Ahhoz, hogy jobb iskoláink legyenek, fel kell számolnunk egy régi, mélyen gyökerező pedagógiai illúziót: azt a tévhitet, hogy a tanárnak egyfajta tévedhetetlen félistennek kell lennie a katedrán.
Karl Popper, a XX. század egyik leghatásosabb filozófusa világosan rámutatott: a tévedhetetlenség elvárása – legyen szó a tudományról, a politikáról vagy az oktatásról – intellektuálisan hamis és veszélyes. Amikor egy rendszert vagy egy embert tévedhetetlennek állítunk be, az óhatatlanul a hibák eltussolásához, eltitkolásához vezet.
Popper éppen ezért új szakmai etikát javasolt: fel kell ismernünk, hogy az általános ismereteink messze meghaladják azt, amit egyetlen ember tudhat. A hibázás nem bűn, hanem az emberi létezés természetes velejárója. A legnagyobb intellektuális vétek nem a hiba elkövetése, hanem annak elhallgatása.
Sajnos az Orbán-rendszer oktatáspolitikája éppen az ezzel ellentétes, hierarchikus és tévedhetetlennek beállított tanárképet adta mintaként.
A felülről vezérelt, autoriter iskolamodell azt a látszatot keltette, hogy a pedagógus feladata a kinyilatkoztatás, a diáké pedig a feltétel nélküli engedelmesség.
Ebben a szellemben nem véletlenül vált támadási felületté Popper és a nyitott társadalom eszméje is, valamint annak legismertebb követője, Soros György, akit a hatalom politikai érdekből, jogtalanul kiáltott ki bűnbaknak. Egy zárt, kinyilatkoztatásokra épülő rendszer ugyanis tart a nyílt kritikától, a sokszínűségtől és a tévedhetetlenség mítoszának megdöntésétől.
Ebből a téves szerepből és zárt gondolkodásból végre ki kell gyógyulnunk. A félistenként fellépő tanár képe ugyanis nemhogy nem segíti a gyerekeket, de kifejezetten gátolja a fejlődésüket: elnyomja a kíváncsiságot, és félelmet ültet a hibázástól.
A pedagógusi hivatás igazi nagysága nem abban áll, hogy mindent tudunk, hanem abban, hogy mintát mutatunk a gondolkodásra és a folyamatos tanulásra.
Ahogy Popper fogalmazott: szükségünk van másokra a hibáink megtalálásához és korrigálásához, ahogy másoknak is szükségük van ránk. A partneri viszony ott kezdődik, amikor a pedagógus mer ember maradni: mer kételkedni, mer kérdezni, és örülni tud annak, ha valaki – akár egy diák – rámutat a tévedésére.
Amikor a tanár és a diák nem mint a tudás kizárólagos birtokosa és annak alávetettje áll egymással szemben, hanem mint partnerek a megismerésben, az iskola a nyitott társadalom kicsinyített másává válik. Egy ilyen légkörben a diák kérdése vagy kételye nem a tekintély elleni támadás, hanem közös segítség ahhoz, hogy közelebb jussunk az igazsághoz.
Lépjünk át végre a félistenek és zárt dogmák korából a közösen gondolkodó, egymást segítő emberek partnerségébe – mert a gyerekeknek pontosan erre van szükségük.
A szerző oktatási szakértő
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.