Akkoriban két markáns vélemény fogalmazódott meg balliberális oldalon, amelyek arra igyekeztek válaszolni: milyen politikát fog folytatni második miniszterelnöksége alatt a régi-új kormányfő. Debreczeni József "Arcmás" című kötetében (az Orbánról szóló életrajz éppen a választások előtti hónapokban jelent meg) úgy vélte, hogy radikális, lényegében mindenre kiterjedő országátalakítást valósít meg Orbán, amelyben kerülni fog mindenféle kompromisszumot. Vele szemben Kis János Fordulópont (Élet és Irodalom, 2010. április 30.) című dolgozatában a mellett érvelt, hogy mindenképpen konszolidációs politikát kell folytatnia a miniszterelnöknek. Egyrészt, mert - így Kis János - a "választók túlnyomó többsége" erre szavazott. Másrészt hozzátette: "Túlzás nélkül állíthatjuk: a Fidesz arra kapott felhatalmazást a választóktól, hogy szilárdítsa meg a politikai, gazdasági és társadalmi intézményeket, és vezesse vissza hazánkat a nyugodt fejlődés útjára." Bár mindkét állítás tartalmaz igazságot, nem is keveset, és nem is ugyanannyit, az azóta eltelt idő sok tekintetben árnyalta a két elemző jövendöléseit. Abban feltétlenül Debreczenit igazolta, aki Orbán személyiségéből kiindulva érvelt, hogy a rendszerváltás óta soha olyan kérlelhetetlenül, türelmetlenül és egyben mélyrehatóan nem alakította át senki az állam- és közigazgatást, mint éppen a második Orbán-kormány. Debreczeni ezzel szoros összefüggésben már 2009-ben búcsúzott a Harmadik Magyar Köztársaságtól, amiért "hivatásos huhogónak" nevezték, majd megkövették. Mégis az elmúlt évek leginkább az ő illúziótlan - utólag tudjuk - lényeglátását igazolta. Kis János, inkább konszolidációt feltételező elemzése annyiban helytálló, hogy az Európai Unió ma még megkerülhetetlen játékszabályai fegyelmező erővel bírtak olyan fontos kérdések részleges visszavonásakor, amilyen az Alaptörvény és a Médiaalkotmány. Mégis, a mögöttünk hagyott több mint három év olyan összefüggéseket tárt fel, amelyek arra engednek következtetni, hogy alapvetően másfajta logika mentén gondolkozott a radikális országátalakítás és a konszolidáció kettőséről az ország mostani legfőbb ura.
Hideg számítás
Itt jutunk vissza Matolcsy Györgyhöz. Orbán eredeti terve az lehetett, hogy a konszolidáció elutasítását választva politizál, de nem kizárólag azért, mert személyiségéből leginkább ez következett. Másként gondolkodott. Cselekedeteit a hideg számítás szabályozta. Utólag tudjuk: hideg, de nem alapos. Hallgatott későbbi nemzetgazdasági miniszterére, aki elhitette vele, hogy olyan gazdaság- és vele költségvetési ötlethalmazt ad kezébe (kormányprogramnak nem nevezhetőt), amelynek megvalósítása hosszú távon konszolidál, és ezzel utólag is igazolja azt a politikai radikalizmust, amely 2010 májusában vette kezdetét. Igaz, ehhez olyan külső gazdasági feltételeknek is teljesülnie kellett volna, amelyekre Magyarországnak nem volt és ma sincs befolyása. Ezek sorában a legfontosabb, hogy a 2008-ban kirobbant világgazdasági válság hamarosan véget ér, és az ezt követő fellendülés hatásai hazánkban is érzékelhetővé válnak.
Ez az elképzelés nem volt teljesen alaptalan 2010 tavaszán. A válságok egyszer mindig véget érnek. Az új kormányzat munkáját érzékelhetően áthatotta a recesszióból való kilábalás derűlátása. Az első komoly számítási hiba rögtön itt jelentkezett.
Orbán Matolcsy nyomán hitt az európai konjunktúra közeli lehetőségében, de a tévedések sorának ez csupán nyitánya volt. Az unortodox gazdaságpolitika megalkotójának víziója szerint a legmagasabb jövedelműek személyi jövedelemadó kulcsának tetemes csökkentése keresletnövekedéssel jár, azaz a belső fogyasztás felpörgését vonja maga után. A Matolcsy-féle képlet szerint a jegybanki alapkamat mérséklése a beruházási kedvet fogja növelni, ami megalapozza a gazdaság növekedését. Egy komoly társadalmi támogatottsággal rendelkező, hiteles kormány a korábbiaknál alacsonyabb kockázati felárral képes külföldi hiteleket felvenni - hangzott el fideszes politikusoktól, akik az ország külső adósságfinanszírozásának kérdésében látták kedvezőnek az Orbán-kormány helyzetét. A keleti piacok felkutatásával olyan országok piacain adhatóak el a magyar termékek - ezzel is a hazai gazdaságot állítva magasabb sebességi fokozatba -, amelyekre eddig jelentéktelen mennyiségben jutottak el a hazai áruk. Ugyanennek a gazdaságpolitikai elgondolásnak volt a része, hogy a magyar állampapírok vásárlói is egyre inkább a keleti országok (Kína, Szaúd-Arábia, Törökország, Kazahsztán) lesznek. Bár az uniós fejlesztési források gyorsabb lehívásának kívánalma a minden jelzőt nélkülöző gazdaságpolitikák alapvetése, és ennek nyomatékosítása sem hiányzott a kabinet argumentációjából.
A miniszterelnök hitt Matolcsynak és ezzel részben minisztere foglyává vált. Orbán Viktor esetében nem csupán arról van szó, hogy nem közgazdász, de emellett nem is ért különösebben a gazdasághoz. Ez a tény azonban nem menti fel az alól a súlyos felelősség alól, hogy egy olyan embert bízott meg második kabinetje gazdaságpolitikájának megalkotásával, akinek szinte egyetlen pénzügyi-gazdasági alapvetése sem állta ki a valóság próbáját. Az egykulcsos szja miatt nem nőtt a fogyasztás, az alacsony alapkamat ellenére történelmi mélyponton állnak a hazai beruházások. Az ország állampapírjainak törlesztési kockázatát régen jegyezték olyan magasan, mint éppen 2010 nyarától. A meghirdetett keleti nyitásnak semmilyen kézzelfogható hozadéka sincs, az uniós források felhasználásának helyzetéről mindent elmond Lázár János miniszterelnökségi államtitkár drámainak minősíthető helyzetértékelése.
A Kötcse-paradigma
Orbán második és régen várt miniszterelnöksége nemcsak gazdasági, hanem politikai értelemben is Matolcsy György tételeire (ötleteire) épült. A két jelző, bár első látásra ez kissé meglepő, egyszerre fontos. A dolgok belső logikájából leginkább azt a következtetést lehet levonni, hogy nem kizárólag azért vágott bele az önkormányzati, egészségügyi, oktatási, államigazgatási rendszerek szinte teljes felforgatásához, mert alaptermészete szerint megalkuvásra képtelen és makacs ember. Nyilván az ilyen léptékű változtatások társadalmi és politikai víziót feltételeznek, amelyet Orbántól nem lehet elvitatni. Nem kizárólag azért húzott ujjat a társadalom nehezen összeszámolható csoportjaival (rokkantnyugdíjasok, munkanélküliek, rendvédelmi dolgozók, diákok, magánnyugdíj-pénztári tagok, pedagógusok, köztisztviselők, bírói kar, jogvédők, médiában dolgozók), hogy hamar mindenki számára egyértelművé váljon, ki az úr a háznál.
Orbán elgondolása kettős lehetett. Egyrészt: a nagy horderejű társadalmi változtatások lefolytatását a választási ciklus elejére célszerű időzíteni. De ezen a trivialitáson túlmenően éppen ő tudta és tudja legjobban, hogy amikor politikusként ezt az országot irányítja, még mindig Kádár János népével van dolga. Így jön a másrészt. Vagyis: ha Matolcsy gazdasági elképzelései beválnak (és ebben szilárdan hihetett Orbán, különben nem bízza rá a kamrakulcsot), akkor a gazdasági növekedés, és ezzel összefüggésben a fokozatosan javuló életszínvonal, legitimálni fogja kormánya munkáját. Teli gyomorral egy autoriter politikai rendszer sem tűnik különösebben elviselhetetlennek sokak számára. Különösen egy olyan országban, amely a "gulyáskommunizmus" társadalmi alkuján szocializálódott. A bővülő jóléthez és az ígért egymillió új munkahelyhez mérten értelmiségi "csacskaságoknak" tűnnek az olyan fogalmak, mint a jogállam szűkítése, a fékek és ellensúlyok rendszerének módszeres felszámolása, a választási törvény egyoldalú megváltoztatása, a kiválasztott cégekre szabott közbeszerzési pályázatok, a társadalom bélistázása, amely eddig nem látott mértékű tisztogatást vont maga után az állami és az önkormányzati szférában.
A miniszterelnök szemszögéből kettős haszonnal kecsegtetett a Matolcsy-terv elfogadása. Nem kellett szembefordulnia tegnapi önmagával, a harcos és radikális ellenzéki politikusi mivoltával, a lakossági megszorításokat elutasító, populista retorikájával. Mellette középtávon a gazdasági eredmények konszolidálhatták és legitimálhatták volna kormányát.
A gazdasági program néhány hónap alatt megbukott, ami nem is csoda, mert annak alaptételei szinte kivétel nélkül hamisnak bizonyultak. Ezért a kormányzati sodródás és a rögtönzés a ciklus legelején elkezdődött. Előbb Brüsszel nem fogadta el a 7 százalékos államháztartási hiányt, majd gyorsan kiderült, hogy az egykulcsos szja 5-600 milliárdos rést ütött - a bevételi oldalon amúgy sem izmos - központi költségvetésen. A gondokat tetézte, hogy a gazdasági növekedés nem indult be Európában. A kétségbeesett helyzetben - ekkor 2011 decemberét írtuk - hangzott el, hogy haladéktalanul meg kell kezdeni a tárgyalásokat az IMF-fel. Ekkor nem csak arról volt szó, hogy azt a pénzügyi szervezetet hívta vissza Orbán, amelyet alig egy évvel az előtt még ő rúgatott ki Budapestről. A fizetésképtelenség réme úgy tűnik, komoly fegyelmező erővel bír a magát zabolázhatatlannak mutató emberre. De ezen túlmutatóan is volt üzenete az akkori hetek kormányzati pánikjának. Azokban a hetekben megrendült a Kötcse-paradigma.
Nem kell nagy képzelőerő annak belátásához, mekkorává vált a szakadék az ott elmondott Orbán-beszédben elhangzó, évtizedekre tervezett Fidesz vezette kormány látomása és a mindennapok között. A második Orbán-kormány gazdasági és pénzügyi értelemben másfél év alatt leamortizálta az országot, és kudarcának nyílt bevallásával ért fel, hogy a korábban verbálisan ütött és vert IMF-hez kellett fordulnia. A magyar társadalomban kevesen értették meg, mennyire alaptalan a félelem a tizenöt-húsz évre taksált Fidesz-rezsimtől akkor, amikor fél választási ciklusnyi időt sem kitöltve, a pénzügyi szakadék szélére voltak képesek navigálni az országot. Annak ellenére, hogy a Fidesz elindította adóprés magas fordulatszámon dolgozott. Brutális különadók sújtották a bankokat, az energetikai és a telekom cégeket. Ettől a banki hitelezés lényegében befagyott. Mindennek eredményeként a beruházások, vagyis a növekedés motorjai leálltak. A különadókból beszedett pénz csak a korábbi hibás döntések (egykulcsos adó) kompenzálására volt elegendő. Ha viccelni akarnék, azt írnám: ez nem pürrhoszi győzelem volt, hanem pürrhoszi döntetlen. A politikai bukás szele ekkor, ha rövid időre is, de meglegyintette a Fidesz-kormányt. A szerencse azonban Orbán segítségére sietett.
Randevú a szerencsével
Az IMF-hitel azzal járt volna, hogy a nemzetközi pénzügyi szervezet jóváhagyásával kellett volna elvégezni a szükséges kiigazításokat, amelyek az elhatározott pénzügyi és a gazdasági folyamatok fenntarthatóságát kívánták garantálni, és nem a kormány szuverenitását korlátozni. A "szabadságharcos kormánynak" semmi kedve nem volt ilyen - egyébként kifejezetten alacsony kamatozású - hitelt felvenni.
A világot elöntő pénzbőség (hitelbőség) - sajátos velejárója volt a mostani gazdasági válságnak - lehetőséget nyújtott a nemzeti kormányoknak, hogy valóban a piacról finanszírozzák magukat. A pénzügyi befektetők a nagyobb hozamot biztosító, igaz, nagyobb kockázattal járó állampapírokat keresték. Magyarország így gond nélkül jutott friss pénzhez. Ez segítette ki a bajból Orbánt, aki sokkal magasabb kamatot is hajlandó volt fizetni, ha a megkapott összeget saját belátása szerint használhatja fel. A kamatfelár miatt az egész eljárás az "utánunk az özönvíz" gesztusának minősíthető. Hogy ezt az észveszejtő kamattal terhelt adósságot ki és hogyan fogja visszafizetni tíz év múlva? Orbánt sem érdekli.
Miután a gazdasági sikerekre épülő konszolidációs terv az Orbán-Matolcsy páros előtt is semmivé vált, egérutat kellett találniuk a politikailag nagyon kényelmetlen helyzetből. Így születhetett meg a rezsicsökkentésről szóló lépéssorozat. Egy percig sem volt kérdés, hogy ez 2014-re szóló választási fogás. (A 2010-es fideszes választási kampányban ilyesmiről szó sem volt.) Ez a döntés burkoltan arról is szól, hogy növekedésre semmifajta kilátás nincs. A jövedelemnövekedés, a munkahelyteremtés és a fogyasztásbővülés helyett jött a hazai politikai közegben eredményesen eladható rezsicsökkenés, ami érdemben alig javítja a magyar háztartások pénzügyi helyzetét, hosszú távú romboló gazdasági hatásai pedig nehezen felmérhetőek. A pedagógus béremelés ad hoc jellegét mi sem igazolja jobban, mint az a tény, hogy annak fedezete nem szerepelt a költségvetésben
Kormányzati kakofónia
Egy kotta nélkül játszó zenekarra emlékeztet a jelenlegi magyar kormány. Ráadásul karmestere folyton új és új darab dirigálásába fog bele, miután érzékeli, hogy a zenészek nem képesek követni utasításait. Ebből a kakofóniából kihallik Rogán Antal és Kósa Lajos magánszólója, akik rövid improvizálásukkal mélybe rántották a forintot, így hiába konfiskálták el a magánnyugdíj-pénztárak háromezer milliárd forintját, az államadósság szintje jottányit sem javult. A devizahitelesek pedig még reménytelenebb helyzetbe kerültek. A kormányzati munka látleletének is felfogható a kabinet értékelése a tavalyi év kiugróan magas külföldi működő-tőke beáramlásról. A növekmény oka, hogy a masszívan veszteséges magyarországi leányaikat finanszírozták a külföldi anyabankok. Ebből jött a jelentős többlet. De ezt gazdasági sikernek eladni egyszerre szélhámosság és perverzió.
A költségvetési alrendszerekből - oktatás, egészségügy, szociális szféra - soha nem látott pénzkivonás történt és történik. A kormánypárt a parlamenti kétharmadnak köszönhetően gyorsan elérte az államháztartási hiány három százalékra történő mérséklését. Az ország így mentesült a túlzott deficit eljárás alól, de a társadalom borzalmas árat fizet ezért a pénzügyi mutatványért.
Lassan az egész országot lélegeztető gépre lehetne kapcsolni, mert a beteg alig-alig mutat életjeleket. Elég a statisztikákat böngészni, hogy lássuk, Magyarországon nem épülnek lakások, az emberek nem vesznek autót, a kiskereskedelmi forgalom csökken, a GDP nem növekszik, az önkormányzatok a pénzügyi kifosztottság állapotába kerültek. Riasztó állapotban dolgoznak az oktatási és az egészségügyi intézmények, most már valóban a működőképesség határán. Négy millió ember él a létminimum alatt, gyerekek százezrei éheznek, a megyékben, sőt, egész országrészekben semmilyen munkát nem lehet találni, drámai méretűvé vált a külföldi munkavállalás. A reménytelenség és a kilátástalanság a társadalom alapérzésévé vált. Erre sajnos minden oka megvan. Hogy még teljesebb legyen a kép: az ország a nyugati sajtó céltáblája, a kormányfőt nem hívják, és nem látogatják fajsúlyos külföldi politikusok. Konszolidálásra itt már esély sincs, a radikális országátalakítás a vége felé közeledik.
A megkérdezettek nyolcvan százaléka szerint rossz irányba mennek az ország dolgai, közben a Fidesz reménnyel pályázik a jövői évi választások megnyerésére. A helyzet egészen képtelen. Talán még az abszurd nemrégiben elhunyt óriása, Mrozek sem értené. Nekünk mégis kiutat kell találni, bár nem egy színdarabból.