Kína nyíltan szembefordult az Egyesült Államok új iráni szankciós stratégiájával, és ellenintézkedéseket helyezett kilátásba arra az esetre, ha Washington kínai vállalatokat vagy pénzügyi intézményeket büntetne a Teheránnal fenntartott kereskedelmi kapcsolataik miatt. A pekingi reakció órákkal azután érkezett, hogy az amerikai kormány minden iráni kereskedelmi partnernek azt üzente: választania kell az iráni üzletek és az amerikai pénzügyi rendszerhez való hozzáférés között.
Az amerikai terv központi eszköze a másodlagos szankció. Ez lehetővé teszi Washington számára, hogy olyan külföldi cégeket és bankokat is büntessen, amelyekre közvetlenül nem vonatkozik az amerikai joghatóság, de üzletet kötnek szankcionált iráni szereplőkkel.
A fenyegetés erejét a dollár világkereskedelmi súlya, az amerikai bankrendszer központi szerepe és az Egyesült Államok piacának mérete adja. Sok vállalat számára az amerikai hozzáférés elvesztése nagyobb kockázat, mint az iráni piac feladása.
Scott Bessent amerikai pénzügyminiszter a hét elején rendkívül széles körű gazdasági blokádot helyezett kilátásba. Washington célja, hogy elvágja az iráni államot azoktól a bevételektől, amelyekből a háborút, a hadiipart és regionális szövetségeseit finanszírozhatja. A legfontosabb célpont az olajexport, mert ez biztosítja Teherán devizabevételeinek jelentős részét.
Kína ebben a rendszerben kulcsszereplő. Az elmúlt években a kínai piac szívta fel az iráni olajexport nagy részét, gyakran közvetítőkön, kisebb finomítókon és összetett szállítási hálózatokon keresztül.
Az amerikai korlátozások ellenére a kereskedelem fennmaradt, mert mindkét félnek erős gazdasági érdeke fűződött hozzá: Irán olajat tudott értékesíteni, Kína pedig olcsóbb energiaforráshoz jutott.
Peking az amerikai követelést a saját gazdasági szuverenitása elleni beavatkozásként kezeli. A kínai vezetés hosszú ideje ellenzi az egyoldalú amerikai szankciókat, különösen akkor, amikor azok harmadik országok vállalataira is kiterjednek. Az érvelés szerint az Egyesült Államok nem írhatja elő más államoknak, kivel kereskedhetnek, ha az adott ügyletet nem tiltja az ENSZ Biztonsági Tanácsa (ahol Kínának eleve vétójoga van).
A konfliktus így gyorsan túlnőhet Iránon. Ha Washington nagy kínai bankokat vagy állami energiavállalatokat vesz célba, Peking válaszlépéseket tehet amerikai cégekkel szemben. A két nagyhatalom kapcsolata már így is terhelt a kereskedelmi viták, a technológiai korlátozások, Tajvan, a dél-kínai-tengeri feszültségek és az iparpolitikai támogatások miatt. Egy iráni eredetű szankciós háború új frontot nyithatna.
Az amerikai kormány ugyanakkor arra épít, hogy Kína számára is jelentős költséggel járna a nyílt konfrontáció. A legnagyobb kínai bankok nemzetközi dollárügyleteket bonyolítanak, vállalataik pedig mélyen beágyazódtak a globális pénzügyi rendszerbe. Washington ezért gyakran nem a teljes kínai pénzügyi szektort célozza, hanem kisebb bankokat, közvetítőket, hajózási cégeket és fedővállalatokat, amelyek az iráni kereskedelemben közvetlen szerepet játszanak.
Az olajszállítások ellenőrzése különösen bonyolult. Az iráni exportban úgynevezett árnyékflotta vesz részt: tulajdonosi hátterüket gyakran változtató, különböző zászlók alatt hajózó tankerek, amelyek tengeri átrakodással és dokumentációs trükkökkel próbálják elrejteni a rakomány eredetét.
Az Egyesült Államok ezeket a hajókat, biztosítókat, kikötői szolgáltatókat és kereskedőket is szankcionálhatja.
A Hormuzi-szoros körüli katonai feszültség tovább növeli a gazdasági kockázatot. Ha egyszerre csökken az iráni export és romlik a Perzsa-öböl hajózhatósága, a világpiaci olajár gyorsan emelkedhet. Ez Kínának, Európának és az Egyesült Államoknak is inflációs problémát okozhat. Washington tehát olyan gazdasági fegyvert használ, amely siker esetén is visszaüthet az energiaárakon keresztül.
A mostani amerikai stratégia egyik hosszú távú kockázata éppen ebből fakad. Minél gyakrabban használja Washington a dollárhoz való hozzáférést geopolitikai kényszerítő eszközként, annál erősebb ösztönzést kap Kína és más államok alternatív elszámolási rendszerek kiépítésére. A dollár dominanciáját rövid távon nem fenyegeti reális kihívó, de Peking évek óta növeli a jüan szerepét kétoldalú kereskedelmében és fejleszti saját fizetési infrastruktúráját.
Irán számára Kína álláspontja létfontosságú. Ha Peking enged az amerikai nyomásnak és jelentősen csökkenti az olajvásárlásokat, Teherán bevételei gyorsan visszaeshetnek. Ha viszont a kínai kereskedelem fennmarad, az amerikai gazdasági blokád egyik legfontosabb célja nem teljesül. Ezért Washington várhatóan különösen nagy figyelmet fordít majd a kínai közvetítőkre.
Peking mostani figyelmeztetése azt jelzi, hogy Washington nem számíthat automatikus engedelmességre. A következő szakaszban az lesz döntő, hogy az Egyesült Államok konkrét kínai szereplőket vesz-e célba, és ha igen, milyen súlyúakat. Egy kisebb közvetítő szankcionálása kezelhető konfliktus maradhat. Egy nagy kínai bank vagy állami olajvállalat elleni intézkedés viszont már az amerikai-kínai gazdasági kapcsolat egészét érintheti.
Minél gyakrabban használja Washington a dollárhoz való hozzáférést geopolitikai kényszerítő eszközként, annál erősebb ösztönzést kap Kína és más államok alternatív elszámolási rendszerek kiépítésére.
