- Egervári megy, a gondok maradnak

Ki legyen a szövetségi kapitány? - teszi fel a kérdést a sportnapilap honlapja, és segítség gyanánt felsorol egy raklap nevet, lehet szavazni Paulo Sousára, Bölöni Lászlóra, Mészöly Gézára, Nyilasi Tiborra, Henk ten Catéra, Lothar Mattha:usra, Ricardo Monizra, Pintér Attilára, de még Mezey Györgyre is. Csaknem negyvenezer voks után (vasárnap déli adat) a Teljesen mindegy rubrika vitte a pálmát a válaszok több mint negyedével. Akik így látják, jól látják.

Biztosan akadnak közülük, akik elkeseredésükben szavaztak ekként (számomra döbbenetes, hogy az elmúlt évtizedek megannyi megrázó kudarca ellenére mindmáig fölháborodást tud kelteni a magyar válogatott egy-egy leszerepelése), mások viszont nagyon is tisztában vannak azzal: a magyar labdarúgás általános állapotai miatt jöhetne ide Pep Guardiola vagy José Mourinho, átvehetné az együttes irányítását a Mindenható, sőt, maga Orbán Viktor is, a helyzeten mindez mit sem változtatna.

Egervárinak sok mindent föl lehet róni, mindenekelőtt, hogy tevékeny része volt abban a hurrápropagandában, amely gyémántnak akarta láttatni az értéktelen cirkóniát. Talán maga is elhitte, hogy a selejtből érték teremthető? Megrészegítette a tudat, hogy a 60. helyről vezetésével a 30-ra zárkózott föl a magyar válogatott a FIFA-világranglistán?

A rangsor sokkal kevésbé tükrözi a valóságot, mint a nemzetközi porondon mutatott produktum. A hollandok lenyomták a torkunkon az igazságot, amit senki nem akart tudomásul venni, még azok után sem, hogy nem egészen három hónappal korábban klubcsapataink rekordgyorsasággal estek ki az európai kupaselejtezőkből. Újabb méretes pofonra volt szükség annak felismeréséhez: itt a szemünk előtt zajlik a szemfényvesztés.

Csányi Sándor gazdasági szakemberként állt az MLSZ élére, ebből adódóan vélelmezhető, hogy a számokkal baráti viszonyt ápol. Ehhez képest előszeretettel formál véleményt fejlődésről, előrelépésről, az NB I-ben érzékelhető változásokról, nézőszám-emelkedésről. Hétgólos kudarcot a magyar válogatott tétmeccsen az 1912-es stockholmi olimpián szenvedett el legutóbb (0-7 az angolok ellen).

1941 óta ekkora verésben a nemzeti együttesünk egyszer sem részesült (0-7 a németek ellen). A pénteki 1-8 az irapuatói 0-6 (csupán véletlen egybeesés-e vagy sem: Egervárinak ahhoz is köze volt Mezey György segítőjeként) és az 1997-es oda-visszavágós, jugoszlávok elleni 1-12 sorába illik.

Az NB I. színvonalának emelkedését egyetlen statisztikai adat sem bizonyítja. Mert nincs ilyen statisztikai adat. Szubjektív véleményt az elnök megfogalmazhat, de azt tényként leszögezni: ámítás. Ha neki tetszik, amit a magyar futballpályákon lát, nézze. (De lehetőleg akkor se csupán a székesfehérvári tapasztalatai alapján alkosson véleményt.)

Ellenben rajta kívül mind kevesebben nézik. Kinyilatkoztatni a kétségtelenül örömteli 23 ezres FTC-Újpest után, hogy több a drukker a stadionokban, az nagyon nem szerencsés (korrekt). Persze nyilván roppant kellemetlen, hogy a 2011. február 28-án ismertetett futballstratégia azzal kalkulál, hogy 2014-ben a mérkőzésenkénti látogatottság már eléri a hatezres átlagot, 2015-től pedig egy-egy kupacsapatnak állva kell maradnia a Bajnokok Ligája, illetve Európa Liga tavaszi (!) szakaszára.

A magyar labdarúgás 2013-ban pokoli mélyen van. El sem tudjuk képzelni, mennyi mérkőzés végeredménye manipulált, hány játékos érintett a bundázásokban?

A klubok működése az állam nélkül továbbra is elképzelhetetlen, az önkormányzatok szerepvállalása sok helyütt elengedhetetlen, a kormány a piaci ár sokszorosára srófolta fel a televíziós közvetítések díját, az utánpótlás-nevelés csődöt mondott, hiába kapnak milliárdokat az akadémiai intézmények (kivált az O.V. alapította felcsúti - őszintén, ez is milyen dolog?), egyetlen olyan játékost sem sikerült kinevelni, akit bárhova el lehetne külföldre adni.

Így számottevő bevétel innen nem ered, miként se jegyeladásból, se semmi másból. A csapatokat ellepik a máshova nem kellő idegenlégiósok, aminek nem szimplán a magyar utánpótlás-nevelés kudarca az oka, hanem az is, hogy az ügyes tulajdonos a hozzá visszacsurgatott pénzzel igen jól tud járni.

A szakemberkézés látszólag remekel, több mint 100 Pro-licences edző van már az országban, elhelyezkedni ugyan nem tudnak, de nem baj, Mezeynek megéri. Jegyzett ligában senkinek eszébe nem jut magyar trénert foglalkoztatni, a dokumentumnak önmagában semmi haszna, az edzők felkészültség tekintetében - tisztelet a kivételnek - évtizedes lemaradásban vannak a világ élvonalát képező kollégákhoz képest. A lelátói hangulat minősíthetetlen, a drukkerek hadban állnak mindenkivel, újabban kedvenc klubjaikkal is. Pozitívumot még nagyítóval sem találni.

És akkor olyan apróságokról még szót sem ejtettem, mint Huszti Szabolcs mellőzése. Van a magyar futball olyan helyzetben, hogy megengedje magának azt a luxust, hogy a legjobb játékosa ne álljon a válogatott rendelkezésére? Nem gondolkodott el senki azon, az akkor a Zenitben futballozó középpályás levele olvastán, hogy lehet abban valami, amit leírt?

Talán a körülmények mégsem kellően profik? Hogy az sehova nem vezet, ha a felülről érkezik füles, a következő találkozón ki kap majd szerepet? És a Szalai-sztori? Ha tényleg be is lázasodott, nem furcsa, hogy éppen ő, akiről híre kélt, az észtek elleni mellőzés nyomán fontolgatta lemondását a válogatottságról? (Noha cáfolta az index cikkét, a portál aligha blöff-gyanánt szellőztette meg a dolgot.) És Csányi tényleg azt hiszi, hogy Bukarestben litániát kell tartania az öltözőben?

Vági Márton főtitkár úgy nyilatkozott Hollandiában, az MLSZ elnöke elfogadta Egervári lemondását. Kár, hogy ennek a mondatnak semmi értelme. A szövetség alapszabálya szerint a kapitány sorsáról az elnökség dönt, nem pedig az elnök (22. paragrafus, L bekezdés).

Ha a futballunk elöljárói ennyire nincsenek tisztában a saját szerepeikkel: tényleg nincs értelme Capellót, Heynckest vagy Ronald Koemant várni.