Pár másodpercben „foglalják” össze a „mondandójukat”, és pont az bennük a jó, ami a rossz is. Bár számos receptet gyűjtöttem itt össze, bukkantam jó zenére, és nevettem olykor könnyesre magam, az addiktív hatásuk szinte meglepő (tíz perc bármikor két órára nyúlhat). Számos tanulmányt lehet olvasni arról, hogy milyen mértékben rombolja az összpontosítás képességét (szinte sorvasztja az agyat), illetve képes elhitetni, hogy a világ a maga komplexitásával belefér pár pillanatba. Oké, néha tényleg belefér.
A nejem küldte át a videót: az agyam kétnapnyi Olaszország után.
A képeken vonzó olasz tájak villannak fel, ám igazából a hang a lényeg: egy férfi összegabalyodó nyelvvel, a dallamot csak itt-ott eltalálva, ám annál lelkesebben énekli Al Bano és Romina Power nagy slágerét, a Felicitát.
Először azt hinné az ember, hogy részeg. Vagy valamilyen tudatmódosító szer hatása alatt áll. Aztán lassan ráébred, hogy ez a szer voltaképpen az a hangulat, az az atmoszféra, amellyel a világnak ez a része megkínálja a látogatót. Három napja vagyunk Nápolyban, és tanúsíthatom, hogy bennem tényleg énekli valaki az örökzöld sorokat, bár ez a videó megnézése előtt még nem is tudatosult.
Persze Nápoly kicsit más. Messze nem olyan, mint a módosabb északi rokonok, Velence vagy Firenze. Kábé olyan a különbség, mint a tévében látott modellek és azon nők között, akikkel az utcán találkozunk. Az első után sóvárog az ember, és a másikat veszi el. Aztán a szerelem eléri, hogy az utóbbi lesz a szívünk igazi modellje.
Szóval igen, Nápoly csöves, toprongyos, úszik a falfirkákban, de nagyon bele lehet zúgni az elevenségébe, a lüktetésébe, és abba, hogy egy kicsit sem játssza meg magát.
Nem is az az andalgós hely. A szűk belvárosi utcákon (sikátorokban), a történelmi központban úgy cikáznak a helyhiánnyal mit sem törődő robogósok, hogy az volt az érzésem, bármikor elsodorhatnak minket. És tényleg: az orrunk előtt akadt be a kormány széle egy járókelő ingujjába, és kevésen múlt, hogy nem döntötte le a lábáról. De annál furcsább volt a jelenet, ami követte. A középkorú nő, aki majdnem az egyenetlen bazaltköveken végezte, csak fél percig perlekedett a kamasz lánnyal, aki a gépet vezette magabiztosan, szemernyi kétség nélkül. Aztán mind a ketten mosolyogva mentek a dolgukra, mintha mi sem lenne természetesebb: az élet a maga lendületével olykor elsodor, de nem öl meg. Már ez is elég, hogy boldogan fejezzük be a napot.
Megmosolyogtató az is, hogy mekkora a kultusza a szinte szentként tisztelt Maradonának, aki a harmadik bajnoki címet hozta el a helyi csapatnak, és ezzel majdhogynem a megváltást is. Egyfelől már-már gyerekes (mint minden rajongás), ugyanakkor világos, hogy ezt nem a reklám mozgatja, ez nem turistacsalogató külsőség, hanem mélyen beépült a nápolyi szívbe. És hát a különcök.
Egyszerűen képtelen voltam nem megállni Giuseppe Polone előtt, akinek papírból készült magisztrális sapkája azt hirdeti, hogy ő bizony egy matematikai zseni. Utcai matematikakurzus három percben.
A feje fölötti molinón önmagát is elhelyezi az emberiség szellemi történetében, méghozzá közvetlenül Püthagorasz, Leonardo da Vinci és Maradona (!) után. Sajátos és lenyűgöző sorrend, ez kétségtelen, vitatkozni se lehet vele nagyon, nem csoda hát, hogy ki akartam próbálni. Első lépésben arra kért, hogy mondjak egy számot egy és száz között, öntudatos magyarként ötvenhatot választottam. Ő erre villámgyorsan számokkal kezdte kitölteni a négyszer négyes addig üresen tátongó rácsot. És láss csodát: bármilyen irányban (le, fel, átlósan), a szomszédos négy négyzetet, vagy csak a sarkokat számolgatva, és még egyéb ördöngös módszerekkel a négy szám összege mindig ötvenhat lett. Ezt ott egy számológéppel pillanatok alatt le is lehetett ellenőrizni. Elhűltem.
A tudásánál jóval kevesebb foga miatt kissé motyorékoló Polone mindezért nem kért pénzt, még csak nem is célozgatott az anyagiakra. Épp elég volt neki az én őszinte elképedésem, a tétova kézfogásom gratuláció gyanánt: szinte sugárzott az arca az örömtől. Könnyen lehet (ezt a matekhoz sokkal jobban értők vélhetően jobban tudják), hogy a „tudás” hátterében az áll, hogy memorizálni kell a négyzetrács furfangos számait egytől százig, és akkor pillanatok alatt működik a trükk. Nem tudom, nekem akkor is zseniálisnak tűnik. De sokkal beszédesebb volt az a gyermeki boldogság, ahogy mindketten nevetgélve álltunk a jelenség fölött, és persze bennem máris dalolt a Felicita.
Talán ezt tudja a világnak ez a fertálya: nem kell sok a boldogsághoz. És bármennyire ordító közhely is ez (egyébként megérne egy nemzetkarakterológiai tanulmányt, hogy nálunk az apróságok megdanolásából a szomorkás Filléres emlékeim lesz, náluk pedig az örömódának is beillő Felicita), valahogy ezt felejtjük el a leghamarabb. Az olaszok viszont valahogy ebben élnek: talpig napfényben és önfeledtségben. Próbálom ellesni és megtanulni.
