Úgy tűnik, ez a nyár sem múlik el veszteség nélkül: elhullott a fiatalabbik birkánk, Pannika. Persze mi még véletlenül sem ejtjük ki azt a szót, hogy elhullott. Meghalt, itt hagyott minket, ezeket használjuk inkább, már amikor szóba hozzuk a szomorú történetet, mert egyelőre úgy tűnik, a gyászfeldolgozás első szakaszában vagyunk, ami leginkább a csend, a hallgatás.
Erősebben kötődtünk hozzá, mint az anyjához, hisz utóbbit vettük, ő viszont már itt született nálunk, egy furcsa márciusi hideg napon, amikor apját épp a Hortobágyra vitték el, fedező kosnak. A szinte földig érő gyapjúredők miatt észre sem vettük, hogy az anya vemhes, bár titkon azért reméltük, hogy a természet teszi a dolgát, ahogy az lenni szokott.
Délelőtt rakták platóra az ereje teljében lévő hímet, akit leginkább azért kellett eladnunk, mert férfiúi dolgait elegendő nőstény híján elvégezni nálunk nem tudta, amitől persze csak egyre vadabb és erőszakosabb lett. Mintha a veszteségért kárpótolt volna az ég, pár órával később a hóbuckákból egy kis bárányka lopakodott elő reszketeg lábain, na ő lett Pannika.
Itt nőtt fel a szemünk előtt, lett tündéri ugrándozó barikából előbb suta kamasz, aztán ugyanakkora, szépen kifejlett példány, mint az anyja.
Együtt is mozogtak mindenhová, mintha valami különös, harmonikus ritmusra léptek volna. Akár egymás mögött, akár egymás mellett baktattak, mindig ugyanúgy és ugyanakkor emelték előbb a bal, aztán a jobb lábukat, hogy afféle ringatózó járással pásztázzák körbe előbb a legelőt, aztán pedig a bokros, csalitos részeket. Együtt rebbentek, ha hirtelen megreccsent egy száraz ág, vagy váratlanul reppent fel egy galamb a bokor mögül.
A betegség hirtelen jött, előző este még semmi jelét nem mutatta, hogy aztán reggelre már csak egy mereven felfelé tekintő, remegő lábú jószágot találjunk az ól előtt, aki sem enni, sem inni nem akart. Hétvége volt, de egy kedves állatorvos így is kijött megvizsgálni, négyféle injekciót is belédöfött, majd azt mondta, nincs más tennivaló, várni kell vagy a jó, vagy a rossz hírt másnapig.
Bújtuk persze órákig a világhálót, hátha a pislákoló reménysugárnál többet találunk ott, de csak annyit sikerült megtudnunk, hogy a pózt, amiben kedvencünk órákat állt az udvaron, s amely egyfajta neurológiai bajra utal, csillagnézésnek nevezik. Lám, az állat talán önkéntelenül tudja, merre visz az útja. Nem lefelé pillant, ahol hideg van és sötétség, hanem talán a Tejúton baktat már gondolatban. S ha reggel, amikor őt már mozdulatlanul, elfekve találjuk, az égre néznénk magunk is, egy bárányfelhővel biztosan többet számolnánk odafent.