki nem tesz mást, mint kérdezni próbál, azonnal ellenséggé válik. Ezek a folyamatok a legdurvább történelmi időkre emlékeztetnek.

- És még nem beszéltünk a szélsőjobbosok masírozásáról, arról, hogy az eseményeket dokumentáló operatőrt inzultálták.
- Sajnos ezt mind meg lehet tenni büntetlenül. Azt már tudhatnánk, hogy ha a szellemet kiengedjük a palackból, nagyon nehéz visszazárni. Azt gondoljuk, hogy kézben tudjuk tartani a helyzetet, de a történelem azt bizonyítja, hogy ez nincs így. Az általam igazán szeretett és tisztelt kollégám, Rudolf Péter egy interjúban azt mondja, hogy nincs fasizálódás az országban, majd aznap látom, hogy a Radnóti Színház előtt verset mond a könyvégetésre való teljesen tiszteletreméltó válaszként. Szavazzunk mindannyian azokra, akikben hiszünk, de ne adjuk fel az alapvető értékeinket, mert nagyon el fogunk csodálkozni, amikor nem lesz majd jó oldal, meg rossz oldal, csak zűrzavar és rohadás.

- Ez az írás karácsonykor jelenik meg, már ezért is fel kell vetni, hogy nem kellene inkább megbocsátani, megbékélni.
- Semmi mást nem kellene követni, mint a keresztény eszmeiséget, amit annyian emlegetnek. Mint ahogy a Bibliában olvasható: Szeresd úgy felebarátodat, mint önmagad. Ha azok is ezt követnék, akik ezt kérik számon mindenkitől, akkor máshol tarthatnánk.