Ha sokoldalú életének mérlegét akarjuk megvonni, hozzá magához fordulhatunk, egyik verséből merítve néhány sort: "Van, aki toronyban születik, és van, aki remetének, Van, aki őrlő szájnak, és van, aki csemegének: Engem magnak vetett a Magvető, És kenyérnek, annak is feketének." Fiatalon önmagát a torony kürtösének ábrázolta, ez azonban csak rövid ideig tartó ízlésficamnak mondható, szeretetre hangolt személyiségéhez sem illett ez a szerep. Már gimnazistaként az irodalom léleknemesítő alkotásai visszhangoztak lelkében: a piarista gimnáziumokban is Prónai Antal irodalomkönyvéből tanultak, s ezt később az ő átdolgozásában használták (függelékében az általa írt világirodalom- történettel.) Nemzedékek okultak-nevelődtek ebből a tankönyvből, akkoriban nem volt divat a folytonos, felülről vezényelt, dilettáns tankönyvírás.
Szeretett volna szeretni
1902-ben, még gimnazistaként kerültek kezébe a Zászlónk példányai. A keresztény szellemű fiatalság számára indított lapnak lelkes munkatársa, költője lett. Négy évvel később tartományfőnöke Vácról, egyetemi tanulmányai miatt, a budapesti rendházba helyezte. Magyar-latin-görög szakra iratkozott be, nagy hatást tett rá Beöthy Zsolt hazafias pátosza és Riedl Frigyes, kinek arcán "a művészet mély, sorvasztó szerelmének" vonásai ragadták meg. A rendben a korszak egyik nagy teológusa, Schütz Antal lett a szövetségese, együtt írták és szerkesztették a katolikus ifjúság számára Imádságos könyvüket. A Sík-Schütznek becézett gyűjteményen nemzedékek nevelődtek. 1948-ig tizenkét kiadása és három változatlan utánnyomása jelent meg. Állandó munkatársa volt az 1909-ben indított Nyugat ellenlapjának szánt Életnek, itt bontakozott ki sokoldalú irodalmi tevékenysége, gimnáziumi tanárként pedig felismerte, mekkora szerepe van az erkölcsi eszményeknek a nevelésben.
1911-ben Münchenben töltötte a nyári szünidőt. Itt került kezébe egy német cserkészkönyv, s egyre fokozódó érdeklődéssel tanulmányozta. Kapcsolatba lépett a budapesti református ifjúsági egyesületek vezetőivel, akik hozzá hasonlóan felfigyeltek a cserkészet nevelő értékeire. A megalakuló Cserkészszövetség elnöke lett. Az 1912-13-as tanévben megszervezte a piarista gimnázium cserkészcsapatát, s országszerte előadásokon népszerűsítette a mozgalmat. Elméleti tevékenységével a hazai keresztény szellemű pedagógia egyik legjelentősebb alakja lett.
Pályakezdésének kissé bővebb értékelése azért szükséges, hogy kibontakozzék előttünk a múlt század egyik legnagyobb keresztény gondolkodójának, pedagógusának, jelentékeny lírikusának ihletet adó háttere. Hitelességének alapját tapasztalatai adták. A fiatalságot a gimnáziumban és cserkészetben ismerte meg, így szembesült gondolkodásukkal, értékek iránt érzett vágyukkal. Az ő esetében gyakorlati tevékenysége hitelesítette írásait, nem minden tapasztalat nélkül foglalkozott az oktatás-nevelés nyitott kérdéseivel, mint ez napjainkban divatos eljárás. Személyiség- és nem rendeletközpontú volt. Nem "felülről", hanem "belülről" alakította ki nevelői ténykedését. Napjaink legvisszataszítóbb jelensége, hogy az oktatásügy némelyik irányítója foghegyről, kioktató gőggel beszél a pedagógusokról. Tanulhatnának Sík Sándortól!
Egyik kései versében, a Megyen már a hajnalcsillagban így írt: "Szedegetem a cókmókom szepegve: Van-e közte, amit oda vigyek be? Számolgatom itt akiket szerettem: Lesz-e aki szól egy jó szót érettem? Jó szót hiszen mondtam én is eleget: Tudtam én, hogy szóból ért a szeretet. De ha volt is szeretetem csipetnyi: Inkább csak szerettem volna szeretni." A költemény, ahogy írója tevékenységének is kulcsszava a szeretet, ami nagyjából hiányzik a mai világban, s amelyet nem lehet rendeletek nyomán kialakítani, hanem folytonos példaadással. Ezekből a példákból nem sokat látunk, már csak ezért is érdemes emlékezetünkbe idézni Sík Sándor alakját és szavát.
Kivagyiság és gőg
Az ötvenes években elmondott konferenciabeszédei a szeretet nagy alakjairól a reménységet sugározták, nemzedékek számára szolgáltak eligazítással. Nem véletlen, hogy a gimnázium lépcsőházában is hangosítani kellett, a hallgatók tömege kiszorult a kápolnából. Azért is hitelesen szólhatott a szeretetről, mert a zsidótörvények után "mentesített" lett, élete legfájdalmasabb, legválságosabb időszakát élte át.
Pedagógiai írásainak és beszédeinek visszatérő fogalma az állapotbeli kötelesség teljesítése. Mindnyájunk számára alapvető kötelesség: azon a helyen, ahová az élet állított, legjobb tehetségünk és tudásunk szerint helytállni. Mindenkire vonatkozik ez a kívánalom! Mihelyt valaki, valakik, megakadályoznak ebben, bűnt követnek el. Gondoljunk arra, hányan vannak, akik nem a saját hibájukból torzóban maradnak, mert elveszítik a munkájukat és a társadalom szélére sodródnak, magányosan, távlatok nélkül. Őket kell büntetni? Netán azoknak kellene lelkiismeret-vizsgálatot tartaniuk, akik ennek az állapotnak létrehozói? Valós, nem valós szám, hogy Magyarországon 4 millióan élnek a létminimum közelében vagy az alatt, de az ő gyerekeik is iskolába kerülnek. Aligha lehet intézkedésekkel, tilalmakkal iskolákba vezényelt rendfenntartó erőkkel a jóra nevelni őket. (Rendőrök az iskolában - már ez a tény is sejtet valamit az ottani állapotokról és a nevelésügy tehetetlenségéről!) Erre csak a szeretet pedagógiája adhatna esélyt, ahogy Sík Sándor újra meg újra hangsúlyozta.
Nem itt a helye, hogy mérlegre tegyük Sík Sándor irodalmi tevékenységét, költészetét, színműveit, esszéit, teológiai tanulmányait és műfordításait. Alighanem egyéniségéhez assisi szentjének híres Naphimnusza állt legközelebb: a mindenért való hálaadás átélt vallomása. Az élet ajándékként szemlélt adottsága, amelyet tisztelni, gazdagítani és nem rombolni kell. A költő számára egy szál virág is maga volt a csoda, hogyne lett volna még csodálatosabb az emberi lét, s az a tevékenység, amelynek eredményeképp felépül és kiteljesedik életünk!
Az angyali szelídségű Sík Sándor szerencséjére nem szembesült olyan pedagógusellenes kirohanásokkal, amilyeneket az oktatásügy irányítói manapság megengednek maguknak. Ilyesmit akkor sem tapasztalhatott, amikor az oktatáspolitika centrumában teljesen új, elképesztő gondolatok kerültek. Sohasem ejtettek ki szájukon olyan mondatokat, amelyek a pedagógusok ellehetetlenítésére és nem megbecsülésére szolgálnak. Alighanem csúf illetlenség ilyesmit állítani, de megkockáztatnám: ezek hallatán Sík Sándor és mindazok, akik a szeretet pedagógiájának megvalósítói voltak, forognak a sírjukban. Tökéletesen igaza volt a miniszterelnöknek, az iskolai nevelés egyik alapvető feladata: erkölcsi eszményeket és tartást adni. De miképp lehet megvalósítani ezt a kívánalmat, ha azokat alázzák meg, akiknek ezt a kívánságot kell(ene) megvalósítaniuk?
Sík egyik legszebb tanulmányának címe: Nagy dolog a szeretet. Egyebek mellett Pál apostolra hivatkozott: "Mindennek a szeretetben kell meggyökerezve és megalapozva lennie". Az ő pedagógiájára érvényes ez a kívánalom, az oktatás-nevelésügy irányítója most éppen ellenkező szellemben nyilatkozik. Hogy lesz, hogyan lehet ebből erkölcsi értékteremtés? Kivagyiságból, gőgből, lenézésből nem lehet erkölcs.
Imádságos formában
"A tankönyvekkel minden rendben van." - halljuk a kinyilatkoztatást. Tanárrá lett tanítványaim egy része viszont: "Nincs rendben! Van olyan osztály, ahol a csomagok felében van tankönyv, de hiányzik a munkafüzet, a másik része kapott munkafüzetet, de tankönyvet nem." Sajátos logika szerint persze ebben is van egyfajta rendszer, amely esetleg örömet szerez a matematikusoknak, a diákoknak és szüleiknek kevésbé.
Sík Sándor Te Deum című versében imádságos formában fogalmazta meg az értékteremtő és -őrző pedagógusi elhivatottság lényegét: "Hogy tegnap azt mondhattam: úgy legyen! és ma is kiálthatom: úgy legyen! és holnap és holnapután és azután is akarom énekelni: úgy legyen! - hála legyen, Uram! hála legyen!"
Így, csakis így lehet hiteles értékeket szolgálni és teremteni: ugyanazt mondani, ugyanúgy cselekedni ma, holnap, holnapután és azután. Nem ellenkezőjére fordított magatartással és mondatokkal! Többek között ez a szeretet pedagógusának nem halványuló tanítása.
Éppen fél évszázada hunyt el, de a tanítása él. És élnie kellene egy olyan társadalomban, amely erkölcsi értékekre alapozna. Akik kilúgozták ebből, ostobaságból vagy szándékosan, azok szégyellhetik magukat.