Látszólag teljességgel érthetetlen a címben szereplő kérdés, hiszen nyilvánvaló, hogy mindenki a függés tárgyát fogja megadni válaszként. A dohányos alig várja az előadás szünetét, hogy rágyújthasson egy cigire, az alkoholista jóval a nyitás előtt ott toporog a bolt előtt, mert már minden elérhetőt megivott. Hasonlóképpen, a másféle függők gondolatainak nagy része a (mindenkori) szerencsejáték, az elveszített társ körül forog, pl. fájdalmas veszteségek, emlékek, jövőben követendő stratégia formájában.
Vizsgálatot igényel, hogy vajon miért és hogyan merülhetett fel a címbeli kérdés egyáltalán.
Általánosan alkalmazott függőségi terápiák
A WHO által kidolgozott ICD–10, a betegségek nemzetközi osztályozása szerint a tudatmódosító anyagokkal való visszaélés diagnózisában szereplő hét fogalom közül négy a sóvárgás jelenségével van összefüggésben.
Mivel nem egyszerű betegségről, hanem komplex bio-pszicho-szociológiai rendellenességről van szó, várhatóan a kezelés is nehéz és összetett kell, hogy legyen. A nyugati kultúrában általánosan ismert kezelési módszerek három nagy csoportba sorolhatók: gyógyszeres, pszichoterápiás és viselkedésterápiás. Sajnos többnyire, legalábbis a súlyosabb esetekben, önmagában egyik sem segít, ugyanakkor az ezekből kialakítható legsikeresebb kombináció megtalálására sincs megbízható protokoll.
Ugyanakkor tudomásul kell vennünk, hogy a kezelés során az érintett számára kisebb rosszat jelentő – személlyel, csoporttal, tevékenységgel kapcsolatos – helyettesítő függés jöhet, illetve többnyire jön is létre. A Tilos Rádió egyik adásában elhangzottak meggyőző gyakorlati példáját adják a helyettesítő függőség kialakulásának. Az adásba betelefonáló illető közeli, szerencsejáték-függő barátjának az esetéről így számolt be: „Miután a srác mindenét eljátszotta, és súlyos adósságokat halmozott fel, az elvonóintézményben arra próbálták rávenni, hogy valami mással foglalja el magát. Zsebpecát adtak neki, hogy fogjon sneciket a Balatonban. A srác azt mesélte, hogy a snecikre vadászva ugyanazt az élményt érezte, mint amikor a játékgépbe dobálta befelé a lóvéját, pontosan ugyanaz játszódott le a testében és az agyában.”
Lehetne másként?
„A legtöbb terápia csak a szerek másodlagos bio-pszicho-szociológiai következményeivel foglalkozik, nem pedig a legerőteljesebb hajtóerővel, a sóvárgással.” Továbbá: „A jéghegy csúcsával bajlódunk” – mondja Raman Khosla, az indiai Pune University pszichológiaprofesszora. A legjelentősebb probléma az, hogy a személyiséget döntően nem a tudatos, hanem a tudatalattiban lévő olyan tényezők határozzák meg, mint az előítéletek, késztetések, hangulatok, motivációk stb. Az ezekből összeálló, rendkívül komplex rendszert borzasztó nehéz pszichoterápiás eljárásokkal kezelni, mivel az intellektuális belátás önmagában távolról sem elég. A függő többnyire nagyon is jól tudja, hogy amit tesz (ivás, drogozás, szerencse hajhászása stb.), az helytelen, sőt káros. Nagyon sokszor felülkerekedik a téves megítélésből származó „bármikor abba tudom hagyni” önbecsapás, valamint a „csak még egy... (pohárka, utolsó stb.)” attitűd – magyarázza a professzor.
Ugyanakkor ő ismeri az ember működésének ismeretét figyelembe vevő, mintegy két és fél évezredes buddhai tanításon alapuló egyedülálló, közvetlenül a tudatalattira irányuló, meditatív megoldást. Megértéséhez négy alapvető tudati tényezőről kell tudnunk. Az első a vinnyána, valamilyen történés puszta regisztrálása (pl. értesülés egy hangról); a második a szánnya, a megkülönböztetés (pl. dicsérnek, szidnak); a harmadik a védana, a minősítés (kellemes vagy kellemetlen érzés/érzet); végül a szankhára, a reakció/reagálás (sóvárgás vagy elutasítás, azaz kérek vagy nem akarom). Ez a négy elem – a vinnyána, a szánnya, a védana és a szankhára – egyrészt az elképzelhetetlen sebességgel lefutó folyamatok mozzanatai, másrészt összességük felgyülemlett, tárolt készleteket (is) jelent.
Ez így nehezen érthető, de világosabb lesz, ha mellétesszük Nádas Péternek a klinikai halál állapotában szerzett (megdöbbentően hasonló) tapasztalatairól szóló leírását.
Eszerint az „általánosan elterjedt nézettel ellentétben a halál pillanatában életünk nem filmként pereg le előttünk, hanem a tudatnak valamennyi tartalma lehívható, és jelen van. Semlegesen rögzítünk minden beáramló képet, és erre dolgozódik rá valamennyi más forma, az értelmi és az érzelmi feldolgozás. Ezek, mint fiókok, egymás után kihúzhatók”.
A buddhai tanításban lévő négy elem (Nádas Péternél fiók) modult képez, és a modulok olyan sorozatot alkotnak, amelyben az egyik modul outputja a következő inputja. Az első modul reakciója (szankhára) a másodiknak az inputját, ingerületét jelenti. Ez a klasszikus kibernetikai visszacsatolás, és sorozata önerősítő hatású folyamatot képez.
A gyakorlatban ez úgy néz ki, hogy, mondjuk, nagy hőségben megjelenik képzeletünkben egy korsó habzó, hideg sör. Az első lépés a (vinnyána) az inger regisztrációja (Nádasnál: semleges rögzítés), utána jön (Nádasnál: a feldolgozás) a megkülönböztető minősítés: ez jó (szánnya). Ezután megjelenik a testünkben egy kellemes, bizsergő érzet: hú, ez nagyon finom (védana). Legvégül pedig (NEM a sörre!!!, hanem) a testünkben megjelenő érzetre reagálunk: jön a reakció (szankhára), az óhaj: még, még, kérek!!. Mindezeket végiggondolva világosan látszik, hogy a folyamat lefutása során az eredeti inger, illetve az elindító tárgyi dolog (drog, alkohol stb.) és a belső késztetés (fogyasztás-, vásárlás- vagy szerencsejáték-kényszer), valamint a bekövetkező reakció közötti közvetlen összefüggés egyszerűen eltűnik. Fizikailag hasonló történik a transzformátor esetében: a primer tekercs drótjai közvetlenül nem érintkeznek a szekunder tekercs drótjaival, a mágneses tér közvetítésével mégis megtörténik a villamosság továbbítása.
A többszörösen bizonyított, ún. James–Lange-féle érzelemelmélet pontosan erről szól. William James (1842–1910) The Principles of Psychology című művében így ír: „Az egyik mentális állapotot közvetlenül nem feltétlenül egy másik mentális állapot indukálja, és először a testi manifesztációk jelennek meg.”
Tehát a testi manifesztációkra, fizikai érzetekre reagálunk. Ezek szerint sóvárgásunk tárgya maga a sóvárgás.
Ezt támasztja alá Friedrich Nietzsche felismerése, amit a Túl jón és rosszon című művében így fogalmazott meg: „Az ember végtére is a vágyait szereti, nem azt, amire vágyik.” Ez aztán magyarázatul szolgál arra is, hogy a tévesen külső tényezők (tudatmódosító anyagok, játékszenvedély, vásárlás, társ stb.) iránti sóvárgás miért nem elégíthető ki szinte soha.
Gyakorlati lehetőségek
Az elvi sémából látszik, hogy a gyakorlati eredmény érdekében a fent leírt ciklust meg kell szakítani, méghozzá a védana és a szankhára között. Ugyanis amennyiben a testi érzetre nem reagálunk, akkor az óhajból az önerősítő folyamat elmaradása miatt nem lesz szenvedést okozó sóvárgás. Ez az ún. (buddhai tanításon alapuló) Goenka-féle Vipassana lényege. A szóban forgó meditációs technika alapjai 10 napos, bentlakásos tanfolyamon sajátíthatók el, és lényegében a tudat káros szennyeződésektől való tisztítását szolgálja. Részletek ismertetése nélkül is érezhető, hogy itt nagyon mély tudati operációról van szó. Ezért csak nagyjából egészséges embereknek ajánlható, és azok közül is csak kevesen vállalják az erőfeszítést (nincs ingyenebéd!!).
Sajnálatos módon a függőséggel foglalkozó pszichoterapeuták és más, prevenciókkal foglalkozók nem tudnak vagy nem akarnak tudni a Vipassana által adott lehetőségről. Tapasztalataim szerint akik találkoznak vele, azok ignorálják. Hasonlóképpen megmaradnak abban az uralkodó elképzelésben, miszerint a függés kizárólag a szerhasználattal, például szociális indíttatású társasági iszogatással vagy orvosi terápiás, például óvatlan, opioidalapú fájdalomcsillapítók szedésével kezdődik. Vannak, akik ezt kétségbe vonják.
Például Máté Gábor (talán nem teljesen véletlenül) függőséggel foglalkozó, A sóvárgás démona című könyvében azt írja, hogy hosszú, függők háziorvosaként folytatott praxisa során nem találkozott olyan függővel, akinek az életében ne lett volna jelen a függést kiváltó feldolgoz(hat)atlan trauma. Véleménye akkor is megfontolandó, ha mi azt saját tapasztalataink alapján hajlandók lennénk kétségbe vonni. Magam is többször kutattam gondolatban látszólag jó körülmények közül érkező és megfelelő életmódot élő függőségben senyvedők lehetséges traumatikus hátterét – eredménytelenül. El kell fogadnunk, hogy ez nem mindig fedhető fel.
Annál is inkább, mert a traumával élni, azzal foglalkozni, szembenézni nem könnyű; sőt, szenvedést okozhat. Nem csoda, ha igyekszünk, magunkat ismét becsapva, háttérbe szorítani, nem tudomásul venni vagy éppenséggel tagadni.
A görög „trauma” szó eredetileg sebet jelent. A bennünket érő, valamely ismétlődően előforduló kellemetlen események sorozata vagy egyedi sokkoló élmény, riadalom, megszégyenülés, szorongás, mellőzöttség, súlyosabb esetben testi vagy lelki abúzus következményeként kialakuló mentális diszharmóniát a pszichés trauma kifejezéssel illetjük.
Még látszólag kisebb elégedetlenség esetében is hajlamosak vagyunk valamilyen enyhülést, jóvátételt keresni. Fokozottan jelentkezik ez az igény a trauma okozta szenvedés ellensúlyozására, és vigasztaló, jutalmazó eszközöket keresünk különböző tudatmódosító anyagok, alkohol, drogok formájában, vagy kényszeres vásárlásban, a szerencse hajszolásában. A feladat tehát a trauma kezelése, a függés megszüntetése, vagy akár csak helyettesítő függésig való csökkentése.
Milyen tennivaló látszik?
Egyáltalán nem lehetünk maradéktalanul biztosak abban, hogy helyes-e a ma uralkodó, jószerével megkérdőjelezhetetlen felfogás, miszerint a droggal vagy alkohollal való, akár terápiás vagy szociális, alkalmi vagy visszatérő találkozás feltétlenül vagy akár többségében függőséghez vezet, és lehet, hogy a súlyos függőség kialakulásának okát inkább a traumák környékén (is) kéne keresni (lásd A Dhamma fívérek című dokumentumfilmet). Óriási jelentősége lenne annak, ha az említett meggondolások bekerülhetnének nemcsak a függés kezelésével, hanem a keletkezésével és megítélésével kapcsolatos általános és tudományos gondolkodásba, valamint vizsgálódásba is.
Ez megkönnyíthetné bizonyos száműzött eszközök eleddig túlnyomórészt fájdalomcsillapításra való felhasználását, mert például úgy látszik, hogy a kannabiszban található egyes vegyületek képesek lehetnek visszafordítani a zsírmájbetegséget. Az elhízott egerekkel végzett kísérletek szerint a kannabidiol (CBD) és a kannabigerol (CBG) javítja a vércukorszint szabályozását, csökkenti a máj zsírtartalmát, méghozzá bódító hatás nélkül.
Jóllehet a Vipassana észszerű módon egészséges embereknek való, szabályt erősítő kivételes eset, ami a seattle-i fogházban forgatott, Belülről érkező változás című dokumentumfilmben szerepel. Az egyik elítélt szavaiból kiderül, hogy az életét köszönheti a Vipassanának. „Közvetlenül mielőtt idekerültem, nagyon rossz állapotban voltam, heroinfüggő, és közel a halálhoz. Borzalmas volt. Tele volt a hócipőm, ki akartam szállni, maga volt a pokol. Tudtam, hogy ha újra kikerülnék, már nem húznám soká. Szóval tudtam, hogy valamit csinálnom kellene. Így hát részt vettem a programban.” Utána pedig azt mondta, hogy „most már tudom, hogy van választásom”. Egy másik nő a tanfolyam után azt mondta, hogy „Az én szerem a crack kokain volt, és ez alatt a tíz nap alatt nem éreztem sóvárgást a crack kokain után.”
Különleges kombinált esetként beszélhetünk arról, hogy 1992 és 1998 között a svájci igazságügyi minisztérium egy – Büntetés helyett terápia címmel futó – súlyos drogfüggőknek tartott terápiás kutatási programot finanszírozott. A szóban forgó vizsgálódásban a (Goenka-féle) Vipassana meditáció központi elemként szerepelt a családterápia és az önsegítő csoportterápia mellett. A kétéves utánkövetéses vizsgálat alapján mind a bűnelkövetők, mind a büntetlenek körében hasonló, 60 százalék feletti gyógyulási arányt találtak.
Azóta is az egyetlen, általam ismert kivétel a svájci alapítvány, a Stiftung Start Again, ahol a Vipassanát függők terápiájában alkalmazzák; először stabilizálják állapotukat, és utána is szigorú kontroll mellett végezhetik el a 10 napos tanfolyamot.
Végül nézzük meg a kérdéskör másik, egyáltalán nem mellékes aspektusát! Kizártnak vehetjük, hogy a sörös részt olvasóban felmerüljön a gondolat, hogy a téli dermesztő hidegben lehet-e, és hogyan sóvárogni egy tál forró leves után. A kérdés természetesen költői, pedig ugyanarról a sóvárgásról van szó. Egyszerűen nem gondolunk arra, hogy az ember mindkét esetben alapvetően ugyanolyan: szeret és szeretik, még ha történetesen másként él is, ugyanúgy szenved.
Baj a gondolkozásunkkal, pontosabban a fantáziánkkal lehet, amennyiben nem tudjuk elképzelni, hogy a sokszor traumatizáló mélyszegénységben élők, sokak által elítéltek és lenézettek nem feltétlenül és kizárólag maguknak köszönhetik nyomorúságos életüket.
Aki tehát úgy véli, hogy a függőség nem lehet más, mint kevesek könnyelműségből származó „szórakozása”, az téved. Ennél sokkal bonyolultabb az életünk. Lehet önvédelem, még ha káros is. Gondolnunk kéne mindezekre, mielőtt hétköznapi emberként rendőrért és szigorításért kiáltunk. De azoknak is, akik tevékenységük okán közvetlenebbül érintettek, mint például a befolyással bíró politikusok, egészségügyisek stb.
