- A Népszava táncdalszerzője

Annak idején Hofi Géza a címben jelzett szavakkal mondta el mindazt, amit szerinte Vándor Kálmánról tudni érdemes. De egyetért-e ezzel az "áldozat", a nyolcvannyolc éves, igencsak sokoldalú hírlapíró, aki 1954-től négy évtizedet töltött el a Népszavánál?

Leírja ez az élces summázat hosszú pályáját? Játékból igen - bólogat.
"Annyiban igaz ez, hogy a hatvanas-hetvenes években a hazai könnyűzenei világ énekesei Kovács Katitól Szécsi Pálig folyton följártak a szerkesztőségbe hozzám, és ott hallgatták meg az olasz dalokat. Hát aztán volt ott áriázás, énekelés, minden a világon..." - meséli.

Vándor azon kevesek közé tartozott, aki akkoriban nemcsak olaszul - és németül, angolul - tudott, de az olasz zenét már gyermekkorától szívta magába. Az pedig - állítja - csak tévhit, hogy nehéz volt hozzáférni az úgynevezett dekadens nyugati slágerekhez.

Már tizenévesen kicsapták az összes magyar iskolából. Mert nem tanult, csak focizott. Nem maradt számára más, csak az Olasz Királyi Gimnázium. Ott tanára mondta neki, hogy a helyes olasz kiejtést legjobban úgy tudja elsajátítani, ha szereti az olasz zenét, a tánczenét. Édesanyja operaénekesnőként a milánói operában is énekelt. Természetesen a legnagyobb olasz énekes sztárokat is hallgatta.

"Éjjel-nappal Operába kellett járni, bennem élt az olasz muzsika. Nagyon sokat köszönhetek neki. És persze édesapámnak, aki neves író, színikritikus volt. A líraiságot, a szerelem iránti vágyat, az élni akarást, élni tudást - az se semmi -, de abban már nekem is van részem. Szóval nagyon sokat köszönhetek neki. És nagyon sokat köszönhetek az életnek."

A VII. kerületben, a "Csikágóban", a Városliget szélén nőtt föl. Hiába volt úgynevezett úrigyerek, részt vett a környékbeli srácokkal minden olyasmiben, amit ma már nem tenne, de akkoriban így fogadták be. Nem bánta meg.
"Ezek az emberek a háború után - mert ugye háború előttiek a dolgok - előbb-utóbb komoly pozícióba kerültek. És ezek mind azt mondták, "ez a Vándor, ez akkor is velünk volt, amikor úri világ volt. Ez a mi emberünk."

Van egy barátja - emeli föl tekintetét -, a jóisten, aki tűrhetően vigyáz rá. "A legnagyobb hülyeségektől mentett meg. No, ez komolytalan szöveg, tudom, de nem hiszem, hogy ilyen szerencsés ember van még egy. A munkámban, az életemben, az egészségemben. Hű, ez így nagyon rossz... Inkább írd, hogy szegény, beteg öregember vagyok, nyugdíjas, aki alig él meg a pénzéből!"
Gyorsan ki kellene tüntetni hamar, mondjuk egy zsíros Kossuth-díjjal?
"Hát a Kossuth-díj, az jó lenne. Most mennyi pénzt adnak vele...? De nem is érdekes."

Vándor a Népsport munkatársaként a világ legnagyobb sportlapja, a Gazzetta dello Sport magyarországi tudósítója lett. "1947-ben magyar-olasz mérkőzés volt Budapesten, jöttek az olasz újságírók, és természetesen én is ott voltam, beszéltem velük. Akkor a Gazzetta főszerkesztője, meg egy bolognai sportlap is fölkért, hogy legyek a tudósítójuk. Hát így vágódtam be az olasz sajtó világába is '47-ben." Mert az olaszoknak ennyire fontos volt a magyar sport. Főként a futball. Vándor lényegében az egész olasz sajtó sporttudósítója lett.
"Elmondok valamit, amit még soha. 1947-ben disszidálni akartam. Az olaszok kérdezték, miért akarok én kimenni? Hát itt az ország legelső, legnagyobb sportlapjának vagyok a munkatársa. Miért akarnék elmenni? Hát - mondtam - azért, mert úgy érzem, hogy nem igazából méltatnak, nem igazában tudok azon a helyen dolgozni". Mint volt futballistát ugyanis - talán kicsinyességből - a Népsport asztalitenisz és jégsport rovatba helyezték. Aztán egy magas rangú "protektor" révén mégis a focirovatba került, ahol a Kispestet, azaz a Honvédot "kapta meg".

"A Puskással, a Bozsikékkal együtt futballoztam! Amikor még a Puskás papája volt az edző, akkor háromszor harmincperces kétkapus edzéseket tartott szerdánként. És a harmadikban mondta, hogy "na, jöjjön be az az újságíró is!" És én ott futballoztam velük! Kaptam gólpasszt a Bozsiktól, adtam gólpasszt az Öcsinek, és rúgtam gólt a Grosicsnak. Az azért gyanús volt, én jobbra helyeztem, ő meg eldobta magát balra - valamit akarhatott tőlem. Talán, hogy írjak róla...?"
Különös, de a foci révén került a könnyűzene világába is. Újságíróként barátkozott össze valakivel, akit egy alkalommal vacsorára invitált, de ő az utolsó pillanatban lemondta. "Mérgesen fölhívtam telefonon, hogy ráment a havi fizetésem a kajára... Kiderült, híres vendégei érkeztek. Hozd el őket is! Hát Bágya András és Hollós Ilona volt. "Eszembe jutott, hogy az előző évben volt a San Remo-i fesztivál. Akkor történt, hogy Domenico Modugno - ha fölmegyek az égbe, megköszönöm neki! - megírta a Volare című dalt, meg a Ciao bambina-t. Na, gondoltam, a Ciao bambina-ra - az egyszerű - írok négy vagy hat sort. Amikor megjöttek, és a desszerthez értünk, mondtam, hogy "nagyon sajnálom, de a desszerttel mi csak négy emberre készültünk. A két kedves váratlan vendégnek valami mást nyújtok át. Előkaptam a magnómat, föltettem a San Remo-i fesztivált, és elkezdtem énekelni, hogy Ciao, ciao, bambina... Szép dal, de csak hat sor - elégedetlenkedtek -, ez nem elég. Megírtam az egészet, beküldtem a Rádióba. Hollós Ilonának megtetszett a Come prima is... Na, írjam meg azt is!"
Innentől az egész táncdalvilág olasz dalt akart énekelni! De hogy egy dalt fölvegyen a Rádió, ahhoz kotta, hangszerelés, és főként szoros kapcsolat kell. Az olasz főszerkesztő segített.

"Közölte: a jövő héten a Messagerie Musicali - Olaszország legnagyobb zenekiadója vár engem. Ki kellett bulizni, hogy pont akkor tudjak kimenni Olaszországba. Nem volt semmi...! Megérkeztem, köszöntem: Buongiorno! "Isten hozta Vándor úr!" Hát, egy magyar emigráns volt az olasz könnyűzenei világ mogulja, istene! Sugár Tibor, aki itt a Zeneműkiadónál dolgozott, és a zsidóüldözés elől menekült. Attól a perctől kezdve ingyen kaptam mindent."
De a "vándorélet" nem csak könnyű vagy nehéz sikerekből állt. Az olasz vívó világbajnoknőt, Colombettit kalauzolta Pesten, a Váci utcában. A történet rövid és tanulságos. A vívónő utóbb egy boltban szőrmebundára cserélt kétszáz pár nejlonharisnyát. Vándor Kálmán pedig a redakciót Recskre. Egy évet kapott az ügyletért, melynél jelen sem volt.

"Megérkeztünk hajnalban Recskre, fölsorakoztatták a vagon vendégseregét, kérdezték, hogy ki ért ehhez vagy ahhoz a szakmához. Tudtam, azt nem kérdik, hogy újságíró van-e. Kiléptem, mondván normás vagyok. Így olyan barakkba kerültem, ahová az ottani funkcionáriusokat tették - irodista, asztalos, gépszerelő, miegymás. Már másnaptól kérdezték a smasszerek, hogy mit csináltam. Egy ilyen beszélgetés során én is visszakérdeztem egyet. Mit csinálnak, futballoznak? Láttam, hogy van egy focipálya, mire közöltem, futballedző is vagyok. Szervezzek csapatot? Igen! Megszerveztem tehát Recsken a futballcsapatot, attól kezdve én voltam az edző, a középcsatár, az úristen. Nem részesültem abból a lehetőségből, hogy követ bányásszak, pedig nagyon szerettem volna kipróbálni..."

Élvezte a "munkát", mígnem egy szakaszvezetőt akartak a csapatába tenni. Felhorgadt: nehogy már egy smasszer szóljon bele...
"Abban a percben vége lett a recski karrieremnek, amikor lesmasszeroztam egyiket közülük, akik "futballisták" voltak. Fél évnél tarthattunk, és nem lehettem tovább edző, visszaminősítettek normássá, sőt éreztették, hogy még ezt is meg kellene fontolni. Ám, a jóisten azt mondta, hogy "ezen a Vándoron már senki nem segíthet, csak én". Sztálin tehát önként meghalt, ebből kifolyólag amnesztiát kaptam. A jóisten másképp nem tudott segíteni. Hogy ez Sztálin életébe került, hát istenem...."

A Népszavánál - állítja - semmi másra nem kellett ügyelnie, csak a lapindító értekezletről nem késhetett el, mert attól megőrültek.
"Utána úgyis azt csináltam, amit én akartam. Nem lehetett ellentmondani nekem, mert akkor elpanaszoltam Gáspár Sándornak - aki a szakszervezetek főtitkára, egy futballőrült, és a Vasas szerelmese volt -, hogy rossz a kedvem. Hát ne legyen rossz a kedvem! Egy idő után rájöttek, hogy a Vándor - miután a sportrovatot vezeti - tud a legtöbb örömet szerezni a Gáspárnak.

Vándor Kálmán tíz olimpián, kilenc futball-világbajnokságon, rengeteg Európa-bajnokságon, válogatott mérkőzésen, tornán volt jelen. Volt - egyszer - magyar válogatott futballista. Spanyolországban, csereként, egy barátságos edzőmeccsen... Az újságírók tenisz világbajnokságán párosban - Szepesi Györggyel - ötödik helyezett. Díjainak száma összeadhatatlan.
"Mit nem próbáltam még...? Hűségesnek lenni. De most úgy érzem, ötödszörre sínen vagyok, és olyan párom van, aki a zenei világot ugyanúgy szereti, mint én, és így tökéletes az összhang köztünk. Sokszor biztatnak, de nem írom meg az élettörténetemet, hadd higgyék csak, hogy én egy csodálatos, nagyszerű, rendes ember vagyok. Ha megtudnák, hogy mennyi csibészség volt az életemben, lerontanám a saját nimbuszomat."

A Népszavánál írott - ahogyan mondja: munkaidőben elkövetett - dalait arany- és platinalemezek, San Remo-i elismerések is övezik. És hát a Népszava munkatársnőinek rajongása, szeretete.
"Imádták! A táncdalokkal arattam a sikereket a nők körében.. Énekeltem a folyosón is, de a rádióban is".
Semmilyen párt nem érdekelte, a szakszervezeti tagdíjakkal is fegyelmezetlenül elmaradt.
"Engem megszállottan csak a sport, a zene és a nők érdekeltek. Megszállottan! Csak szép emlékeim vannak a Népszavánál eltöltött negyven évről - a lapindítók kivételével. De a lapzártákat szerettem, amikor még becsempészhettem egy friss hírt, amiről más lap nem tudhatott. Volt is balhé belőlük.
Ma már csak az új dalaimat igyekszem becsempészni a női szívekbe. A legutolsót most fejeztem be: "...menj, egy másik nő vár téged. De mondd meg neki kérlek, én nem haragszom rá."
És a Népszavára sem!"