Férfinyelv
Ha "férfinyelven" beszélek, a nők hamar elunják. Ezt főleg az előadásaimon tapasztalom. Bizonyára így van az írásaimmal is, csak ott nem látom az arcokat. Bizalmatlanul fogadják azokat a gondolatokat, amelyek nem tudnak testet ölteni. Az hiszem, ez a lényeg.
Nem az, hogy a nőket csak a hétköznapi dolgok érdeklik, nem is az, hogy ők inkább az érzelmi, mint az értelmi gondolatokra fogékonyak. Ebben is van valami, de nem ez a lényeg. Inkább az, hogy érdektelenül fogadják a terméketlen elméleteket. A férfinyelv: túl elvi. Elvont. A szónak abban az értelmében, hogy nem lesz belőle élhető valóság. Másról szól az élet, mint az elméleteink. Bennünket nem zavar, hogy nem lesz belőlük semmi. Vagy egész más, mint amit mondunk, vagy gondolunk. Attól mi még lelkesen írunk és vitázunk, és azzal áltatjuk magunkat, hogy ebből majd lesz valami, pedig nem lesz belőle semmi. Ezért szeretünk, például, politizálni.
Észre sem vesszük, hogy a valóságos életünket egészen más erők teremtik meg, mint az elméleteink. Az ideológiák csak arra jók, hogy vitázzunk egymással, s hogy lefedjék azokat a láthatatlan erőket, ősi szenvedélyeket, rögeszméket és sorserőket, amelyekről alig tudunk valamit, és amik az életünket valóban megszülik.
Jelképesen talán így tudnám ezt elmondani: ahogy mi a szeretkezés során sok millió, apró, zseniális kis ondósejtet lövellünk ki magunkból, amelyekből - egy kivételével - nem lesz semmi, csak holt szikrák, fölösleges túltermelés, addig az óriási, egyetlen petesejtet csakis az egyetlen szerencsés érdekli, amelyikből gyerek lesz - úgy a férfiideák zöméből, melyek könyvtárakat töltenek meg, vagyis a férfiszellem bravúros tűzijátékából nem lesz az égvilágon semmi, mert nem tudták az életet valóban megtermékenyíteni.
Ha közönség előtt beszélek, ezt sokkal jobban érzem, mint amikor szöveget írok. Érzem, hogy ha túl "elméleti" vagyok, és olyasmit mondok, ami csak egy elvont síkon igaz, lehet, hogy férfiakkal egy roppant izgalmas, hajnalig tartó vitát folytathatnék, de a nők ezt halálosan unnák, sőt magam is érzem, hogy az egészet én is csak "elvileg értem", de valójában nem tudom.
Az igaz szó belemászik a lelkedbe. Befogadásra talál, és meg lehet szülni.
"A betű öl - a lélek megelevenít." Így mondta az apostol. Más szóval: A csupán szellemi, lélek nélkül, élettelen. Elvont. Ez azonban fordítva is igaz.
A lélek elvész a benne kavargó és nem értett tartalmaiban, ha a szellemi nem ad formát neki. A női szemléletnek szüksége van arra, hogy a formátlan érzés-gondolat tömegét a férfitudat megtermékenyítse, és célt és átlátható értelmet adjon neki. Ha most nő vagy és magadra gondolsz, könnyen félreérthetsz, ha szavaimat úgy fogod fel, mint a sorsszerepeddel járó nemi jellegzetességedet, és nem úgy, mint egy mentalitást. Te is tudsz férfi módon gondolkodni. Ilyenkor nemcsak megéled a benső élményeidet, hanem meg is érted, és világosan ki is tudod fejezni.
Én például "női módon" olvasok. Szalad a szemem a leírt sorokon, s közben azt figyelem, hogy "lehet-e ebből gyerekem?". Vagyis hogy megérinti-e a lelkemet "úgy".
Ha nem, leteszem a könyvet. Nem nekem írták.
Ezért tudom, hogy hiába fogalmazok tetszetős gondolatokat, ha azokban nincs potenciális élet, ha nem tudnak megtermékenyíteni - nem érnek a szavaim semmit sem.
Az asszonyok ideje
Földi életünk veszélyben van. Azt mondják, ezt az értelmetlen férfivilágot a nők fogják megmenteni. Madách Imre így látta. Én is ebben hiszek. Így lesz.
De csak akkor, ha már teljesen tönkretettük. Amikor már porig romboltuk. Ezt már megtapasztaltam egyszer. A második világháborúban.
A nők szerepe akkor érkezett el, amikor minden elpusztult már. Amikor az egész ország romokban hevert. Nem volt víz, villany, ennivaló. És a férfiak halomra lőtték egymást: civilt, katonát, öregeket és fiatalokat. Mindenkit. Asszonyokat, gyerekeket, még az ugató kutyákat is. És amikor ennek vége lett, a még életben maradt nők rettegő kölykeikkel előmásztak a pincékből, a bunkerokból, a romok alól. Eltemették az utcán heverő halott katonákat. Bekötözték a jajveszékelő férfiak véres sebeit, akik már nem öltek, nem is gyűlöltek, és nem voltak már se fasiszták, se kommunisták, se nyilasok, se keresztények, se ateisták, se zsidók, se magyarok, se ruszkik, se németek, s főleg nem elvadult és rögeszmés "Nagyfiúk", hanem újra csak a mamájukért bömbölő, szerencsétlen "kisfiúk". Ekkor jött el az asszonyok ideje.
Tetőt ácsoltak, hogy ne essen be a hó. Rőzsét törtek, és ha kevés volt, a fölszedett parkettákból, könyvekből, iratokból, bútorokból, kerítéslécekből és képkeretekből tüzet raktak, hogy meleg legyen, és a meghitten lobogó lángokon rántott levest főztek és borsófőzeléket, szárított borsóból, a friss lótetemekből hússzeleteket hasítottak, hazahozták vödörben és megsütötték, hogy enni adjanak az éhezőknek.
Anyám, aki valaha úriasszony volt, nyelveket beszélt és hegedült, most falat rakott, és a háztetők tetején ült, háromemeletnyi magasban, szögelte a léceket, és rakta az ép cserepeket. Újra otthont teremtettek a romvilágban. Boldog időszak volt ez. Nem is éreztük, hogy nehéz. Mindenki lelkes volt, nevetett. Azóta sem nevettem annyit. Muris volt az én szemüveges, drága anyámat egy bakancsban és sildes férfisapkában látni a háztetőn.
Nem is féltettem. A háborúban "kiféltem" magam. Minden dalra emlékszem, amit akkoriban énekeltünk. Ez az idill addig tartott, amíg az élve maradt, riadt és meggyötört "kisfiúkból" nem lettek újra "Nagyfiúk", akik vissza nem kapaszkodtak a hatalomba, és nem kezdték hirdetni megint a döglött eszméiket, ilyen izmust, olyan izmust, nem mondták meg újra, hogy kiket kell gyűlölni és imádni, nem fejlesztették ki a még pusztítóbb fegyvereiket, és nem kezdtek készülni egy még kegyetlenebb és totálisabb háborúra.
Az igazi férfi jele
A női szabadságharc híve vagyok.
Annyira megaláztunk és kihasználtunk titeket, hogy minden önmagatokért folytatott forradalmatoknak igaza van. Meggyőződésem, hogy ez felszabadítási háború, ha föleszmélitek valójában a jelentőségét, nemcsak értetek, de az egész emberiségért folyik. Amit műveltünk veletek, nem mehetett tovább. Mi, férfiak, alkalmatlanná váltunk a szerepünkre.
Megbuktunk. A sok évezredes patriarchális világ recseg-ropog. Ha nő lennék, a saját lábamra állnék. De ha egy csoda folytán találkoznék az életemben egy igazi férfival, azonnal föladnám az egyedüllétemet.Odaadnám magam neki. És fölnéznék rá.
De csakis akkor, ha ő is fölnézne rám!
Ez lenne a jele, hogy igazi férfi.
Az igazi magány
Életem legnagyobb táncélményét egy szűk kis kávéházban láttam. Tíz-tizenkét szék lehetett benne, és néhány asztal. Híres hely ez a spanyol Marbellán; ha igazi flamencót akarsz, ezt a kis odút tanácsolják. Egyetlen nő táncolta. Ötvenesztendős lehetett. Egy gyönyörű éjhajú királynő, sovány, hosszú lábú, fekete párduc.
Egy széken ült, mozdulatlanul. Mögötte megszólalt egy gitáros-énekes, a másik zenész pedig, aki széttett lábbal ült egy hosszúkás fadobozon, kezét maga elé lógatva verni kezdte a kopogó-dobogó ládikát. Az énekes panaszosan jajgatott, könyörgött, kéjesen kiáltozott, sőt, néha ordításba csapott át, miközben a láda pergett, és eszeveszett ritmusban dübörgött…
A nő meg sem mozdult. Csak ült a székén. Ült, sokáig. Moccanatlanul. Egyenes derékkal, jobb lábát félig hátranyújtva. Ült.
Csak amikor jól figyeltem - karnyújtásnyi távolságban voltam tőle -, akkor láttam, hogy a hasa hullámzik. Nem úgy, mint aki csak lélegzik, más ritmusban már. Majd a bordái mozdultak meg. Aztán - alig észrevehetően - a vállai. Mint aki álmában elmondhatatlan kéjeket él át, finoman remegni kezdett a felsőteste. És a lüktető ütemre a sovány hasa is.
Szinte láttam a szívét, mely átvette a ládika ritmusát…
Már nem a nő magánszíve dobogott: a zene lüktetett benne.
Már táncolt - holott meg sem mozdult. Csak ült.
Mint egy fekete szobor. De belül már táncolt… Az volt az érzésem, hogy nekem kell megmozdulnom, fölugranom. Helyette akartam robbanni… de nem lehetett.
Azt akarta, hogy én is táncoljak. És mindenki a teremben.
Kavargott a lelkünk, topogott a lábunk a padlón… az összes vendég lába verte már az ütemet, de ő még mindig mozdulatlan ült a széken.
Majd lassan, nagyon lassan, ahogy egy aláforgatott filmben a hajlékony nádszál kinő a földből, fölállt. Lassan fölemelkedett. Megnőtt. Sudár, gyönyörű teste volt. Karján egy lila uszályt tartott, melyet néha ellökött magától, végigsöpörve vele a földet. Tánca hol alázatos volt, kecses, hol fenyegető, majd hirtelen elcsituló. Vad… és végtelenül szelíd.
Ősi táncot járt, a tenyérnyi helyen, a Buléirast, mely egyre szilajabbá vált, ujjaival ő is dobolni kezdett a mellkasán, kis mellei remegtek a selyemruhája alatt.
Nem kellett neki társ. Nem kellett férfi. Ő maga lett férfi, amikor kemény cipősarkának iszonyú erejével verni-ütni kezdte az olajos padlót, mint amikor valaki őrületében toporzékol… ütemre persze… miközben az énekes fölkiáltott jajongva, sőt imádkozva, mert ez a zene már nem nekünk szólt, és a nő nem nekünk táncolt, hanem az Istennek… Neki táncolt egyedül… Talán Jézusnak, ha keresztény volt, vagy egy ősi szellemnek, a tánc szellemének, ha pogány.
Ennek a nőnek nem volt párja. S ha volt, az égben volt neki.
Nem volt mellette férfi. Magányosan táncolt. Egyedül - de valahogy mégsem volt egyedül. Önmagával táncolt.
Ugyanakkor boldog önfeledtséggel.
Ez az észbontóan nőies Nő pillanatok alatt vált lenyűgöző, vad Férfivá. De csak pillanatokra, mert mozdulatai visszalágyultak - mintha ketten táncoltak volna, egyedül.
Duende - így hívja García Lorca azt a titkos őserőt, ami a táncosnőből áradt. A szót nem lehet lefordítani. Varázserő.
Minden igazi művész rendelkezik vele.
Szerintem minden igazi nő is. Nem felülről jön, mint valami sugallat, hanem belülről. A szívből.
A hasból és az ágyékból, melyet először láttam mozogni a táncosnőn. Az ujja hegyéből és a két sarkából és talpából. Keze és ujjai lágyan mozogtak, mint szélben hajladozó, hosszú szárú virágok, miközben lábai és sarkai kőkemény férfierővel verték a talajt. Belső, mágikus erő ez, és inkább van köze a vérhez, mint bármiféle észhez vagy érzéshez.
Lorca leírja, hogy egy Jérez de la Fronterában tartott táncversenyen az első díjat egy nyolcvanéves öregasszony vitte el a gyönyörű nők és "vízsugár derekú" fiatal lányok előtt, csupán azzal, ahogy fölemelte karját, fölvetette a fejét, és toppantott egyet a deszkán.
Ez a duende. Nincs korhoz kötve.
Az önfeledt boldogsághoz nem hiányzik sem ifjúság, sem társ. Nem kell férfi. Vagy ha hiányzik mégis - mert hiányzik! -, akkor ezt a hiányt el lehet táncolni, és föl lehet oldani. "Ha már nincs alkalmas földi ember, aki méltóvá válik arra, hogy a párom legyen, akkor táncolok egyedül is." Hívő lélek tudja - ahogy a zsoltáros Dávid király is tudta valaha -, hogy az ember végső soron az Istennel táncol. Igen, Vele táncol - akkor is, ha szemmel nem látja.
És neki ír verseket. És neki dalol. És Vele beszélget.
Az igazi magányban nem vagy egyedül.
