Karácsonykor legtöbbször arra figyelünk, hogy az istállóban született gyermeket édesanyja pólyába takargatta és jászolba fektette, majd megjelentek a pásztorok, akik az első ijedtségük után siettek Betlehembe, és amikor meglátták Máriát, Józsefet és a jászolban fekvő gyermeket, rádöbbentek arra, hogy az angyal, aki a Messiás születését hírül hozta, igazat mondott.
Van azonban ennek az idilli jelenetnek egy elgondolkodtató mondata: Mária "megszülte elsőszülött fiát, pólyába takarta, jászolba fektette, mert nem kaptak helyet a szálláson." A Messiásnak, akit a próféták megígértek, akinek érkezését reménykedve várták, nem jutott helye Betlehemben, csak a városszéli istállóban. Valljuk meg: hajléktalan volt a család, a szegények között is megbélyegzettek voltak. S nem kell messzire lapoznunk, hogy egy másik szívenütő analógiára leljünk Máté evangéliumában: Heródes halálra rémült a születés hírére, s hogy hatalmát ne veszélyeztesse semmilyen váratlan esemény, haragjában "Betlehemben meg annak egész környékén megöletett minden fiúgyermeket a kétévestől lefelé." A hajléktalan családnak, de mindegyik famíliának e hatalmasok jogtiprásával, erőszakos intézkedéseivel kellett számot vetnie.
Ez az eseménysor valamiképp beárnyékolja Karácsony örömét, arra késztet, tegyük föl a kérdést: vajon egyformán örvendezhetünk a csodás eseményt átélve? Nem kellene magunkba néznünk, őszinte lelkiismeret-vizsgálatot tartanunk, s eltűnődnünk, tényleg mindenki számára elérkezett a szeretet ünnepe? Például annak az arabnak is, akiről Márai Sándor írt Az elvarázsolt város című tárcájában? Nem egyszer elolvastam ezt a jelenetet és mindig összeszorul a szívem. Egy félmeztelen, rongyokba göngyölt süket koldust a hídon elütött egy gépkocsi. "Elesett és fekve maradt. Ott állt a rendőr, jöttek-mentek az emberek, de rá sem néztek, senki nem sietett oda, hogy segítsen rajta. Kocsik rohannak el mellette, kerülgetik a fekvő testet. A gázoló kiszáll autójából, fél karral megemeli a sovány férfit, megrázta, majd lódított egyet rajta. Az arab lépett egyet, négykézláb a járdára mászott, megpróbált járni, de nem bírta a lába, leült a földre. Nem történt semmi különös. A rendőr kézmozdulataival irányította a forgalmat, mindenki sietett a dolga után."
Következik a tanulság. A tárca egyébként majdnem 90 éve íródott, de akár ma is megírhatná szerzője: "Ha a vezető egy angol hivatalnok kutyáját üti el, akkor felírták és beidézték volna. De így, hogy csak egy süket arab volt, akit elütött, senki sem lesz izgatott, a vezető éppen oly kevéssé, mint a rendőr vagy mint - és ez a legfontosabb - az áldozat."
Vajon hány hasonló reményvesztett ember kóborol az utcákon Karácsony ünnepén? Hányan lehetnek a közömbösség és szeretetlenség megsebzettjei?
A közömbösségről jut eszembe egy másik Márai-tárca, Teréz a címe. 1930. november 2-án jelent meg Az Újság vasárnapi kiadásában (még további három magyar lapban és a Frankfurter Zeitung und Handelsblattban németül.) "Ő a cseléd, én vagyok az úr"- ez a tárca hangütése. Én még emlékszem erre a viszonyrendszerre. Amikor 1942-ben újonnan épült házba költöztünk a Rózsadombra, minden szobában fehér zsinór lógott. Ha megrántották, felsivított a konyhai csengő, jeladás a cselédnek, hogy az úr valamit akar. Egyszer húztam meg kíváncsiságból. Azt a pofont, amit apámtól kaptam, sosem felejtem el.
Márai Teréze azonban még "abban" a világban élt. Ha az úr reggel, álmosan kiment a hálószobából, megsétáltatta kutyát, kitakarította a dolgozószobát, fürdőt készített és megcsinálta a reggelit. Teréz pontosan tudta: "A világ rendje ez, hogy vannak szolgák és vannak urak." A szolgáknak csak az előszobában, egy üvegfal mögött van életterük. Évek során hirtelen megöregszenek, elvesztik személyiségüket, mint Kosztolányi Édes Annája. Ő azonban föllázadt, tébolyodott tettet visz végbe. Négy évvel fiatalabb rokona, Teréz már nem. Nincs miért. Belerögződött a cselédsorba: "Hatvan pengőt kap egy hónapra, s az összeg átvételekor ezt mondja: "Kezétcsókolom! Ilyenkor azt felelem: 'csak hagyja.' Egyszer ténylegesen kezet csókolt, amikor elutaztam." "Karácsonykor pénzt kapott és praktikus ruhadarabokat; a diós-mákosból egy-egy rudat." "Természetesen külön mellékhelyiségbe jár, nem oda, ahova az urak, hanem valahova máshova, az isten tudja, hova. Ahova a cselédek."
Hatvanöt éve már, hogy megszűnt a cselédség intézménye. Teréz és a terézek dolgozni mentek, volt nekik való állás. Megöregedtek, gyerekeket szültek, majd az unokáikat dédelgették. Rezzenéstelenül mertek az igazgató szemébe nézni: és ez így volt jó, így volt emberi.
Nemrég riportot láttam a televízióban. Egy asszonyt mutattak a gyermekeivel összezsúfolva egyetlen szobába. A padlóra szalmát vetettek, ez helyettesítette az ágyakat. A sparheltben lábos, gyanús lötty forrt benne. Szabó Zoltán látott ilyesmit a nevezetes Tardi helyzetben. Az udvaron férfi téblábolt a sárban. Sütött belőle a reménytelenség.
Félek, hogy amikor fellobbannak nálunk a gyertyák és szikrázni kezdenek a csillagszórók, erre a családra gondolok. A földre vetett szalmára, a pislogó gyertyafényre - a villanyt rég kikapcsolták -, a megtört szülőkre és a gyermekek esdő tekintetére. Őket még a marhák lehelete sem melegíti.
