A Mezusnak ne vigyél virágot, mondta Csanádi Öcsi, a környék és a budakeszi remetelak mindentudója, amikor bő negyedszázada megtudta, hogy a nagybeteg művésznőhöz készülök, valójában az utolsó fotókat elkészíteni róla. A Mezusék a konyakot szeretik, súgta még hozzá bizalmaskodva, hiszen olykor ő járt bevásárolni.
Már nem emlékszem pontosan, de azt hiszem, konyakot nem vittem? Egyetlen kikötése az volt, hogy jöhetek ugyan fényképezni, de nem őt. A csillárban a fecskefészket, azt igen, meg a macskát az ablakpárkányon, a havas kertet, a repkényt a falon. A festményeket a betegszobában. Ezt mind igen. Még az éltető oxigénpalackot is. Csak az öregségében is gyönyörű színésznőt nem.
Pár perccel később, amikor a beszélgetés megindult, Mezei Mária levette a csövet az orra alól, és kivirult. Ömlött a fény a szeméből. És mesélt, mesélt. Újraélt egykori szerepekről, emberekről, akiket szívéből szeretett és akiket szívéből gyűlölhetett volna, de nekik is mind megbocsátott.
Nevetett, mókázott, belebújt Stuart Mária vagy a Bujdosó lány bőrébe, egyik percben a tragika, másik percben a komika ült az ágyon. Bánta is ő már akkor, hogy kattog a gép, villan a fény. Olykor elfúlt a hangja. Férje diszkréten a háttérben, a másik szobából örült örömének, aggódott egyben a légszomjat hozó lelkesedés miatt.
Ma Mezei Mária utcának hívják Budakeszi egyik közterületét. No nem azt, melyben évtizedekig búvóhelye volt a regényes kis ház. A történelem már csak ilyen. Annak is lehet örülni, hogy legalább nincs túl messze.
-Tetszik tudni, nagyon szerény, elhanyagolt kis ingatlan, de 15-20, mondjuk 25 ezer forintból olyan igencsak művésznőnek való otthont lehetne belőle csinálni? - idézi könyvében a ma talán ingatlanügynöknek nevezhető embert, aki 1948-ban ajánlotta neki. "Mikor elértük a községet jelző táblát is, nyugtalan lettem. Hova a csudába visz engem ez az ember" Megálltunk egy földszintes, kopott kis ház előtt. A verandán két öreg néni fogadott minket, mint a mesében. Én álltam, s a veranda megmaradt, csupasz ablakán át néztem a hegyet, a János-hegy karnyújtásnyi közelségű szelíd vonulatát, s az erdőt, ami szinte befolyt az ablakon? Ez, ez gyönyörű"! Hogy a kis mérnök honnan ismert - jobban, mint én saját magamat ?, ma sem tudom" - vallott könyvében.
Nem sokkal az ominózus fényképezés előtt jelent meg könyve, a református egyház gondozta, Vallomástöredékek volt a címe. Ez eseményt jelentett Budakeszin. Ott, ahol sok évvel korábban még gyakran fel-feltűnt a visszavonult művész, nem kis örömet szerezve nekünk, falubélieknek. Aztán már csak a halálhír érkezett.
Váradi Hédi mondta a búcsúbeszédet, mellette Ruttkai Éva megrendült arca tűnt elő a háttérből. Özvegye, Lelbach János, az egykori földbirtokos, a nála húsz esztendővel fiatalabb, szálfaegyenes férfi magányosan állt a koporsó fejénél. Mondják, mindvégig magázódtak.
Pár évvel később kegyeletes emlékhelynek ajánlotta fel a mesebeli házikót a tanácsnak, szeretetházi kis szobáért cserébe. Annyit kért csak ez az ember, aki életét a művésznő őrzésére tette, hogy az "Isten küldte vályogvár" múzeumként őrizze Mária emlékét.
János napra pontosan negyedszázaddal az utolsó fényképezés után halt meg. Akkor nem akart a képekre kerülni, így közös utolsó fotójuk nem készült - máig bánom, hogy nem voltam erőszakosabb.
Mostanában csak annyit hallottam Mezei Máriáról, hogy sokba kerül a házának az őrzése. Meg romlik az épület, meg nincsen rá pénz. Azt sem tudom, megvannak-e még a macskasírkövek a kertben, melyek a kedvenc cicák emlékét őrizték. Hozomra, hitelbe, ingyen dolgoztak a budakeszi iparosok, ha valami fódanivaló akadt. János kedvéért, Mezus emlékéért. Az ajándék elfogadtatott, de a végakarat nem teljesült be. Nevében persze emlékház, de próbálna csak meg valaki becsengetni egy kis múltidézésre? Már az öreg gondnok nénit is elkergette a spórolás. Mert nem akadt közpénz a gázszámlára, és ez már politika.
Valami nagyon vacak, végtelen rosszkedv lengi be a századik születésnapját (tegnap ünnepeltük). A város - az lett időközben a falu új neve - valamiért nem vett kellő tudomást a centenáriumról. Mint oly sokszor, a helybeliek, a valódi civilek nyúltak a zsebükbe és a lelkükbe, hogy onnan összeadakozzák az emlékhetet. Amire végül "rárepült" az önkormányzat, mert megérezték, mekkora a szégyen, ha a vagyont elfogadóként kihúzzák magukat belőle.
Két nappal az ünnepségsorozat előtt verették le a régi kéményeket a házról, estek neki a lyukas tető bádogozásának. Mintha ezzel bepótolhattak volna bármit is abból, amit Mezei Mária kollektív, intézményes elfelejtésével elkövettek.
De amnéziásnak látszik Mezei szeretett egyháza, a református is, ahonnan azért ugyancsak csurranhatott volna valami emlékápoló ige vagy forint az elmúlt évtizedekben.
Rossz érzéssel figyelem a házikót a hirtelen jött őszi esőben. Vajon meddig marad törvényes örökösénél, a helyi közösségnél ez a megrendítően szép remetelak? Látom mögötte a ködben az emberi mohóságot, a bírvágyat.
Képtelenségnek tűnik, hogy ebbe a szentélybe valami otromba politikus, rút helyi hatalmasság költözzön be. Pedig állítólag többen is készülődnek.
Szomorú ez a századik születésnap, kedves Mezus!