Tizenegy chilei fiatalember szerepel Az év, amikor születtem című előadásban. Többségük amatőr, nem hivatásos színész. A harmincas éveiben járó argentin író és rendezőnő Lola Arias először Argentínában rendezett egy előadást, amelyben fiatalokat szembesít saját családjuk, szüleik múltjával. A produkció nagy feltűnést keltett, a rendezőnőt Chilébe hívták tartson egy kurzust helyi, a hetvenes, nyolcvanas években született fiataloknak. Közülük választotta ki Az év, amikor megszülettem című projekt előadóit.
Arra kérte őket nyomozzanak, kutassanak fel dokumentumokat, fényképeket, leveleket, újságcikkeket, amelyekből rekonstruálhatóak az egyes családtörténetek. A vállalkozás rendkívül kényes, hiszen a vizsgált időszak Augusto Pinochet diktatúrája idejére esik és még elég közelinek érezhetjük az eseményeket. Pinochet, mint tudjuk, nem riadt vissza a gyilkosságoktól, a kínzásoktól. Sok borzalmat követtek el az emberei, miközben nagyon sok híve is akadt.
A dokumentumszínház műfaja rendkívül érzékeny, nagyon ritkán sikerül minden gátat eltüntetve pontosan és elfogulatlanul megmutatni, hogy mi is történt valójában. Lola Arias és alkalmi csapata olyanra képes, amit nagyon ritkán láthatunk magyar színpadon. A fanyar humort és öniróniát végig használva tárnak fel rendkívül konfliktusos dolgokat, szembesítnek olyan momentumokkal, amelyeket inkább elhallgatni szokás, minthogy közszemlére tenni. Az előadók saját szüleik múltját vizsgálták. Az elért eredményeket demonstrálják is. Projektoron keresztül kinagyítva villannak fel különböző emlékképek. Az egyes fotókat gyakran kidekorálják, átfestik, átrajzolják, megjegyzésekkel látják el, mindezt a történetmeséléssel egy időben, élőben teszik. Rendkívül körültekintően, pontosan. A családtörténetek többsége megdöbbentő hatást kelt.
A főhőseink valamennyien a chilei diktatúra idején születtek, vannak, akik Chilében, mások, akiknek a szüleik a puccsot követően elmenekültek, a világ különböző részén látták meg a napvilágot, van, aki Svédországban, más éppen Mexikóban, az üldözés pedig költözéssel járt egy térképen demonstrálják a szereplők, hány országot, várost jártak be nem teljesen a jó szántukból, már kisgyermekként. Nem tudom igazán, mi lehet az oka, de ezek a fiatalok, rendkívül higgadtan, józanul és különösebb görcs nélkül képesek szembesülni édesanyjuk, édesapjuk múltjával. Igaz kiderül, van olyan lány, akinek az anyja megharagudott azért, mert részt vesz ebben az előadásban.
A szereplők közül van akinek, az apja támogatta a diktátort. "Apám mindig a hatalmon lévőket szolgálta, függetlenül attól, hogy kik voltak azok" - hangzik az ominózus kíméletlen mondat. A fiú azt is elmeséli, hogy az anyja gyakran teázott Pinochet feleségével egy katonai támaszponton, amelyet az apja vezetett, a teázás pedig egy gumifa árnyékában történt. Egy másik szereplő anyját, aki a Forradalmi Baloldali Mozgalomnak dolgozott Pinochet különleges osztagának emberei gyilkoltak meg a legszörnyűbb módon, majd a holtestet meztelenül a város főterén közszemlére tették. " Így lett anyámból címlapsztori" - hangzik el a lány, sokkoló kommentáló mondata. Az említettek a szélsőséges történetek, persze nehéz megítélni, mi mennyire szélsőséges és az előadás végig kerül az ítélkezést. Csupán egy nyomozás pillanatnyi eredményét kívánja felmutatni.
Színházilag is sok az erős jelenet. Egészen elképesztő például, amikor az egyik fiú arra kéri társait, sorakozzanak fel aszerint, milyen az édesanyjuk vagy az édesapjuk politikai beállítottsága, családjuk anyagi helyzete. Sorban állnak, a szélsőjobboldalinak elkönyvelt apa, illetve a szélsőjobboldalinak tartott apa gyermeke a sor szélére szorul. Aki nem fogadja el, ahová kerül, érvelhet, és arrébb sorolódhat. A jelenet egy bírósági tárgyalásra emlékeztet. A gyerekek saját szüleik bíráikká válnak. Az összemérésben nincs megállás, még a bőrszínüket is összehasonlítják az előadók. A folyamat azonban nem válik erőltetetté, az előadás egy percre se lesz unalmas, a kíváncsi szereplők a nézőt is képesek kíváncsivá tenni.
Az egyik jelenetben arról beszélnek a fiatalok, hogy a szülők miként viselkedtek áramszünetek idején. Kiderül, mindenki azt okolta a történtekért, akikkel politikailag nem rokonszenvezett. Mindezt a fiatalok úgy mesélik el, hogy meggyújtanak egy gyufát és annyira gyorsan kell elmondani a sztorit, hogy ne égesse meg a láng az ujjukat. Akinek nem sikerül félbehagyja a történetét. Az előadás végén eljutunk a máig, közeleg a választás.
Elmondják, hogy egyikük mivel indián felmenőkkel rendelkezik, jövőbe lát. De ehhez narkotikumok szükségesek, ám mivel ilyen szereket nem hozhattak legálisan Magyarországra, ezért pénzfeldobással döntik el a kérdést, de mire az eredmény kiderülne egy tizenegyes erősségű földrengés elpusztítja Chilét, és ők maradnak az egyetlen túlélők. Ez persze már fikció! Szerencsére. Előtte még mindenki gitározik egyet és felszabadultan beleüvölt a világba.
Az előadás végén a rendezőnő találkozott a közönség egy részével. A beszélgetés végén ő tette fel a kérdést, vajon nekünk kelet-európaiaknak, akik számára szintén nem ismeretlen a diktatúra, mit jelentetett ez az előadás. A kérdés után hosszú hallgatás következett. A csendet egy idősebb férfi törte meg. Azt mondta, mi még a hasonló generációs szembesítéstől nagyon messze vagyunk. Lehet, hogy kellene hozzá egy ilyen rendező, mint Lola Arias. Feltehetően igaza van, Argentínában, Chilében ilyen tekintetben jóval előbbre járnak. Van hová kapaszkodnunk.
