„Szerintem egy művésznek vagy alkotónak semmiképpen nem jó az elvakult pártszimpátia” – Interjú Reisz Gáborral

Egyértelmű, hogy a legnagyobb magyar társadalmi trauma a társasházi közös élet és az azzal járó pszichoszomatikus események, mint például a közgyűlés, ahol általában mindenki kifordul magából.

Igazából ez az első filmünk, ahol az alapötlet Berkes Julitól jött. Amikor egyszer beszélgettünk, ő mondta, hogy nagyon megnézne egy filmet, ami egy lakógyűlésen játszódik. Ez volt a gondolat, amelyből kiindultam. De ha egy film csak és kizárólag egy lakógyűlés, akkor annak a főszereplője a közös képviselő, én pedig nem szerettem volna erre a karakterre egy teljes, egész estés művet felépíteni. Aki megnézi a filmet, látja az áthallásokat, a szimbólumrendszereket, illetve a metaforikus elbeszélésmódból rájön, pontosan miért nem. A közös képviselő a mindenkori politikusi magatartásformát jeleníti meg, és nem szerettem volna ebbe az irányba menni, amikor elkezdtem írni a forgatókönyvet. Az írás első fázisában végig egy kisrealista film lebegett a szemünk előtt Schulze Évával, majd egyre jöttek a különböző koncepciók: egy nap, egy helyszín, abszurd. A ház működése és a lakók közötti viszonyok érdekeltek, s amikor kirajzolódott, hogy az apátia természetét is meg akarjuk mutatni, elkezdtünk Méhn Kristóf karakterén gondolkodni.  

Kristóf a mai, helyét nem találó fiatal értelmiségi művész archetípusa. Ez afféle kivetülése lenne az ön személyiségének, mint François Truffaut Doinel-filmjei esetében?

Nagyon szeretem az Antoine Doinel-filmeket, de nem lebegtek a szemem előtt – persze ettől még lehet ebben valami. Egy film elkészítése döntések sorozata. Utólag nagyon nehezen vezetem vissza, mi hogyan jött vagy alakult, de egy közösség bemutatásánál egy kívülálló megjelenése mindig jól rávilágít a rendszer működésére, ahogy a westernfilmekben az idegen és a város szembenállása. Az hamar kirajzolódott, hogy a Földszint egy tragikomédia. Kristóf idegensége valójában belülről jön: a lakók tudják, hogy él valaki a földszinti lakásban, de az a valaki valójában nincs ott, nem akar a közösségük része lenni, kiégett, egzisztenciális és érzelmi válságban van, de nem foglalkozik ezzel, mély apátiában van.

Miért?

Már a 2020-as évek elején éreztem azt, hogy valójában semminek nincsen következménye. Emlékszem arra, amikor tüntetések bulikká változtak, és ha mélyen belegondolunk, ez valójában azt jelenti, hogy már senki sem hisz abban, hogy egy demonstrációval bármit el lehet érni. A legjobb indulattal is csak a feszültség levezetését szolgálja a petíció, a felháborodott közlemény és az is, hogy több tízezer ember az utcára vonul. Az esetleges cinikus reakciók a hatalom részéről pedig csak még inkább fokozták a sötétséget bennem. Ezekben az időkben kezdtünk el beszélni erről a filmről. Az elmúlt időszakban folyamatosan változott meg ez a közhangulat, láttam a híradásokban, de egyrészről sokkal inkább a filmre koncentráltam, mint hogy kövessem az eseményeket, másrészről nem hittem benne, hogy változás lehet. A forgatás majdnem közepén volt a parlamenti választás, és emlékszem, hogy körülöttem nagyon sokan ünnepeltek, szólt a zene, dudáltak az autók, én pedig nem mertem elhinni, hogy ez tényleg megtörtént. Tudtam, hogy így megváltozik a film értelmezési iránya, és vágás közben kitaláltuk, hogy a legvégét egy picit összehangoljuk a jelennel és azzal, amit érzünk.

Elárulja, hogy pontosan mi változott?

Sokkolóan pesszimista, sötét befejezése volt a filmnek, amiben az egyetlen biztos pont, hogy megfogod annak a kezét, akit szeretsz. Most sincs bennem végtelen optimizmus, de valamennyi remény és várakozás mindenképp. Semmiképp sem egy happy endre hangoltam volna át, csak egy nagyon kicsit szerettem volna, ha a nézők kilátnak a sötétből a végén.

Semmi fanatizmus?

Az utóbbi években azt vettem észre, hogy amikor az emberek – legyen szó bármilyen oldal szimpatizánsairól – a beszélgetések hevében egyre indulatosabban gyűlölnek vagy szeretnek valakit, akkor mindig megpróbálom kívülállóként árnyalni a kérdéseket. Szerintem egy művésznek vagy alkotónak semmiképpen nem jó az elvakult pártszimpátia (egyébként senkinek sem), mert ez olyan elfogultsággal jár, ami nem a valóság. Márpedig szerintem még egy science fiction is a valóságból inspirálódik.

Ha a közös képviselő a politikus archetípusa, volt olyan személy, aki megihlette a figurát? Lázár János esetleg?

Nem állítom, hogy nem voltak olyanok, akikből ihletet merítettem, de nem volt egy konkrét személy. Lázár János sem.

Pedig pont róla szokták mondani, hogy folyamatosan „színészkedik”.

Az látszik, hogy nagyon szeret szerepelni. Őszintén szólva én folyamatosan azt érzem a politikusi megnyilvánulásoknál, hogy egy modoros színjátékot hallgatok. A félelmetes az benne, hogy e mögött nem szórakoztatás van: a meggyőzés erejének motivációja a hatalomvágy. Teljesen leesnek a vászonról, mint a legtöbb focista, akinek megtanítják, hogy a nyilatkozatoknál úgy kezdje a mondatot, hogy „azt gondolom”, mert addig is gondolkozhat rajta, valójában mit gondol. Ehhez hasonló sémákat látok a politikusoknál is. Nem az én érzékenységemnek köszönhető, hogy ezt észreveszem, csak szerintem már elfelejtettük, hogy beszél egy civil ember – mert miért ne beszélhetnének úgy a politikusaink is. Ehhez persze vállalniuk kéne az esendőségüket, azt, hogy tökéletlenek – csak az „elnézést” és a „bocsánat” kiment már a divatból.

Amikor először láttam a Földszintet, azt gondoltam, Reisz Gábor megtalálta a kapcsolatot a cseh új hullámhoz.

Nem tudatos döntés volt, egyszerűen elkezdtem írni, és azt vettem észre, hogy folyamatosan egyre komikusabb irányba halad. Ezt a belső igényt gyakran észreveszem, valószínűleg azért történik, mert próbálom írás közben szórakoztatni magamat. Természetesen nagyon szeretem a cseh új hullám filmjeit, de sokkal inkább a 60-as, 70-es évekbeli olasz szatírákat – főleg Dino Risi és Mario Monicelli filmjeit – hoztam fel példának, amikor részt vettünk egy nemzetközi pályázaton.

A Földszint immár a második filmje, melyet meghívott Alberto Barbera fesztiváligazgató, sőt, már zsűrizett is. Milyen velencei líblingnek lenni?

Nem hiszem, hogy líblingek lennénk, de az tény, hogy az előző film díjának köszönhetően nagyobb figyelmet kapunk. Ott lenni Velencében önmagában álomszerű élmény – már csak a város miatt is –, a fesztivál pedig csak emeli ezt a hangulatot. Viszont nekem a Magyarázat mindenre esetében annyira nehéz volt felfognom, hogy ott vagyunk, hogy nem is tudtam ünnepelni vagy megélni a sikert. Abban bízom, ez most máshogy alakul, mert egy kicsit már ismerem azt a légkört.

Aztán a Magyarázat mindenre bejárta a világot. Meglepte a siker?

Nagyon, aztán ahogy fesztiválról fesztiválra jártam, azt vettem észre, hogy a közbeszéd tragikus helyzetével, a radikalizálódással és a megosztottsággal mindenki könnyen tud azonosulni. A téma univerzális. Törökországban például a vetítés után felállt egy néző, és csak annyit mondott, hogy ez egy török film. Persze tagadhatatlanul segítette az érdeklődést az is, hogy Magyarország akkori miniszterelnökének ismertsége túlnőtt Puskás Öcsién.

Ahhoz mit szól, hogy a veszprémi Filmpikniken rendezett kritikusi kerekasztalon a NER-korszak legfontosabb rendezőjének hozták ki?

Jólesik, de egyúttal zavarba is jövök, mert az idióta, szorongó természetem miatt néha egy gratulációban is a felelősség súlyát érzem.