Viszonylag sokat dolgoztam azon, hogy ne zavarjanak az apróságok. Miért keserítené meg a napomat, hogy folyton a legrosszabbkor fogy el a vécépapír, nem találom a lakáskulcsomat, vagy hogy összement a kedvenc pulóverem? Kitaláltam, hogy csak egy helyre tehetem a kulcsot a lakásban (kis tálka az előszobában), amíg olyan automatikussá vált, hogy már nem is gondolkodom rajta; a lehető legnagyobb kiszerelésben vettem vécépapírt, így csökkentve az elfogyás okozta bosszúságot, és amennyire lehet, kiképeztem magam az anyagok hőállóságából, amíg be nem léptek az életembe az igazi szakértők (élettársak, feleségek).
Egy dolgot azonban még nem tudtam semlegesíteni. Alapvetően pontos ember lévén rettentően ki tudnak borítani a késések, főként a vonatoké.
Mióta nincs autónk, Bécs és Budapest között szinte csak így közlekedem, rettentően kényelmes, mert lehet közben olvasni és pihenni, nem kell figyelni a forgalmat, a vonatkerekek kattogása hipnotikus erővel bír, már-már elringat, mint egy motorizált bölcső. Már persze ha megérkezik. Rendszerint a cseh magántulajdonú közlekedési vállalat szerelvényeivel utazom, olyan az árképzése, mint a repülő fapadosoké, mindig lehet rá viszonylag olcsó jegyet kapni, és alapvetően igen megbízható. Ha viszont késik, akkor nagyon késik, mert a járatok egymásra épülnek, és ha valahol megcsúszik a menetrend valamilyen meghibásodás miatt, akkor az mindent elsodor.
A minap például tíz óra helyett délután négyre értem Pestre, persze ebben benne volt az én elővigyázatlanságom is.
A fél nyolckor induló járatra előbb csak öt-, majd tízpercenként írták ki az újabb érkezési időpontokat, és ilyenkor a rutinos utazó már tudja, hogy nagyobb a baj, mégsem mozdul a peronról, mert hátha valamelyik kiírás mégis beteljesíti önmagát. Aztán nyolckor jött egy nagy ugrás, hogy kilencre várható a járat, amit szinte már megkönnyebbüléssel vettem tudomásul, mert végre őszinte és egyenes közlés, másrészt végre fizikailag is megkönnyebbülhetek. Ráérősen elmentem a mosdóba, kicsit még bambultam is, amikor lusta tekintettel rápillantottam a kijelzőre, és láttam, hogy a hirtelen megtáltosodott vonat épp ebben a percben, vagyis fél kilenckor indul. Esélyem sem volt. Füstölögtem, de mit volt mit tenni, gyorsan vettem egy jegyet a következő járatra, amire nem sokkal a vásárlás után már nyolcvanperces késést jeleztek.
Csak azért nem füstölögtem jobban (már lángokkal), mert időközben mellém csapódott egy idős ausztrál hölgy Melbourne-ből, elbűvölő akcentussal, aki szintén lemaradt a reggeli járatról. Megkért, hogy mellém szegődhessen, mert nem szeretné még egyszer elszalasztani az indulást. És mivel a hasonló vonzza a hasonlót, nemsokára egy New York-i házaspár is csatlakozott, és azon vettem észre magam, hogy kérésükre különféle pesti célpontokat javaslok megtekintésre. (Nem is gondoltam volna, hogy ilyen nehéz turistaszemmel nézni arra a városra, amelynek szívemhez közeli pontjait rendre felkeresem, persze szigorúan belföldi tekintettel, és amelynek otthonossága épp abban rejlik, hogy már nem tudok és nem is akarok idegen szemmel nézni rá. Aztán persze kinyögtem a Halászbástyát és a Széchenyi fürdőt, de egyáltalán nem voltam büszke magamra. Lehet, hogy a közhelyek otthonossága az igazi haza?)
Sosem hittem volna, hogy egyszer egy vonatkésés hasonlókra lesz majd képes. Gyerekkoromban nekünk a vonat volt a repülő, ennek indulását előzte meg izgatott készülődés, és a szuszogó, fémszagú, nyáron meleg, télen pedig hideg szerelvény hozta közelebb a legizgalmasabb (akkor annak tűnt) helyszíneket, főként Kolozsvárt. Kisebb volt még akkor a világ, és szűkebb, a vonatkupéban óvatosan lehetett beszélgetni arról, ami körülöttünk folyik, és leginkább tapogatózó madárnyelven. New York és Ausztrália ott volt ugyan a térképen, hiszen tanultunk róla, de igazából az volt a hallgatólagos megállapodás, hogy az egy egészen más bolygó. A krimik és filmek helyszíne, ahol nekünk, hús-vér k-európaiaknak nem igazán van keresnivalónk.
Szeretném ezt valahogy elmesélni ideiglenes útitársaimnak, de valahogy nincsenek meg ehhez a megfelelő mondatok, amelyek áttörhetnék a felszínes csevegés burkát.
Nekik a vonat csak egy eszköz, nem álom vagy nosztalgia. Irigylem őket ezért a földhözragadtságért, amit akár szabadságnak is hívhatnánk, és ezt leplezendő a bosszantó apróságokra terelem a szót. Bőszen bólogatnak. Az ausztrál nő cipőjének egyszer kitört a sarka, amikor Sydney-be akart repülni, s valamilyen spárgával kötözte össze a mosdóban. A New York-i férfit a Mekiben öntötték le kávéval, és addig-addig tisztogatták, amíg lekésték a csatlakozást. Azóta nincs kávé utazás előtt, mondják vigyorogva.
Én meg úgy érzem magam, mint a régi viccben, amit még kamaszként meséltünk egymásnak. Egy magyar, egy ausztrál és egy amerikai megy a sivatagban... És ez a furcsa érzés akkor sem ér véget, amikor elbúcsúzunk, és felszállunk a vonatra. Robog tovább mindenki a maga buborékjában. A régi vicc poénja is már ott talál rám, a megkésett nevetéssel együtt.
Az ablaküveghez szorítom a fejem, és hagyom, hogy vigyen tovább a vonat az én egyszemélyes bolygómra, ahol nincs távolság és nincs idő. Csak apró semmiségek.
