Az egyszerre négy csatornán sugárzott Merkel - Steinbrueck vitából, a vizsgálatok szerint a szocdemek jöttek ki valamivel jobban. Merkel és kihívója udvariasak, kímélik egymást. Igyekeznek sokat mosolyogni. Adatokat, hatástanulmányokat, részstatisztikákat idéznek. Követni, beavatottnak lenni nem könnyű, de a laikusnak bizonyítani akarják, hogy a politika komoly szakma. Budapest után üdítően idegen az egész.
Tanultak egymástól
Kitört a boldog békeidő, a nagy politikai pártok valóban felcserélhetőekké váltak. Az éppen kormányon levő konzervatívokat szocdem jóléti megoldások foglalkoztatják, az ellenzéki szocdemek, ha kormányozhatnának, jogot és közrendet, méltányos szigorúságot sejtetnek. A politikai világképeket meghatározza az euróválság, s az hogy közben azért Németországnak a többiekénél jobban megy, a gazdaság mégis működik. Az ellenzék belátja, hogy ilyenkor csak véletlenül válthatja le a kormányt. Ideológiaiból következően, persze, elvben most is megtehetné, de hát ilyesmihez legalább tíz éve nincs víziója. Közben a jóléti állammal szemben a piac mindenhatóságának nagyelmélete is megbukott. A neoliberálisok helye is megürült. Az eltompult világképek pedig elkényelmesítenek.
Most is foglalkoztatják persze, "fontos problémák" az embereket, de egyikük sem éri el a közvélemény bűvös, egyharmados küszöbét. E nélkül pedig nem lehet igazán köréjük kampányt építeni.
Egyébként az emberek háromnegyede a demokrácia állapotával ma Németországban nagyobbrészt elégedett (1960-ban 74 százalék, 2008-ban csak 62, most ismét 74 százalék vélekedik így). Ki akarna ilyen közegben tragédiákat elővezetve bárkiket is a siker komoly esélyével leváltani? De baleset, persze, minden kormányoldalon, így Merkelnél is előfordulhat.
Elmentem a valamikor még legendásan radikális JUSO-k, az ifjú-szocialisták országos gyűlésére. Persze, más nemzedék, de azért még állt a buli éjfélkor most is a Willy-Brandt Házban. Ilyenkor nagyot és merészet nem álmodik senki. Beérné azzal, hogy legalább aktuális pozícióit képes megőrizni. Különben is a német társadalom a szó szoros értelmében öregszik. S egy ilyen idősödő világ nem akar forradalmat, beérné irányváltoztatásokkal. Az 1972, 1976, 1980-as összecsapásokkal terhelt híres Bundestag választások még egy, a mainál jóval fiatalabb közvélemény részvételével zajlottak.
Ahogy előre várható volt, a friss televíziós pártreklámnak mindehhez köze nincs. Az új SPD klipeken megjelenik egy bölcsődei férőhelyet kereső, egyébként tetovált mama, egy másik nő, aki háborog az egészségügyön, megszólal a magának "méltányos béreket" követelő munkásember. A Merkel reklám igyekszik valamit elcsípni a sikeres, 1998-as Schröder klip levegőjéből. Végül is nem szégyen másoktól tanulni: Merkel egy tengerparti teraszon, finom ráncok, a kormányzás gondjai megviselték...
Házhoz mennek
A tavalyi francia elnök- és parlamenti választásokon a győztes szocialisták két fontos kampányújdonságot vezettek be: a jelöltek előzetes megméretését a potenciális támogatókkal, visszahozták a közvetlen, a lakásajtókban, vagy helyi nyilvános terekben folyó személyes agitációt a nyugat-európai gyakorlatba. Francois Hollande győzelme után mindenki a térségben, így a német baloldal is ezeket lelkesen tanulmányozta, vitatta. Most úgy látszik, a választók hétköznapi élettereiben folyó közvetlen agitációt az ellenzéki pártok valóban szeretnék kiemelten használni. Ebben a zöldek a szocdemeknél valamivel lelkesebbek. Persze, az ő választói köreik jobban lehatárolhatóak, könnyebben bejárhatóak. De egyik párt sem arra hivatkozik, hogy a kormányoldal manipulációi miatt nem jut el a médiához. Inkább azt hangsúlyozza, közvetlenül az amerikai gyakorlatra hivatkozva, hogy a személyes jelenlét a választók élettereiben a képernyősnél sokkal hatékonyabb.
A status quo
A CDU alapstratégiája most egyszerű: minden normálisan megy, nincs semmi rendkívüli, nincs irányváltás, nem izgulunk, nincs komoly kihívó, ne is higgyetek ilyenek létezésében. Mi itt kormányzunk, és ez elég is. A közönség maga is látja, milyen nyugodt és sima az egész. A szocik nem teremtettek leváltós hangulatot, de a "jöjjenek már a változások" szöveg azért sokaknak valamennyire tetszik.
A leginkább bizonytalan játékos az FDP. A szabad demokraták, túlságosan vállalkozópártiak és doktriner neoliberálisok, ugyanakkor nem másolják az angolszász hangulatokat, mint ahogyan azt kelet-európai kistestvéreik teszik, tették az elmúlt húsz évben. A német választó, úgy látszik, ezektől a stílusjegyektől idegenkedik. Ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy szeptember 22-ike után is koalíció fogja kormányozni az országot, az igazi kérdés, hogy milyen összetételben.
A mostani CDU-FDP-nek csak a harmadik helyet mérik a közvélemény-kutatások. A legtöbben egyfajta nagykoalíciót képzelnének el, megint a CDU-val és a szociáldemokratákkal. A második helyre a kormányváltás kerül, itt a szociáldemokraták a zöldekkel kapnának többséget. Ilyen is volt már. E lehetőségek közül a mai kormánykoalíció csak a harmadik.
Egy héttel a választások előtt különféle elképzelésekről beszélnek. Majdnem biztos, hogy önmagában a vörös-zöld, azaz a szocdem-zöld koalíció önmagában nem lesz elég a kormányzáshoz. Ezért az SPD-n belül folyik egy belső vita a lehetséges, választások utáni koalíciós taktikákról. Ez láthatóan jobban foglalkoztatja ma a médiát, mint maga a szeptember 22-ikei választás ténye. Az egyik fél nagykoalíciót akar, talán ezek közé tartozik a mostani kancellárjelölt is. A másik csapat, valószínűleg a pártelnökkel, talán bevenné a Balpártot, a poszt-államszocialistákat is, ha így lehetne egy szélesebb baltöbbséget kreálni. Az SPD persze ugyanakkor fél, hogy a kemény, "posztkommunista" balosok képe az egykori nyugatnémet tartományokban még mindig szavazókat vinne. Gyerekesség - mondja minderre egy balpárti vezető -, megállíthatnák az eddigi csontba vágó takarékoskodást és velünk, a mozgalmakkal és a szakszervezetekkel együtt komoly reformokat kezdeményezhetnének. De hát gyávák.
A merkelizmus
A történet központi alakja szükségszerűen Merkel, akit az utolsó hónapokban az eurokrízis és az amerikai lehallgatási ügyek miatt sokan bíráltak. Szemére vetik, hogy túlságosan pragmatikus, hatalom-centrikus, mindig megoldani akar valamit és az elvek nem érdeklik. Egyesek szerint ebben Helmut Kohlhoz hasonlít. Másoknak a kancellár kelet-német "előélete" jut itt is eszébe. Hogyan érthetné egy kelet-német a demokrácia lényegét, ha azt a saját bőrén kiskorában(?) soha meg nem tapasztalhatta? - írja az egyik balközép lap szerkesztője.
Egyébként valóban érdekes, hogy Merkel, hangsúlyozottan kintről jön, és nem is játssza meg, hogy a párt belső "konyhája" különösebben érdekelné. Persze, vannak, akik folyamatosan mentek előre a párt ranglétráján, és a belső viszonyokban nála biztosabban eligazodnak.
De hát éppen ez mutatja, hogy most a jobbközépen nem ez a fontos. Olyan közhangulatot próbálnak megragadni, amire a belső emberek biztosan nem volnának képesek, Merkel viszont igen. Ez adja a kancellár párton belüli stabil helyzetét.
Eddig nem sikerült a CDU ideológiáját megújítani. Merkel próbált visszatérni a Ludwig Erhard követte politikához és a szociális piacgazdasághoz, de a párton belül ez igazán senkit nem érdekelt.
Merkel egyébként egy a német politológiában "aszimmetrikus lefegyverzésnek" nevezett technikát használ. A pártpolitikai szembenállásnál tudatosan passzív, vagy visszavonul olyan kérdésekben, amelyekből nagy vita kerekedhetne, nem ad támadási felületeket, nem diktál életmódmintákat parlamenti többségekre hivatkozva. A hagyományos kereszténydemokraták szívesen nyomulnának konzervatív családmodellekkel, de Merkel ezt kifejezetten nem hagyja. Nem a pártban, hanem a párt előtt van valahol, írja róla egy elemző.
Közben, persze, vezetői utánpótláshiány van, mert a fiatalok nem állnak be a sorba, nem áldoznak energiát arra, hogy a párton belül felküzdjék magukat a csúcsra. A szakértői bázis nem ellenséges, de távolságtartó. Az őskonzervatívok visszaszorultak, de nem jelent meg egy új szakértői elit sem.
Merkel stílusa, úgy tűnik, különösen jól illeszkedik az elhúzódó euróválsághoz. A polgár akkora összegekről hall, amelyeket felfogni képtelen, és már nagyságrendjükkel is rémületet és/vagy bizonytalanságot gerjesztenek. Végső soron egy konzervatívnak nem vizionárius reformerek kellenek, hanem "karbantartó műszerészek", vagy "kertészek", akik folyamatosan szabnak, tisztítanak, újrafestenek, gyomtalanítanak. S Merkel politikai filozófiája éppen ilyen.
Kísérletek?
A közvélemény jó része egyfelől elhiszi Merkelnek, hogy ami történik, nem is történhetne másként. Másfelől várna már valami naivat, ügyetlent, fél-amatőrt, lekerekítetlent, őszintét. Tavaly és az év elején még sokak számára Németországban ott volt a Kalózpárt. De azóta kiment belőle a levegő.
Tulajdonképpen a szocik a választásokig sem döntötték el egyértelműen, hogyan viszonyuljanak a Schröder korszak neoliberális fogantatású reformjaihoz. Vannak, akik szeretnének azokra büszkék lenni, mások meg emlékeznek az ebből következő 2009-es összeomlásra, s arra, hogyan hagyták ott a pártot a magukat cserbenhagyottnak vélő tömegek. Őket, ugye, mégiscsak vissza kellene hozni.
A papírforma szerint egy ilyen unalmas kampány a magukba zuhant, politikailag képzetlen választókat máshol nem is tudná megszólítani. A többség egyszerűen otthon maradna.
A kampány most sem volt agresszív. A választó pedig nagyjából tudja a kötelességét. Ki nem állja, ha nagyhangon megpróbálják beugratni.