Aki már akkor számomra a Tanár úr kérem… volt, Steinmann, a grófnő, és a többiek megteremtője. Karinthy egy barnára festett földszinti ajtó mögül lépett ki, egyszerű, semmi cifra lakásbejáratból, de a tábla arra utalt, mégsem magánotthon. Színpadi Szerzők Egyesülete, hirdette a fölirat, és a nagy író láthatóan fölöttébb vidám volt. Később, már benőtt fejjel jutottam a következtetésre, a jókedvét az okozhatta, hogy pénzt vett föl, műve után járó jogdíjat.
Tényleg kölyök voltam, de fölismertem már akkor a bálványomat, meghatódva, talán hirtelen megtorpanva is nézhettem rá. Amit, gondolom, ő is észrevett, elmosolyodott, és megkérdezte: "Van kedved elkísérni?" Majd átölelte a vállamat, az utcára lépve elindultunk az Andrássy út felé. Fecsegett, mesélt, igyekeztem figyelni a szavára, a tudatomig azonban csak annyi jutott el, hogy könyvnap van, az Operához megyünk, ott dedikálja a könyveit a Singer és Wolfner sátránál. Odaérve jobban megszorította a vállamat, majd elköszönt leült, már a reá várakozó felnőtt rajongók hódolatát fogadva.
A földszinti tábla számomra nem volt új, valahányszor nagymamától elbúcsúztam, odalenn elolvastam, csak éppen nem értettem, miről is szólhat. Nagymama a Kertész utca 18-ban lakott, a második emelet rövid mellékfolyosóján, és mert úgy nyolcvan felé járt már, alig mozgott, tavasztól ősz beköszöntéig ült kedves oleánderének tövében. Grossmuttinak hívtuk, mert nagytétényi sváb asszony volt, amúgy Juli mama. A konyhában mindig mennyei kávéillat szállongott, és ha történetesen nem ott lakik Grossvaterrel és Tante Zsenivel, a húgával, talán soha nem látom életnagyságban Karinthy Frigyest. De neki köszönhetőn láttam, és ha most korunk kormánya nem szándékozik önkényesen elvonni a szerzői jogdíjak egynegyedét, az epizód sem támad föl, váratlanul annyi esztendő távolából.
Felnőtt fejjel visszaemlékezve - lehetett úgy 1936 nyara -, az a kor sem volt a jogállamiság mintaképe, de bizonyos szabályok csak érvényesültek. A szerzők, írók, művészek, költők, muzsikusok biztosan akkor is adóztak jövedelmük után, de föltehetően voltak magánjogaik is. A kiadókkal szerződéseket kötöttek, aláírták, hogy a műveik után mennyi honorárium jár, a törvény mennyit von el belőle közteherként, de mert minden rögzítve volt, utána senki nem szólt bele abba, hogy a kötelező után mennyi jut az alkotók zsebébe.
Annyi, amennyi járt.
Gondolom ezen a júniusi koradélutánon Karinthy Frigyes is azért volt ilyen elégedett, mert az utolsó fillérig, (akkor volt még annak is értéke) megkapta azt az összeget, amit a szerződésben kikötöttek. Semmivel se többet, semmivel sem kevesebbet. A kormány, Horthy Miklósnak erősen jobboldali, szilárd parlamenti többséggel rendelkező kormánya sem szavaztatott meg olyan törvényt, amely a kikötött jogdíjaknak a negyedét hatalmi szóval váratlanul lecsatolja, azzal a kísérő szöveggel, hogy később rögzített szabályok szerint majd "új módon" osztja el. Új módon azt, ami jár.
Ma csaknem minden kormányzati poszton jogászok ülnek, éberen fürkésznek erre és arra, kényes még véleményt mondani is. Beleköthetnek a gyanúba is, a gondolat mögött is "gonosz szándékokat" sejthetnek, perelhetnek föltételezés esetében is. És büntethetnek, teszik is, csak úgy röptetik a százezreket. A politika viszont töpreng, és ha valami új paragrafus a korábbitól eltérő elosztást rendel el, befurakodik a kétség, milyen szándékból, miért, kinek a javára? A lecsapolt huszonöt százaléknak csak lesznek haszonélvezői, még ha a megszavazott törvény mellőzi is pontosan megnevezni, milyen fórum lesz a döntést hozó, kikből rekrutálódik, milyen szándékokkal?
Éppen azért, mert ezt egyelőre homályban tartják. A kétely még indokoltabb. Három és fél év alatt annyi testület, hatalommal fölruházott gárda alakult át, hosszú-hosszú joggal fölruházva, hogy az aggály nem indokolatlan. A volt államtitkár, a sokszor csakugyan hajlékonyabbnak bizonyuló politikus, maga is alkotó, nyilatkozott úgy higgadtságra intve, hogy semmi ok a szorongásra, nincs szó semmi többről, csak "új" elosztási elvben és gyakorlatban gondolkodnak.
De miért és kinek a javára? És hogy nem csupán egy rakoncátlan csoport, még a kákán is csomót kereső renitensek aggályaival van dolgunk, azt ékesen bizonyítja a tiltakozó aláírók névsora. Válogatás nélkül van rajta kormánypárttal rokonszenvező és ellenzéki. A szerzett jog mindenkit megillett, a törvénynek elvben személytelennek kell lennie, ami jár, véleménytől függetlenül jár, nem tehető különbség alanyok között, alkotó egyéniségek között még kevésbé. Miért toborzódott ilyen egységben és ilyen gyorsan ez a tiltakozó gárda, ha nem azért, mert talán még csak tudat alatt mocorog benne a kétség. Őket, az elismerten tekintélyes alkotókat azért igyekeznek nem is csekély forrásoktól megfosztani, mert lehetnek olyan kiszemelt ajnározottak, akiket az ő megrövidítésük árán is szándékoznak jutalmazni?
Annyi példa volt már erre közszínházak főigazgatói, igazgatói posztok osztogatásával, még napjainkban is félbe maradt döntések lebegtetésével.
Indokolt volna a gyanakvás önmagában akkor is, ha a kétharmados törvényhozás nem ugyanazon a napon, habozás nélkül, félretaszítva minden figyelmeztetést, nem szavaz meg más törvényjavaslatot is. A tapasztaltak birtokában mondhatjuk azt is - "szavazógép" mechanizmussal. Műcsarnok, Vigadó és egy értékes Hild-villa annak a "Művészeti Akadémiának" került a tulajdonába, amelynek sokszínűségét kezdettől kétségbe vonta az arra illetékes közösségnek eléggé tekintélyes része. Akadhatnak, akik Fekete Györgyöt, amolyan konzervatív Révai Józsefnek is tarthatják, akinek teljhatalma van élők és holtak fölött. Ha ez a véleményük is, teljesen igazuk nincs. Csak a módszer a hasonló, a hatalmi gőg.
Meg a ráruházott jogok egyike-másika. Hatalmat ad Feketének részint az, hogy "Akadémiájának" sok az olyan tagja, aki szorongásból, hogy azt ne mondjuk, félelemből van csupán jelen, anyagi előnyük esetleges elvesztésétől tartva.
Ha már a politikai élet visszavonhatatlanul kettészakadt, miért is ne szakadt volna ketté a szellemi, beleértve egyes értékes alkotókat is? Fekete György meglelése csak eszköz egy nagyobbnak vélt hosszú távú politikai cél szolgálatában. Meglehet Rákosi Mátyás mögött Révai József amolyan "szellemi pápának" számított, akinek a feladata volt, hogy a korabeli magyar kultúrát beletuszkolja az úgynevezett szocialista realizmusba. Fekete mögött más "nagy szellem", ugyancsak tévedhetetlennek kikiáltott "istenség" áll, aki teljesen a maga képére faragná át a magyar művészetet.
Ehhez képest csakugyan jelentéktelennek látszik az alkotói díjak negyedének a lenyelése. A mögötte megbúvó szándék viszont kétségtelen.
