A latin mondás szerint – habent sua fata libelli – a könyveknek megvan a maguk sorsa. Az ukrán könyveké most katasztrofális. Az orosz támadásoknak tízmillió ukrán nyelvű könyv esett áldozatául, az egész idei könyvtermés egyharmada. Ezen belül hatszázezer iskolai tankönyv égett hamuvá egy harkivi raktárban.
Nincs kétségem afelől, hogy az orosz támadás tudatosan célozta meg ezeket a helyeket.
Putyin háborújának már a kezdetektől célja az ukrán nyelven és kultúrán alapuló identitás meggyöngítése, akár elpusztítása. A könyvek autodaféja ezt az aljas célt szolgálja.
A háborúk sosem az első ágyúlövéssel kezdődnek. Oroszország szándékát Putyinnak a Kreml honlapján 2021 nyarán megjelent írása jelezte ideológiai előkészítésként, illetve fenyegetésként. Ebben leírta például, hogy ukrán nyelv nincs is, az csak az orosznak egy változata. Nyelvtudományi álláspont szerint az ukrán nyelv a XII–XIV. században alakult ki a keleti szláv nyelvjárásokból.
De még ha ugyanazt a nyelvet beszélnék is a határon innen és túl, az sem lenne elfogadható érv az ország elfoglalására. Mondjuk, ismerünk ilyen eseteket – Hitler is ezen az alapon kapcsolta Ausztriát Ostmark néven a birodalomhoz. 2022 februárjában aztán megkezdődött a fegyveres háború annak minden brutalitásával.
Ukrán irodalom már évszázadok óta létezik, hogy csak a magyarul is több fordításban olvasható Kobzost említsem, Tarasz Sevcsenko (1814–1861) versfüzérét. Külföldön persze nem sokan ismerik, ahogy az ukrán nyelvet sem tudják megkülönböztetni az orosztól. Okszana Zabuzsko így ír erről: „...udvariasságból megkértek, olvass fel valamit az anyanyelveden – you mean, it is not Russian? –, te pedig sértetten és kétségbeesetten olvasni kezdtél, csak a saját szövegedre figyelve... és akkor rájöttél, hogy a nyelved, amit rajtad kívül istenigazából jó ha néhányszáz lélek ismer az egész világon – mindig veled van, mint csigával a háza, és más, nem hordozható ház nem adatott neked.”
Ukrajnában sokan élnek orosz–ukrán kétnyelvűként, kettős identitással. Putyin propagandája, mely az ukránokat nácikként bélyegzi meg, identitásuk egyik elemét teszi vállalhatatlanná.
Több olyan író van Ukrajnában, aki a háború megkezdése óta az orosz nyelvről tiltakozásként áttért az ukránra, ezzel egy új identitást dolgozva ki saját maga számára. Az orosz nyelvű alkotásról való lemondás számukra szimbolikus elszakadást jelent.
A Donbaszból származó Ija Kiva költőnő elmondta például, hogy gyermekkorában az orosz volt az anyanyelve és a „realitás nyelve” számára. A háború kitörése után Kijevbe költözött, és a mindennapi életében és költészetében is az ukrán nyelvet használja. „Az orosz marad számomra anyám nyelve és a kapcsolat a háború előtti szülőföldemhez, az ukrán lett a választott nyelvem. A háború óta az orosz csapatok még az anyám nyelvét is elvették tőlem, úgy látszik, nem volt elég nekik donecki otthonom és elrabolt ifjúságom.”
Volodimir Rafejenko szintén Doneckben született, orosz nyelvű prózaíróként sikeres pályát mondhat magáénak, oroszországi kitüntetések mellett 2018-ban megkapta a Visegrádi Alap Keleti Partnerség Irodalmi díját. 2014-ben Kijevbe költözött, és az ukránt választotta irodalmi alkotásai nyelvéül. Igor Pomerancevnek adott interjújában arról beszélt, hogy „Idejöttek valakik, akik úgy döntöttek, hogy megvédenek engem az országomtól, azon az alapon, hogy a nyelvem orosz. Engem 45 évig senkitől sem kellett megvédeni.” Nem volt könnyű a nyelvcsere, hiszen eleinte még az ukrán eladókat is alig értette. Öt évig dolgozott rajta, míg olyan szinten megtanult ukránul, hogy egy regényt tudott írni ezen a nyelven. Úgy döntött, a továbbiakban felváltva fog ukrán és orosz nyelven publikálni.
Andrej Kurkov más utat választott. Ő nemzetközileg is elismert, orosz nyelven publikáló szerző, a donbaszi háborúról szóló Szürke méhek című regénye magyarul is megjelent 2023-ban Balla Judit fordításában. Ő a háború kitörése óta politikailag is nagyon aktív, nemzetközi találkozókon képviseli Ukrajna álláspontját. Alkotóként nem váltott nyelvet. Úgy vélekedik, az ukrajnai orosz nyelvű szépirodalomnak igenis van létjogosultsága: ez egy külön hang az orosz nyelvű világban, nem jelenti Putyin hatalmának elfogadását és kulturális kiszolgálását.
Ennek a három jelentős alkotónak a művészi döntése azt mutatja, hogy nem csak egyetlen választási lehetőség van.
Nem csak az agresszor nyelvével való gyökeres szakítás a jó út, hiszen senki, az agresszor sem sajátíthat ki egy nyelvet és kultúrát.
Van létjogosultsága az Oroszországi Föderáción kívüli orosz nyelvű irodalomnak, ahogy a hajdani brit gyarmatbirodalom országaiban virágzó angol nyelvű kultúrának is.
A könyvégetés brutális tett, de nem egy nyelv és identitás megsemmisítésére. Akik a fronton harcolnak, és akik a hátországban szenvednek, tudják ezt. Reméljük, minél előbb vége lesz a könyvek és az emberek barbár pusztításának.
A szerző nyelvész.
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.