Ám éppen, mert a liberális demokrácia válságjelenségeinek bírálata esetenként indokolt, a demokratikus ellenzék számára nem elegendő, ha egyszerűen tagadja mindazt, amit a Fidesz/Orbán Viktor képvisel, és követeli a visszatérést a jogállamisághoz, a liberális demokráciához, a piacgazdasághoz és az európai orientációhoz. Erre valóban szükség van, de az nem elég, hogy ott folytassuk, ahol abbahagytuk. A demokratikus ellenzéknek el kell végeznie azt az intellektuális házi feladatot, amikor meg lehet állapodni abban, hogy mi működött, és mi nem a kapitalizmus 20 éve alatt Magyarországon. És legfőképpen, mit kell tenni annak érdekében, hogy a mostani zsákutcából - a sokadikból a történelem folyamán - kikeveredjünk.
I.
Nagyjából két évszázados történelme során a kapitalizmus kisebb-nagyobb megrázkódtatások sokaságát élte túl, ám most másodszor került olyan válságba, amely a létét fenyegeti. Az 1929-33-as Nagy Gazdasági Világválsághoz hasonlóan ez a mostani is elsősorban és legfőképpen a gazdaságban jelentkezett - gazdasági visszaesést, munkanélküliséget, az egyenlőtlenségek növekedését produkálva -, ám hamar egyértelművé vált, hogy megkérdőjelezhetetlennek hitt értékek kérdőjeleződtek meg. Biztosnak gondolt társadalmi intézményekről, technikákról és eljárásokról derült ki, hogy nem úgy, nem olyan jól működnek, ahogyan a véleményformálók és a politikacsinálók évtizedeken keresztül feltételezték.
A 2008-at megelőző időszakban a fejlett világban nagyjából-egészében konszenzus uralkodott a liberális demokrácia működőképességét, sőt, felsőbbrendűségét illetően más társadalmi formációkkal szemben (szocializmus, fasizmus, államkapitalizmus). E közmegegyezés szerint a liberális demokrácia összetevői - a hatalommegosztáson alapuló politikai demokrácia, a magántulajdonon alapuló gazdaság, amelyet az állam kisebb, vagy nagyobb mértékben szabályoz, a társadalmi egyenlőtlenségek tudomásul vétele, cserébe valamilyen állami védőháló működtetése a leszakadók számára - elfogadható, sőt javuló életet biztosítanak a nyugati társadalmakban a túlnyomó többségnek. A 2008-ban elindult válság azonban lényegében minden ponton valamennyire érvénytelenítette, de legalábbis meggyengítette ezeket a bizonyosságokat.
A hanyatlás nagyjából 30 évvel korábban, a neoliberális társadalmi-gazdasági nézetek uralkodóvá válásával indult el. E nézetek szerint a piac - az egyéni érdekek sokasága - lényegében egyedül is képes önmaga hatékony megszervezésére és működtetésre. Az egyéni érdekek összessége pedig jóformán automatikusan létrehozza a közjót. "A dagály minden csónakot megemel" - szólt hosszú időn át a konvencionális bölcsesség. Ezért az államnak nem, vagy csak egészen minimális mértékben lehet, vagy érdemes ebbe a folyamatba beavatkoznia. Az eredmény kiábrándító: a pazarló és presztízs fogyasztás növekedése és az ezt kísérő eladósodás, valamint a növekvő jövedelmi különbségek a "felső egy százalék" és a társadalom többi csoportjai között. A válságban világossá vált az is, hogy a nagyvállalati - elsősorban a pénzügyi - szektor képes az átlagon felüli nyereségek privatizálására úgy, hogy a kockázatokat a társadalommal fizetteti meg; szó sincs tehát a közjó automatikus létrejöttéről.
A már említett globalizációs folyamatok - a kiszervezések, a szolgáltató szektor előretörése a feldolgozó ipar rovására - következménye a reálbérek hosszú távú stagnálása és a strukturális munkanélküliség növekedése az alacsonyabban képzett társadalmi csoportok körében. Számukra - az állam visszavonulása miatt - a szociális védőháló is kisebb és gyengébb lett, mint a korábbi évtizedekben volt. E folyamatok jelentős mértékben korlátozzák, formálissá teszik a nemzeti keretek között kiépült politikai demokráciák működését is. Az egyén autonómiáját piedesztálra emelő, az erkölcsi kérdéseket a magánszférába utaló és ezért az állam semlegességét hangsúlyozó politikai liberalizmus pedig az individualizmus felerősödéséhez, a társadalmi kohézió gyengüléséhez, a közügyektől való elforduláshoz vezetett. Mindezek következtében a liberális demokrácia hitele jelentősen megcsappant a nyugati társadalmak tagjainak körében, és így megnyílt a tér az agresszívan populista-demagóg, nem ritkán fundamentalista nézetek előtt.
Ezek a folyamatok és jelenségek természetesen nem egyformán vannak jelen a fejlett Nyugat minden országában (az angolszász államokban inkább, a skandináv országokban kevésbé), de épp eléggé jelen vannak ahhoz, hogy a közbeszéd a jelenkor kapitalizmusának jellemzőiként emlegesse őket, és széles körben megkérdőjelezze azokat az erkölcsi alapokat, amelyeken ez a társadalmi formáció nyugszik. (A Google-ba beütve több mint 62 millió találat jön fel a liberális demokrácia válsága kifejezés angol megfelelőjére.)
Témánk szempontjából különösen fontos az Európai Unió válsága. A politikai unió víziója, és annak részeként az euró létrehozása, utólag visszatekintve hibának - de legalább is idő előttinek - bizonyult. A válságkezelést és a továbblépést nehezíti, hogy a tagországok között mély ellentétek húzódnak meg az Unió jövőjét illetően, s ezek éppen a nemzeti önállóság és a közösségi döntéshozatal körül csúcsosodnak ki. E válságjelenségekre válaszul soha nem látott mélységbe zuhant az EU támogatottsága a tagországok lakossága körében és szinte mindenütt előre törtek a euroszkeptikus, gyakran szélsőjobboldali erők.
Ezzel párhuzamosan a világ más országai - elsősorban Kína -, továbbra is gyorsan fejlődnek, és úgy tűnik, képesek magukat függetleníteni a globális válságtól. Ezekben az országokban a kapitalizmusnak korántsem a Nyugaton megismert liberális verziója működik; a politikai demokrácia korlátozott (vagy nem is működik), az állam erőteljesen beavatkozik a gazdaság működésébe. A nemzet, a közösség érdekeit hangsúlyozzák az egyén érdekeivel szemben, a fogyasztásnál fontosabb a megtakarítás, mert/és a szociális védőháló sem működik olyan mértékben, mint Nyugaton.
Ma még nem dőlt el, hogy a világ milyen irányba halad tovább. Van-e jövője a kapitalizmusnak, és ha igen, melyiknek? Képes-e a liberális kapitalizmus a megújulásra (ahogy sokan szeretnénk), vagy az állam által vezérelt ázsiai verzió veszi át a vezető szerepet (bár érdekes módon Dél-Korea például az elmúlt években a liberális kapitalizmus irányába mozdult el)? Netán a kapitalizmus betöltötte történelmi hivatását és helyét - ahogy a rendszerkritikusok jövendölik - valamilyen más formáció veszi át?
II.
Nem vitatható, hogy a Fidesz az 1990-es évek közepétől kezdődően - liberális gyökereit feledve - egyre növekvő fenntartásokkal viseltetett a globális folyamatokkal, a külföldi tőkével és magával az Európai Unióval szemben (l.: "Európán kívül is van élet", "több érv szól az uniós tagság mellett, mint ellene", stb.) Hasonló megvetéssel viszonyul a liberális demokráciához is ("a liberalizmus kiüresedett, elvesztette történelmi szerepét"). Mindez erőteljes nacionalizmussal, bigottan korszerűtlen vallásossággal és egyfajta buzgó társadalom átalakító hevülettel párosul, amelyben az állam, a centralizált döntéshozatal meghatározó szerephez jut.
A fenti nézetek mindegyikét megtalálhatjuk, ha szétnézünk a világban: az amerikai neokon/Tea party mozgalom antiliberalizmusa és keresztény fundamentalizmusa, az Európa számos országában - Angliától Csehországig - fellelhető euroszkepszis, és egyáltalán nem utolsó sorban a délkelet-ázsiai országok - Kína, Korea, Tajvan és korábban Japán - gazdaságának és társadalmának nacionalista ihletésű átalakítása az állam irányítása mellett. Igaz, így együtt, sehol. Ez a Fidesz találmánya. Ám ez önmagában talán még nem is lenne baj.
Ha a Fidesz e nézeteket a normális politikai verseny keretében hirdeti meg és a társadalom többségének támogatását élvezve megvalósítja, nekünk - a kisebbségben maradottaknak - aligha lenne okunk szemrehányásra. Ám ahogy ez leggyakrabban lenni szokott, a buzgó társadalomátalakítók - a bolsevikoktól az iszlám fundamentalistákig - nem hisznek a tisztességes politikai versenyben (hiszen a demokráciában sem hisznek). És a Fidesz sem hisz benne, így aztán kétharmados többségére támaszkodva lényegében alkotmányos puccsot hajtott végre, aminek a részletei már unalomig ismertek: a párt/Orbán Viktor számára fontos törvények alkotmányba emelése, a választási rendszer átalakítása, az Alkotmánybíróság meggyengítése, a független szervezetek feltöltése saját káderekkel, saját klientura építése, a civil érdekvédelem eljelentéktelenítése - röviden, az autokratikus hatalomgyakorlás minden lényeges előfeltételének megteremtése.
A gazdaság- és társadalompolitikában megerősödött, valójában mindenhatóvá vált az állam szerepe, amelyhez a gazdasági szereplők, illetve a társadalom tagjai vagy igazodnak, vagy nem sok jóra számíthatnak. A jog, a norma másodlagossá vált, a hatalom logikája (l. "politikai kormányzás") mindent felülír.
Ha ez az autokrácia, mondjuk szingapúri mintára, korszerű nézetek (magas színvonalú oktatás, gazdaságfejlesztés, korrupciómentesség, társadalmi béke,) meghonosítását (is) jelentené, vigasztalhatnánk magunkat, hogy a liberális demokrácia elvesztéséért cserébe az ország legalább lehetőséget kap a gazdasági felemelkedésre, a gyarapodásra. Ám balszerencsénkre nekünk nem egy korszerű, szakszerű, ráadásul puritán "strong man" jutott. A mi "erős emberünk" és csapata dilettáns társadalmi-gazdasági, avítt erkölcsi nézeteket vall és korántsem puritán. A mai politikai vezető életét ingatlanok, vállalkozások, terepjárók, Louis Vuitton és más luxus fogyasztási cikkek, testőrök és a saját hobbik állami pénzből történő kiélése teszik széppé és kellemessé. Igaz, a saját játékát - amelyben fő díj a nacionalizmus és a hatalom megtartása - a saját maga által kialakított játékszabályokkal a tökéletességig fejlesztette.
E játék kulcseleme a kommunikáció, amelyben hibátlanul ötvöződik a hitelességében megrendült nyugati civilizáció bírálata, a rájátszás a magyar társadalom kisebbrendűségi és xenofób érzéseire, valamint a politikai ellenfél démonizálása. És ne feledkezzünk meg a múlt "elfoglalásáról" sem. A Fidesz elérte - és ez a baloldali és liberális ellenzék súlyos intellektuális kudarca -, hogy a magyar történelem minden fontos eseményét illetően (Trianon, Horthy korszak, holokauszt, fasizmus-kommunizmus, Kádár rendszer, 2006-os tüntetések) a lakosság széles körei az ő - leggyakrabban lélekmérgezően hamis - narratíváját tekintik igaznak. A demokratikus oldal tagjai pedig - opportunizmusból vagy ostobaságból - ehhez időről időre asszisztáltak, illetve asszisztálnak.
III.
Mit tehet ilyen körülmények között a demokratikus ellenzék?
Kiindulásként érdemes számot vetni azzal, hogy a rendszerváltás után eltelt két évtized nagyobb részében a mostani ellenzék baloldali és liberális erői politikai liberalizmusból, neoliberális gazdaságpolitikából és paternalista társadalompolitikából álló furcsa "policy mix"-et valósítottak meg, igen csekély sikerrel. Ezt a Fidesz mind kormányon, mind ellenzékben élesen - és gyakran jogosan - bírálta. Így aztán a liberális demokrácia szimpla "visszasírása" a Fidesz autokráciájával szemben nem lehet elégséges, hiszen egyfelől általában nem ad választ a liberális demokrácia kudarcaira, amelyeket a nemzetközi válság hozott felszínre. Másfelől a magyar lakosság számára a liberális demokrácia egyébként sem jelentette azt az élményt, amit a nyugati társadalmak lakossága hosszú évtizedek, sőt évszázadok alatt megtapasztalt és megtanult.
Ezért a demokratikus ellenzék akkor jár el helyesen, ha az Fidesz-rendszer elutasítását összeköti a liberális demokrácia bírálatával is. Ez a bírálat nem a liberális demokrácia elvetését jelenti, hanem olyan alapelvek és értékek megfogalmazását, amelyek a hiteles liberális demokrácia alapjául szolgálhatnak Magyarországon. Olyan kérdésekre gondolok, például, hogy mit tekintünk társadalmi igazságosságnak, mennyi egyenlőtlenséget tartunk elfogadhatónak a gazdasági növekedés érdekében? Mit gondolunk a szolidaritásról, milyen viszonyt tartunk megfelelőnek nemzeti identitásunk és európai létünk között és általában mit gondolunk a jó életről? Milyen szerepet szánunk ebben az államnak? Az ilyen és ehhez hasonló kérdések nem egyszerűen fontosak, hanem viszonylag könnyen emészthetők/értelmezhetők a lakosság számára is (mindenesetre jobban, mint az alkotmányos rend, vagy a köztársaság helyreállítása). E házi feladat része az is, hogy az ellenzék "visszafoglalja a múltat"; a populista jobboldali verziókkal szembeállítsa a maga elvi alapú, hiteles és hihető narratíváját.
A liberális demokrácia ugyanis nem lehet csupán pár száz vagy ezer "belvárosi" értelmiségi vesszőparipája, vagy komfortérzetének szükséges kelléke. A demokratikus ellenzéknek meg kell győznie a lakosságot az igazáról. Tegyük hozzá sietve, hogy ez nem csupán intellektuális-politikai, vagy éppen kommunikációs, hanem messzemenően erkölcsi feladat is. A mai magyar valóság központi kérdése a korrupció, aminek a visszaszorítása önmagában érdemben javítaná a társadalom és a gazdaság szereplőinek közérzetét és ennek révén a teljesítményét is. Ezért a demokratikus ellenzéknek szóban és tettben egyaránt el kell utasítania a korrupció és a nepotizmus minden formáját (emlékezzünk a "ne mi nyerjük a legtöbbet", vagy "mindenki annyit ér, amennyije van" típusú fideszes elszólásokra). Ám ennél kevesebbet sem engedhet meg magának. Nem fogadható el a politikusok gyors vagyonnövekedése, ahogy a kihívó luxusfogyasztás, az elsötétített A8-ok, a terepjárók és a testőrök sem szabad, hogy összeegyeztethetők legyenek az demokratikus erők értékrendjével, akár ellenzékben vannak, akár kormányon.
Ma még nem lehet megmondani, hogy a demokratikus ellenzék 2014 tavaszán kap-e lehetőséget arra, hogy ezeket az elgondolásokat a gyakorlatban is érvényesítse. Nyilván örülnénk, ha kapna. De akár kap, akár nem, ezt a házi feladatot el kell végeznie, ha képessé akar válni arra, hogy megakadályozza egy autoriter rezsim foglyává vált ország tehetetlen és reménytelen tovább sodródását. Kifelé Európából.
