Hol talált bennünket április 12.?
Az április 12-i választás jelentősége kezdettől túlnyúlt Magyarország határain. Orbán Viktor másfél évtized alatt egy közép-európai ország miniszterelnökéből az európai és az amerikai politikai viták egyik fontos szereplőjévé vált. Nevéhez egy olyan politikai modell kapcsolódott, amely a nemzeti szuverenitást egyre gyakrabban az európai integrációval és a Nyugattal szemben határozta meg. Magyarország EU- és NATO-tag maradt, az Európai Uniót ugyanakkor a kormányzati retorika egyre inkább „Brüsszelként”, végül ellenségként jelenítette meg. Politikája mégis fokozatosan eltávolodott saját szövetségi rendszerének főáramától, miközben külpolitikájában egyre erősebb oroszbarát jegyek jelentek meg.
A magyar választás ezért európai üzenetet is hordozott. Azt mutatta, hogy egy hosszú idő alatt kiépült, a jogállami és intézményi korlátokat fokozatosan leépítő illiberális rendszer demokratikus választáson legyőzhető.
Magyarország előtt ezzel egy nehezebb feladat is megnyílt: bizonyítani, hogy a jogállam és a demokratikus intézmények tartósan újjáépíthetők és hogy egy az elmúlt években Oroszországhoz politikailag és energetikailag veszélyesen közel került ország ismét egyértelműen el tudja helyezni magát a nyugati szövetségi rendszerben.
A külpolitika ebben a helyzetben a belső átalakulás egyik fontos erőforrásává vált. Magyarországnak vissza kellett szereznie partnerei bizalmát, rendeznie kellett a meggyengült kapcsolatokat, és újra hozzá kellett férnie azokhoz a politikai és gazdasági lehetőségekhez, amelyeket az előző évek konfliktusai beszűkítettek. A jól működő külpolitika politikai és gazdasági mozgásteret, beruházásokat és nagyobb biztonságot teremthet.
A kapcsolatok normalizálása azonban csak az első feladat volt. A magyar kormánynak azt is el kell döntenie, milyen szerepet kíván kialakítani Magyarország számára a kontinens gyorsan változó biztonsági rendszerében; hogyan építi le az Orbán-korszakban kialakult orosz politikai és energetikai kitettséget; és miként rendezi újra viszonyát Ukrajnához, saját szomszédaihoz és a Nyugaton kívüli nagyhatalmakhoz. Az április 12-i kormány- és rendszerváltás tágabb jelentőségét végül az is meghatározza, hogy Magyarország milyen tartós helyet talál magának az új európai rendben.
Száz nap elteltével már megfogalmazható egy előzetes mérleg. A nyugati politikai irányváltás megtörtént: Magyarország ismét egyértelműen az Európai Unió és a NATO együttműködő tagjaként határozza meg saját helyét, és megkezdte a korábban meggyengült szövetségesi kapcsolatok helyreállítását. Az uniós források és az ukrajnai magyar kisebbség ügyében kézzelfogható eredmény született, újraindult a V4-együttműködés, és megkezdődött a külpolitikai intézményrendszer átalakítása is.
A fordulat azonban még nem tekinthető befejezettnek. Több olyan kérdés maradt nyitva, amely végül eldönti, milyen mély és tartós lesz Magyarország nyugati visszatérése.
Mit hozott az első száz nap?
Az első száz nap legfontosabb eredménye maga az irányváltás. Az új kormány gyorsan jelezte, hogy Magyarország ismét kiszámítható szövetségesként akar működni az EU-ban és a NATO-ban, és a vétókra, külön-utakra és állandó konfliktusokra épülő politika helyett együttműködéssel és koalícióépítéssel kíván érdekeket érvényesíteni. A legfontosabb európai kapcsolatok rendezése, a V4 újraindítása és az EU-val kialakított új munkakapcsolat ugyanennek a fordulatnak a része. Az Egyesült Államokkal szemben is más szemlélet látszik: a korábbi, erősen személyes és pártpolitikai kötődések helyett ismét az államközi viszony került előtérbe, az amerikai politika különböző szereplőivel fenntartott kapcsolatokkal. Ez száz nap alatt jelentős változás, különösen az előző évek bizalomvesztése után.
A változásnak gyorsan lett kézzelfogható hozadéka. Az új magyar helyreállítási terv uniós jóváhagyása mintegy tízmilliárd euró támogatás és hitel folyósításának nyitotta meg az útját, továbbra is reformokhoz és teljesítendő feltételekhez kötve. A pontos összegnél is fontosabb az összefüggés: a jogállami változások növelik Magyarország európai hitelességét, a helyreálló bizalom pedig pénzügyi és politikai mozgásteret teremthet a belső átalakításhoz. Az előző években ugyanez az összefüggés fordítva működött.
A jogállami fordulat intézményi oldalát két további döntés erősíti. Magyarország csatlakozik az Európai Ügyészséghez, és visszavonta a Nemzetközi Büntetőbíróságból való kilépésről 2025-ben benyújtott értesítését. A kilépés még nem lépett hatályba, így Magyarország folyamatosan a Római Statútum részes állama maradt. Mindkét lépés túlmutat saját közvetlen tárgyán. Azt jelzi, hogy az új kormány a közös európai és nemzetközi jogi intézményekhez való kapcsolódást a magyar jogállami hitelesség helyreállításának részének tekinti.
Ugyanebbe az irányba mutat az a vállalás, hogy Magyarország 2030 környékére teljesíti az euró bevezetéséhez szükséges maastrichti kritériumokat. Ez még nem az euró bevezetésének időpontjára tett vállalás. A politikai jelzés mégis fontos: az euróövezethez való csatlakozás Magyarországot az európai gazdasági és monetáris integráció szorosabb köréhez kapcsolná.
Az ukrajnai magyar kisebbség ügyében egyértelmű siker született. A kárpátaljai magyarok nyelvi, oktatási és kulturális jogainak korlátozása régóta legitim magyar külpolitikai probléma volt. Az új kormány rövid tárgyalási folyamatban széles körű ukrán vállalásokat ért el a kisebbségi jogok rendezésére, majd lehetővé tette az ukrán uniós csatlakozási folyamat továbblépését. A magyar követelések így bekerültek egy ellenőrizhető európai folyamatba. Ez azt mutatta meg, hogy a magyar érdekek következetes képviselete a vétó tartós fenntartása nélkül is eredményes lehet: világos magyar érdek, konkrét feltételek, megállapodás, majd továbblépés. A megállapodás egyúttal megteremtette az alapját a magyar-ukrán államközi kapcsolatok teljes normalizálásának és egy új együttműködési szakasznak. Hogy ez valóban megtörténik-e, már a következő időszak kérdése.
A száz nap másik nagy feladata kevésbé látványos, de hosszabb távon legalább ilyen fontos: a külpolitikai intézményrendszer újjászervezése. Az új kormány leválasztotta a klasszikus diplomáciáról a külgazdasági és energetikai feladatok jelentős részét. A külügyminisztérium ismét elsősorban külpolitikával foglalkozik.
Az általános Európa-politika koordinációja a Miniszterelnökséghez került. Ennek szakmai logikája világos, hiszen az EU-tagság a teljes kormányzati működést átszövi. A választott szerkezet ugyanakkor szoros koordinációt kíván a Miniszterelnökség, a külügyi vezetés, valamint a gazdasági és energetikai irányítás között.
A Külügyi Intézet visszakapcsolása a minisztériumhoz és az önálló, előretekintő elemzés hangsúlyozása szintén az intézményi átalakítás része. A külpolitikai döntéshozatal minőségét végül az is meghatározza, milyen információ jut el a politikai vezetéshez, és mennyire hajlandó meghallani a kényelmetlen következtetéseket.
A személyi állomány átalakítása szintén megkezdődött. A misszióvezetői kar jelentős részét felülvizsgálták, új rotációs és integritási szempontokat fogalmaztak meg, és látható a szakmai külügyi életpálya helyreállításának szándéka. A diplomácia intézményi memóriája, nyelvtudása, országismerete és kapcsolatrendszere állami vagyon. A szakmai megújulás minőségét ezért nem a leváltások száma mutatja majd, hanem az, hogy a pártpolitikai lojalitás helyére valóban alkalmasság, integritás és szakmai teljesítmény kerül-e.
Az első száz napban meglepően világosan látszik, mit kíván az új külügyi vezetés maga mögött hagyni: a politikai lojalitásra épülő személyzeti rendszert, a pazarlást, a diplomata-útlevelek indokolatlan osztogatását, a külügy üzletszerző hivatallá alakítását és a szakmai tudás háttérbe szorítását. Ez részben természetes. Egy új kormány legközvetlenebb feladatai saját intézményeihez és működéséhez kapcsolódnak. Ezekhez nincs szükség más országok egyetértésére, az eredmények is gyorsabban látszanak.
Mégis marad némi hiányérzet, bár ennek egy része nyilvánvalóan az eltelt rövid időből következik. A külügy újjászervezéséről ma többet tudunk, mint az új magyar külpolitikai doktrínáról. Ennek a doktrínának ráadásul össze kell állnia a gazdaságpolitikai, nemzetbiztonsági és katonai stratégiával is. Az ukrajnai kisebbségi megállapodást még nem követte a kétoldalú kapcsolatok átfogó újraindítása; a migráció továbbra is elsősorban bel- és igazságügyi kérdésként jelenik meg; Oroszországgal kapcsolatban továbbra is a „pragmatikus viszony” fogalma dominál; az orosz energiafüggés kezelése pedig túlságosan könnyen válik energetikai és szállítási kérdéssé. A következő hónapokban éppen ezekben az ügyekben kell majd többet látnunk.
Egy mozgásban lévő Európában
A feladat azért is nehezebb, mert Magyarország nem ugyanabba a Nyugatba tér vissza, amelytől az Orbán-kormány másfél évtizede fokozatosan eltávolodott és amelynek egységét több kérdésben tudatosan gyengítette is. Az orosz agresszió, Ukrajna jövője, az amerikai biztonsági szerep változása és Európa gyorsuló fegyverkezése átalakította a kontinens politikai és biztonsági viszonyait.
Egy mozgásban lévő Európába kell visszatérnünk. Az EU és a NATO hagyományos intézményei mellett új biztonsági, politikai és ipari együttműködések jönnek létre, és egyre több fontos döntés ezekben a rugalmasabb formációkban készül elő.
Ebben a változó Európában a szuverenitás fogalmát is újra kell gondolni. Az Orbán-korszakban a magyar politika a szuverenitást egyre gyakrabban az európai integrációval szembeni védekezés nyelveként használta. Egy Magyarország méretű ország mozgásterét azonban nagyban meghatározza, mennyire tud beleszólni a közös döntésekbe, és mennyire vesz részt az új európai együttműködésekben. A szorosabb integráció éppen nagyobb súlyt ad egy kisebb országnak, és gazdagítja érdekérvényesítési eszközrendszerét. A többsebességes Európa ezért számunkra valós kockázat: aki tartósan kívül marad az új együttműködésekből, könnyen kisebb befolyással, szűkebb mozgástérrel és kevesebb lehetőséggel találhatja magát a kontinens peremén.
Ennek hamarosan nagyon konkrét próbája is lesz. Az EU következő hétéves költségvetéséről szóló tárgyalásokon már világosan kell látszania, mik a legfontosabb magyar célok és mely országokkal, milyen koalíciókban akarjuk ezeket érvényesíteni.
A brit-francia kezdeményezésű Tettrekészek Koalíciója ennek egyik fontos példája. A résztvevők már az Ukrajnának nyújtott politikai támogatáson túl a háború utáni biztonsági garanciákról és Ukrajna hosszú távú védelmi képességéről gondolkodnak. Magyarország formálisan nem kívülálló: részt vesz a Ramstein-csoport munkájában, bár szerepe eddig korlátozott, továbbá az Aknamentesítési Koalícióban és a Közép-európai Védelmi Együttműködésben is jelen van.
Innen azonban előbb-utóbb el kell jutni annak világos kimondásáig, hogy Ukrajna önvédelmi képességének fenntartása magyar és európai biztonsági érdek. A választási kampány után ennek belpolitikai érzékenysége nyilvánvaló. A támogatás konkrét formáit ezért magyar biztonsági és politikai mérlegelés alapján kell meghatározni. Kiképzés, aknamentesítés, logisztikai és egészségügyi segítség, védelmi ipari együttműködés, indokolt esetben katonai anyagok és felszerelések átadása is szóba jöhet. A stratégiai irány lehet világos úgy is, hogy minden konkrét döntés magyar kézben marad. A teljes távolmaradás viszont azzal járhat, hogy érdemben kimaradunk azokból a körökből, ahol Európa következő biztonsági rendszerét formálják.
Hosszabb távú kérdés Magyarország stratégiai horgonyainak kiépítése is. Egy meghatározó európai vagy atlanti hatalommal kialakuló különleges kapcsolatot száz nap után számon kérni aligha volna méltányos; az ilyen viszony évek alatt épül fel. A jelentőségét azonban már most érdemes felismerni. Lengyelország példája mutatja, hogyan növelheti egy középhatalmi státusú európai állam súlyát, ha erős nagyhatalmi kapcsolatait regionális és keleti biztonsági hálózatokkal kapcsolja össze. Magyarország számára ezért fontos kérdés, mely országokkal és milyen saját hozzáadott értékre építve kíván tartós stratégiai kapcsolatokat kialakítani.
Ukrajna különösen jól mutatja, hol húzódik a határ a sikeres első lépés és a még hiányzó stratégia között. A kárpátaljai magyar közösség jogairól létrejött megállapodás megteremtette a lehetőséget arra, hogy a két ország maga mögött hagyja az előző évek konfrontációját. Valójában egy az előző kormány politikája által súlyosan megmérgezett kétoldalú viszony méregtelenítéséről és fokozatos helyreállításáról van szó. Ezt azonban egyelőre nem követte a magyar-ukrán államközi kapcsolatok hasonló lendületű újjáépítése.
Az Orbán-kormány éveken át Ukrajnát és személyesen Volodimir Zelenszkijt is a magyar belpolitikai kampány részévé tette. Egy miniszterelnöki látogatás Kijevben, találkozó Zelenszkijjel és egy bucsai főhajtás, majd az ukrán elnök budapesti meghívása ezért jóval többet jelentene protokolláris gesztusnál: azt jelezné, hogy ez az időszak lezárult. Egy beregszászi látogatás egyúttal fontos jelzés lenne a kárpátaljai magyar közösség és az ukrán vezetés felé is.
A tartalom még fontosabb. Ukrajna Magyarország szomszédja, EU-tagjelölt, amellyel már folyamatban vannak a csatlakozási tárgyalások, a háború utáni újjáépítés pedig Európa egyik legnagyobb gazdasági programja lesz. A kisebbségi megállapodásból ezért szélesebb biztonsági és gazdasági együttműködésnek kellene kialakulnia. A háború által súlyosan sérült Ukrajna európai rendbe való beillesztésében Magyarországnak szomszédként és a kárpátaljai magyar közösség miatt az átlagos EU-tagállamnál nagyobb szerepet kellene vállalnia. Ennek tudatos előkészítése egyelőre kevéssé látható. Ez Magyarország számára jobb politikai alapot teremtene ahhoz is, hogy érdemi szerepet kapjon Ukrajna újjáépítésében.
Hasonló következő lépésre van szükség a szomszédságpolitikában. A V4 újraindítása és az osztrák kapcsolat rendezése fontos kezdet, de egy átfogó regionális stratégia még kevéssé látható. A szomszédság ugyanakkor heterogén, ezért a kapcsolatok rendezésére nem alkalmazható mindenütt ugyanaz a modell. A gyors javuláshoz mindkét fél politikai szándéka szükséges, és ez nem minden szomszédunk esetében adott. Magyarország biztonsági és gazdasági környezete közvetlenül függ Romániától, Szlovákiától, Horvátországtól és Szerbiától, a Fekete-tengertől az Adria-vezetéken át a Nyugat-Balkánig. A mostani víz- és energiaválságban a Duna vízgazdálkodása és az energiabiztonság akár egy új magyar regionális kezdeményezés konkrét témája is lehetne.
Ehhez a regionális újragondoláshoz a határon túli magyar közösségekkel fenntartott kapcsolat megújítása is hozzátartozik. A korábbi pártpolitikai függések helyett olyan partneri viszonyra van szükség, amely tiszteletben tartja a helyi közösségek önálló döntéseit, miközben a magyar állam kiszámíthatóan támogatja jogaik érvényesítését és átláthatóbbá teszi a támogatási rendszert. A támogatásoknak a magyar kultúra és önazonosság megőrzése mellett a munkahelyteremtést és így a népességmegtartást kell szolgálniuk. Az idei víz- és energiaválság különösen jól mutatja, hogy a szomszédságpolitika Magyarország biztonságának egyik alapja.
A migrációban más jellegű a folytonosság. Az új kormány alapvetően fenntartotta a szigorú magyar álláspontot, miközben maga az Európai Unió is jelentősen elmozdult 2015-höz képest az erősebb külső határvédelem és a gyorsabb eljárások irányába. Magyarország ugyanakkor továbbra is fizeti az Európai Unió Bírósága által kiszabott napi egymillió eurós kényszerítő bírságot, mert nem hajtotta végre a korábbi menekültügyi ítéletet. Ennek rendezése nem halasztható tovább, és nem pusztán pénzügyi okokból. A kérdés ma már túlmutat a szigorú vagy megengedő migrációs politika közötti vitán. A migráció operatív kezelése lehet bel- és igazságügyi feladat, a magyar politika elhelyezése az európai rendszerben azonban külpolitikai kérdés is.
Kínával szemben különösen fontos a folytonosság és a korrekció megfelelő egyensúlya. A jelentős magyarországi kínai beruházások már a magyar ipari szerkezet részét képezik, ezért a már létrejött beruházások és gazdasági kapcsolatok kiszámíthatóságának megőrzése magyar érdek. A politikai kapcsolatokat sem lehet egyszerűen felrúgni. Ugyanakkor az előző kormány több döntése indokolt, érdemi átvilágítást igényel, a jövőbeni Kína-politikát pedig egyértelműen az Európai Unió tágabb gazdasági és biztonsági megközelítésébe kell illeszteni. Magyarország számára az a kérdés, miként tudja a kínai gazdasági jelenlétből származó előnyöket úgy kihasználni, hogy közben maradéktalanul illeszkedjen az Európai Unió közös gazdasági és biztonsági keretéhez, és lehetőségeihez mérten maga is alakítsa az európai Kína-politikát. Magyarországnak nem érdeke sem a kínai kapcsolatok felszámolása, sem egy különutas Kína-politika fenntartása. A Kína-politikát világos gazdaságfejlesztési és iparpolitikai koncepcióba is be kell ágyazni, amely alapján eldönthető, mely ágazatokban kívánatos a kínai beruházások és technológiai együttműködés ösztönzése, és hol indokolt nagyobb óvatosság. Az első száz nap alapján azonban még nem rajzolódott ki világosan, milyen stratégia alapján, és a kormányon belül hol történik ennek az összetett kapcsolatnak a politikai koordinációja. Ez nem pusztán intézményi kérdés: egységes stratégiai keretbe kell foglalni a külpolitikai, gazdasági, iparpolitikai, technológiai és nemzetbiztonsági szempontokat. A magyar Kína-politika végső mércéje az lehet, hogy mennyiben járul hozzá Magyarország hosszú távú versenyképességéhez, technológiai fejlődéséhez és stratégiai mozgásterének bővítéséhez.
Oroszország esetében a kettősség még élesebb. A kormány gyakorlata már megváltozott: megszűnt az automatikus blokkoló politika az EU-ban, és az új külügyi vezetés világossá tette, hogy az uniós tárgyalásokon Magyarország saját szövetségi rendszerének érdekeiből indul ki, és nem viszi tovább azokat a korábbi szankciós vétókat, amelyek mögött nincs tényleges magyar érdek. Ez fontos változás. A nyugati politikai irányváltással párhuzamosan azonban Oroszország megítélésében még nem történt meg ugyanilyen egyértelmű stratégiai fordulat.
Orbán Anita külügyminiszter az első száz nap két nyilvános nyilatkozatában is „pragmatikus” magyar-orosz kapcsolatról beszélt. Működő diplomáciai csatornákra Moszkvával szükség van. A pragmatizmus azonban csak akkor lehet elfogadható keret, ha világos stratégiai helyzetértékelésből indul ki: Oroszország az agresszor, és az Ukrajna ellen indított háborúval az európai biztonsági rendet és a nemzetközi jogrendet is fenyegeti.
Ebben a tekintetben a jelenlegi budapesti megközelítés félrevezető: a működő kapcsolatok szükségességét nem választja el elég világosan Oroszország biztonságpolitikai megítélésétől. A „nemzeti érdekek kölcsönös tiszteletben tartása” diplomáciai formulaként elfogadható, de csak legitim nemzeti érdekekre vonatkozhat. Oroszországnak természetesen vannak legitim nemzeti érdekei, de Ukrajna szuverenitásának korlátozása, a NATO 1997 előtti állapotának helyreállítása vagy a közép-európai országok biztonságpolitikai mozgásterének szűkítése nem legitim orosz érdek. Magyarországnak ezeket még szavakban sem szabad legitimként elfogadnia. Ez több szerencsétlen szóhasználatnál: stratégiai keretezés.
Aki Moszkvát elsősorban partnerként, kölcsönösen tiszteletben tartandó érdekek hordozójaként írja le, más politikai következtetésekhez jut, mint aki Oroszországot tartós európai biztonsági fenyegetésként kezeli. A magyar külpolitikának is ebből a felismerésből kell kiindulnia.
A kölcsönös „be nem avatkozás” az ukrajnai invázió, az európai hírszerzési és kiberműveletek, a dezinformáció és a politikai befolyásolás tapasztalata mellett legfeljebb olyan norma lehet, amelynek betartását Magyarország követeli Moszkvától. Ugyanez igaz a „nemzeti érdekek kölcsönös tiszteletére”. Moszkva 2021 végén a NATO további bővítésének leállítását és a szövetséges erők visszavonását követelte a keleti tagállamokból. Magyarország 1999-ben csatlakozott a NATO-hoz. Egy ilyen orosz biztonsági igény közvetlenül sérti a magyar nemzeti érdeket.
Az energiafüggésben találkozik a legközvetlenebbül a napi kormányzati felelősség és a hosszú távú stratégia. A mostani energiaválság közepén a kormány érthetően minden erejével az ellátásbiztonság fenntartására és a Paksi Atomerőmű működőképességének megőrzésére koncentrál; ezt szolgálja a Dunán épülő fenékküszöb is. A hosszú idő alatt kialakult energetikai kapcsolatokat sem lehet egyik napról a másikra felszámolni.
Az orosz energiahordozók beszerzése energetikai szakpolitikai ügy, az Oroszországtól való függés mértéke azonban kül- és nemzetbiztonsági kérdés is. A diverzifikáció célja nem az, hogy az egyik beszállítót egyszerűen lecseréljük egy másikra, hanem hogy több forrás és több szállítási útvonal közül lehessen választani, és egyetlen beszállító vagy útvonal kiesése se veszélyeztesse érdemben az ország energiaellátását. Ehhez alternatív beszerzési forrásokra, megfelelő infrastruktúrára és ténylegesen versenyeztethető beszerzésekre van szükség.
Az EU már kötelező menetrendet fogadott el az orosz gázimport kivezetésére. A Tisza Párt programjában szereplő 2035-ös céldátum ezért a földgáz esetében már nincs összhangban az időközben elfogadott uniós szabályozással, amely az orosz vezetékes gáz importjának teljes kivezetését 2027 őszére írja elő. Az olaj esetében ugyanakkor jelenleg nincs ugyanilyen részletes és kötelező uniós menetrend. Magyarországnak mindkét esetben világossá kell tennie, milyen ütemben és milyen alternatív forrásokra támaszkodva kívánja csökkenteni orosz kitettségét.
Ehhez Paks 2 jövője is hozzátartozik. Akár fennmarad a jelenlegi szerződéses konstrukció, akár módosítani kell rajta, a döntés több évtizedre meghatározza Magyarország technológiai, pénzügyi és politikai kapcsolatát Oroszországgal. Paks 2 esetében ugyanakkor külön kell választani az orosz technológiából, a fővállalkozói és szervizkapcsolatokból, a finanszírozásból, illetve a fűtőanyag-ellátásból adódó kitettségeket. Ezek nem egyformák, és kiválthatóságuk sem azonos. A VVER-440 és VVER-1000 blokkokhoz már léteznek alternatív nyugati fűtőanyag-megoldások; a Paks 2-höz tervezett VVER-1200 esetében ennek műszaki és engedélyezési lehetőségeit külön kell vizsgálni. A projektről szóló döntésnél ezért ezeket a hosszú távú kitettségeket külön-külön kell mérlegelni.
***
Száz nap után tehát a nyugati fordulat valóságos, és több területen már eredményeket is hozott. A normalizálás után most a tartalom következik: egységesebb külpolitikai gondolkodás, szélesebb magyar-ukrán kapcsolat, megújult szomszédságpolitika és világosabb válasz arra, hogyan kíván Magyarország kilépni az örökölt orosz politikai és energetikai kitettségből.
Április 12-én a választók megmutatták, hogy egy beágyazott illiberális rendszer demokratikusan leváltható. A kormány előtt most az a feladat áll, hogy Magyarország egy mozgásban lévő Európában újrafogalmazza saját helyét, tartósan visszaépítse a nyugati bizalmat, és olyan külpolitikai mozgásteret teremtsen, amelyet többé nem szűkítenek a korábbi évek függései. Ha ez sikerül, a magyar történet valóban túlmutat majd Magyarországon.
Száz nap alatt sok és többnyire jó irányú lépés történt. Érthető, hogy az első hónapokban az intézményi és jogállami feladatok, az EU-val való viszony rendezése és a napi válságkezelés élveztek elsőbbséget. Az Oroszországhoz, Ukrajnához, a migrációhoz, a szomszédságpolitikához és az energiafüggéshez kapcsolódó döntések időt, partnereket és sok esetben nehéz belpolitikai választásokat igényelnek.
Az átmeneti állapotnak azonban van kockázata. Ami ma még kivárásnak vagy örökölt pozíciónak látszik, idővel könnyen az új külpolitika tartós részévé válhat.
Közben Európa biztonsági rendszere tovább alakul, új együttműködések jönnek létre, Ukrajna körül új politikai és gazdasági kapcsolatok épülnek, az orosz energiafüggés fenntartásának pedig nő a politikai és gazdasági ára. Ezekben a kérdésekben már kevés a korábbi álláspontok korrekciója vagy finomítása. Több területen új kiindulópontra, új, világos politikai döntésekre és azok határozott végrehajtására van szükség.
A nyugati visszatérés megtörtént. A külpolitikai rendszerváltás további lépéseket igényel.
(Készült a külpolitikai szakértők és diplomaták Andrássy Körében, Banai Károly, Berecz Marianne, Dérer Miklós, Hajdu András, Holoda Attila, Jeszenszky Géza, Krajczár Gyula, Krausz György, Lengyel László, Sz. Bíró Zoltán, Telkes András és Varga Imre közreműködésével.)
