Megváltoztatja a Nemzeti Agrárgazdasági Kamara (NAK) működésének szabályait a Parlament által augusztus közepén elfogadott új törvény. A jogszabály indokolása szerint a változtatás célja az agrárkamara közfeladatainak folyamatos és jogszerű ellátása, az agrár- és élelmiszergazdaság, valamint a vidékfejlesztés szakmai működésének biztosítása, továbbá az ágazati szereplők egységes képviseletének erősítése.
A magyarázat szerint az agrárkamara működésében kialakuló anomáliák veszélyeztethetik a közfeladatok hatékony ellátását, ezért szükségessé vált olyan szabályok megalkotása, amelyek lehetővé teszik az állami beavatkozást.
A teljesség igénye nélkül: szigorúbb összeférhetetlenségi szabályok jönnek, a kamarai vezetők juttatásait korlátozzák, a miniszter törvényességi felügyeleti jogosultságot kap, a kamarai vezetők döntési jogköre is korlátozható, kamarai biztos lesz jelen a Nemzeti Agrárgazdasági Kamaránál (minisztériumi ember), évente vagyonmérleget is készíteni kell, és változik a kamarai választás rendszere.
Érzékelhető, hogy új működési keretet állít fel az elfogadott törvény a Nemzeti Agrárgazdasági Kamara számára: szigorúbb politikai összeférhetetlenségi szabályokat, erősebb állami törvényességi kontrollt, részletesebb pénzügyi ellenőrzést és rendkívüli esetben a közvetlenebb állami beavatkozás lehetőségét is bevezeti.
A kötelező kamarai tagság marad (!), a díjfizetés (kamarai tagdíj) rendszere vélhetően változik, a befizetési kötelezettség remélhetőleg mérséklődik. A legnagyobb hazai agrárérdekképviselet (Mezőgazdasági Szövetkezők és Termelők Országos Szövetsége) egyik fő követelése tehát nem teljesült: marad a kötelező tagsági jogviszony és az abból eredő fenntartási díj (tagsági díj) kipengetése.
Nem mondok ítéletet a változtatásról, ezt majd megteszik a gazdatársadalom erre hivatott érdekképviselői, a terméktanácsok vezetői és olyan agrárszakemberek, akik jól ismerik a köztestület struktúráját, működési mechanizmusát.
Annyit azonban mindenképpen merek mondani, hogy a Magyar Gazdakörök és Gazdaszövetkezetek Szövetsége (MAGOSZ) és a Nemzeti Agrárgazdasági Kamara (NAK) eddigi egészségtelen gazdasági, személyi és politikai összefonódásának megszüntetése – álláspontom szerint – indokolható törekvés. Az eredmény persze annyiban kétséges, hogy egy új, más arculatú szimbiózis létrejötte is rossz vért szülhet.
Mondhatnám, az Agrárkamara ügye „pipa” (ez most divatos kifejezés), de mi lesz a sorsa a másik gazdasági köztestületnek? A Magyar Kereskedelmi és Iparkamara (MKIK) esetében ugyan nincs kötelező kamarai tagság, viszont van helyette kötelező kamarai hozzájárulás („kamarai adó”), amelyet nem szívesen fizetnek a vállalkozások. Nem az összeg nagysága miatt (ötezer forint/év/vállalkozás) uralkodik össztársadalmi ellenszenv, hanem azért, mert ezt a sarcot évtizedes távlatban adó módjára verték le/verik le a vállalkozókon, a leggyakrabban ellenszolgáltatás nyújtása nélkül.
Úgy érzem, hogy a gazdasági kamarák (NAK, MKIK) elfogadottsága nem fog javulni, amíg a belső viszonyrendszer „kényszersorozáson” alapul.
Érdemes lenne egy közvélemény-kutatást végezni, hogy a gazdák és az ipari/kereskedelmi vállalkozók hány százaléka támogatja a mostani szisztémát. Az MKIK vonatkozásában szinte biztosan merem mondani, hogy a „támogatottsági mutató” nem érné el a 10 százalékot. És gondoljunk arra is, hogy a két testület (NAK, MKIK) esetében évente egymilliónál is több ötezer forintos számlát állítanak ki, és a kamarai hivatali alkalmazottak sokasága foglalkozik a nem fizető gazdák (vállalkozók) vegzálásával, az adó típusú díjak behajtásával.
Nem, nem a kamarai rendszert fúrom, hanem csak azt bírálom, hogy – és ez a NAK példáján most jól látható – mindkét köztesület esetében kialakult egy nagy költségvetésű gazdasági-hatalmi centrum, amely láthatóan (vagy rejtetten) nem a tagság szolgálatában áll, hanem valamelyik politikai közösség érdekeit tartja szem előtt, és pártérdekeknek megfelelően irányítja/mozgatja a gazdasági önkormányzatnak aposztrofált köztestületet.
Úgy hiszem, hogy mindkét kamara esetében társadalmi vitára kell bocsátani a kötelező kamarai tagság (NAK), illetve a kötelező kamarai regisztráció és hozzájárulás (MKIK) kérdését.
Már hallom is, hogy Ausztriában és Németországban is kötelező a kamarai tagság. Hirtelen indulatomban kénytelek leszek leírni, hogy hol nem az: pl. Svédországban, Dániában és Norvégiában. Szeretném hangsúlyozni, hogy sem a két németajkú ország, sem pedig a skandináv államok gyakorlatát nem érdemes majmolni. Számos értelemben távol vannak tőlünk, ostobaság bármelyikükre is hivatkozni. Sokan olyan gazdasági kamarákat szeretnénk, amelyeket a vállalkozói közösség profilíroz és nem a központi kormányzat.
Egy rendszerszintű változáshoz az is hozzátartozik, hogy a gazdasági önkormányzatok (gazdasági kamarák) helyzetét stabilizáljuk. Egyáltalán nem kicsinylem le a Nemzeti Agrárgazdasági Kamara működésének javítására tett eddigi lépéseket, de ismét hangsúlyozom: nem megkerülhető az önkéntes kamarai jogviszony témakörének alapos megvitatása.
Ennek kezdeményezését nem a végrehajtó vagy a törvényhozó hatalomtól és nem is kamaráktól várom, hanem azoktól a mezőgazdasági, ipari és kereskedelmi vállalkozói közösségektől, amelyek hosszú-hosszú ideje szabadulni szeretnének az uniformizált – és hatóságként pöffeszkedő – kamaráktól. Ha ők némák maradnak, ha ők nem cselekednek, akkor marad minden a régiben: az állam rendelkezik és szabályoz, a jól kistafírozott kamara pedig meghunyászkodva végrehajt. Továbbra is ezt akarjuk?
A szerző közgazdász.
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.