Az európai vállalatok ellátási láncait ma már kevésbé a konténerhiány vagy a félvezetők elérhetősége, sokkal inkább a vámok, exportkorlátozások és szabályozási ütközések alakítják. Az Európai Beruházási Bank (EIB) és az Európai Bizottság közös felmérése szerint az uniós cégek 64 százaléka úgy érzi, felkészült a geopolitikai kockázatok kezelésére. A vállalatok azonban már abból indulnak ki, hogy a nagyhatalmi rivalizálás és a kereskedelem töredezése nem múló sokk, hanem a következő évek állandó üzleti környezete lesz.
A globális ellátási lánc fizikailag stabilabb lett, politikailag viszont jóval kiszámíthatatlanabb, mint a világjárvány idején. A változás látványos, ha a 2023-as helyzettel vetjük össze a mostanit. A nyersanyaghiányt súlyos akadálynak érzékelő vállalatok aránya 27-ről 8 százalékra esett, a félvezető-problémáké 15-ről 3 százalékra, a logisztikai fennakadásoké 28-ról 12 százalékra csökkent. Közben a szabályozási megfelelést már a cégek ötöde tekinti komoly nehézségnek, és hasonlóan gyorsan nőtt a vámokkal kapcsolatos bizonytalanság súlya. Vagyis a termék többnyire eljut a célpiacra, de egyre nehezebb előre tudni, milyen feltételekkel lehet majd értékesíteni.
Diverzifikáció leválás helyett
Az uniós válasz központi fogalma továbbra is a kockázatcsökkentés. Brüsszel nem a Kínával folytatott kereskedelem felszámolását, hanem a túlzott függőségek mérséklését ösztönzi. A vállalatok ezért több beszállítót tartanak fenn, kritikus alapanyagokra alternatív forrásokat keresnek, és egyes termelési folyamatokat közelebb telepítenek az európai piachoz. Ez drágább modell a korábbi, kizárólag költségoptimalizálásra épülő rendszernél, de kisebb eséllyel bénul meg egyetlen politikai döntés, kikötői zavar vagy exporttilalom miatt.
Az EIB adatai szerint az egységes piac ebben a helyzetben önmagában is biztonsági tartalékká vált. Azok a cégek, amelyek főként az Európai Unión belül kereskednek, kisebb alkalmazkodási kényszerről számoltak be, mint a távolabbi piacokra erősen kitett vállalatok. A közös szabályok, a vámmentes belső kereskedelem és a jogi kiszámíthatóság értéke ezért felértékelődött. Az egységes piac mélyítése ma már nem pusztán versenypolitikai kérdés, hanem az európai gazdasági ellenálló képesség egyik fő eszköze.
Az európai cégek nem vonulnak vissza a világból, hanem több beszállítóval és több párhuzamos útvonallal próbálják csökkenteni a kitettséget.
A legnagyobb kihívást Kína átalakuló szerepe jelenti. Peking egyszerre fontos piac, meghatározó beszállító és egyre erősebb ipari versenytárs. Az Európai Központi Bank elemzései szerint a kínai vállalatok mind több magas hozzáadott értékű terméket állítanak elő, miközben a harmadik országok piacain közvetlenül versenyeznek az európai gép- és járműgyártókkal. Ez különösen érzékenyen érinti Németországot, amelynek exportprofilja több ágazatban közel áll a kínaihoz.
A vállalati alkalmazkodásnak ára is van.
Több beszállító fenntartása, nagyobb készletek képzése, a termelés földrajzi megosztása és az új megfelelési rendszerek mind növelik a működési költséget. A korábbi modellben a cégek gyakran egyetlen, olcsó és hatékony beszerzési csatornára építettek; ma a redundancia önmagában értékké vált. Ez különösen a kis- és középvállalatokat terheli, amelyeknek kevesebb pénzük és szakemberük van arra, hogy egyszerre több ország jogi, vám- és exportellenőrzési rendszerét kövessék.
Az iparpolitikai vita emiatt egyre inkább arról szól, meddig terjedjen az állami beavatkozás. Az EU kritikus nyersanyagokra, félvezetőkre, akkumulátorokra és zöldtechnológiákra saját termelési kapacitást akar, ugyanakkor nem tud minden stratégiai terméket versenyképesen Európában előállítani. A teljes önellátás gazdaságilag irreális lenne, a túl nagy külső függés viszont geopolitikai kockázat. A vállalatok ezért a köztes megoldást keresik: nem szakítják meg a globális kapcsolatokat, hanem több régió között osztják meg a kitettséget.
Nem borúlátóak a cégek
A felmérés ugyanakkor nem a globalizáció végét rajzolja ki. Az uniós vállalatok közel kilencven százaléka arra számít, hogy exportja stabil marad vagy nő. A változás inkább a szerkezetben látszik: több regionális termelési központ, rugalmasabb szerződés, párhuzamos beszállítói kapcsolatok és tudatosabb politikai kockázatelemzés jelenik meg.
