díj;eutanázia;Karsai Dániel;

A Virtus Civilis Karsai Dániel-díjat idén alapították a két éve elhunyt alkotmányjogász egykori alma materében, Győrben

„Karsai Dániel ügyének végkimenetele nem volt igazságos”

Az eutanázia kérdése – Karsai Dániel ügye című TDK-dolgozatával Vajtu Anasztázia Bettina, a győri Széchenyi István Egyetem negyedéves joghallgatója érdemelte ki elsőként az intézményben idén alapított Virtus Civilis Karsai Dániel-díjat. A joghallgatóval beszélgettünk méltóságról, etikáról, kiszolgáltatottságról.

Egy ilyen fiatal embert miért foglalkoztat az életvégi kérdések ügye?

Jól emlékszem arra, amikor a híradókban láttam Karsai Dánielt nyilatkozni. Nagyon mélyen megérintett az, hogy egy ilyen kiváló és elhivatott embernek a betegsége mellett ilyen súlyos és összetett kérdésekkel kellett szembenéznie. Amikor láttuk ezeket a híreket, nehéz volt nem feltennünk azokat a kérdéseket, hogy valóban megilleti-e az embert az a lehetőség, hogy az életének utolsó szakaszáról, illetve a méltóságteljes távozásról maga dönthessen. Azért választottam a dolgozatom témájául az életvégi döntéseket, mert egy olyan kérdést szerettem volna feldolgozni, ami nemcsak ma aktuális, hanem a jövőben is meghatározó társadalmi, jogi, etikai és erkölcsi kérdéseket vet fel. Az eutanázia egyszerre érinti az emberi méltóságot, az önrendelkezéshez való jogot, az élethez való jogot, illetve az orvostudomány, a jog és az erkölcs egymáshoz való viszonyát. Emellett az is szerepet játszott a döntésemben, hogy arra az egyetemre járok, ahol Karsai Dániel is tanult, és nagyon fontosnak tartom megőrizni és továbbvinni az ő emlékét. Nagy tisztelettel tekintek Karsai Dániel munkásságára, különösen mivel ennyire elszánt volt ebben a kérdéskörben, és élete végéig kiállt emellett az ügy mellett. Ez a küzdelem nemcsak a személyes érdekéről szólt, hanem fel akarta hívni a társadalom figyelmét arra, hogy az önrendelkezésnek, az emberi méltóságnak és az életvégi döntéseknek milyen jelentőségük van.

Ha jól értem, ön – fogalmazzunk így – eutanáziapárti. Tehát úgy véli, hogy megfelelően szabályozott keretek között engedélyezni kellene az eutanáziát.

Ez egy nagyon bonyolult kérdés, nagyon nehéz ebben állást foglalni. A dolgozatomban arra is kitértem, hogy ha az ország elzárkózik az eutanázia engedélyezésétől, akkor érdemes lenne legalább azt engedélyezni, hogy az érintettek más országban igénybe vehessék ezt. Ehhez persze komoly módosításokra lenne szükség a Büntető törvénykönyvben és az Alaptörvényben is. De azt gondolom, hogy ezt a lehetőséget biztosítani kellene azoknak az embereknek, akik gyógyíthatatlan betegségben szenvednek. Számomra megdöbbentő, hogy Karsai Dániel nem tudott méltóságteljesen eltávozni, de ezzel nem vagyok egyedül. A dolgozatom része volt egy kérdőív feldolgozása is, amelynek az egyik kérdése így szólt: egyetért-e azzal, hogy Karsai Dániel küzdelmének a végkimenetele nem volt igazságos. A megkérdezettek 90 százaléka azt válaszolta, hogy nem tartja igazságosnak a kérelem elutasítását.

Az eutanáziáról szóló diskurzusokban visszatérően felbukkan a „méltóság” szó. Ön szerint hogyan lehet ezt definiálni?

Igazából ezt mindenki maga dönti el, hogy neki mit jelent a méltóság. Van, aki úgy dönt, hogy a végsőkig küzd a betegsége ellen, próbálkozik, más pedig úgy érzi, hogy amikor már nem tud mozogni, beszélni, az számára már nem méltóságteljes. A gyógyíthatatlan beteg emberek számára szerintem ez azt jelentené, hogy maguk dönthetik el, mikor és hogyan szeretnének eltávozni. Én is így gondolom, és talán pontosan ezért is nehéz ezt jogilag meghatározni, hiszen a törvények nem fogalmazhatnak úgy, hogy „ahogy érzi az érintett”. A jognak mindig szoros kapcsolatban kell maradni az etikával és az erkölcsi értékekkel, és ebben a kérdéskörben ez kifejezetten fontos. A jognak ebben a kérdésben egyértelmű határokat kell majd kijelölnie, hogy ne történhessenek visszaélések a kiszolgáltatott helyzetben lévő emberekkel szemben. Az idősödő társadalom pontosan megmutatja, hogy az ember az élete egy szakaszában mennyire kiszolgáltatottá tud válni, ezért is nagyon fontos, hogy az életvégi döntések jogi alapja szilárd és erkölcsi szempontból támadhatatlan legyen.

Ön miért választotta a jogi pályát? Mondják, hogy ez az egyetem nagyon kemény.

Már nagyon korán, hatodikos koromban eldöntöttem, hogy jogász leszek, mivel sokat beszéltem, és nagyon szerettem a magyart meg a történelmet. Azt mondják, a harmadév a legnehezebb, most kezdtem a negyedévet, talán már egy kicsit fellélegezhetek. De igen, nemegyszer előfordult, hogy hívtak bulizni hétvégén, és nem tudtam elmenni, mert tanulnom kellett. Nehéz, igen, de nem lehetetlen, ha valaki odateszi magát.

A rengeteg tanulás mellett mivel tölti a szabadidejét?

Lassan tíz éve mazsorettezem, ez a kikapcsolódásom. Kicsit nehezebb most már megoldani, mert a szülővárosomban, Mosonmagyaróváron, a régi iskolámban vannak az edzések, de nem tudok elszakadni ettől a hobbitól. Ezenkívül olvasni is szeretek.

Van-e már elképzelése, hogy milyen szakterületen szeretne majd dolgozni?

A szakirányt még nem tudom, de ügyvéd szeretnék lenni.

A díj hozott-e valamilyen változást az életében?

Nem találtam a szavakat, teljesen lefagytam, amikor megtudtam, hogy én vagyok a díjazott. Hatalmas megtiszteltetés volt elsőként elnyerni a díjat, nagyon hálás vagyok a konzulensemnek, Szoboszlai-Kiss Katalinnak és a többi alapítónak a munkájukért. Az is fantasztikus érzés, hogy a tanárnő felkért arra, vegyek részt a díj gondozásában, és az évek során alakítsunk majd ki egy közösséget a győztesekből. Ezt természetesen nagy örömmel vállaltam.

A koffein messze a világ legelterjedtebb pszichoaktív anyaga. Naponta több mint kétmilliárd csésze kávét iszunk. A koffein éberebbé tehet bennünket és csökkentheti a fáradtságérzetet. Túl nagy mennyiségben azonban fejfájást, remegést, szapora szívverést okozhat. Ugyanakkor arra is utalnak jelek, hogy a reggeli kávé a betegségekkel szemben is ellenállóbbá tesz.