Az ünnep azért ünnep, mert a társadalom bizonyos eseményeket annyira fontosnak tart, hogy mindenképpen meg akar róluk emlékezni. Szent István, államalapítás, új kenyér, ez így együtt valóban méltó a közös emlékezetre, és az ünneplésnek meg is van a hagyománya. Amin Magyar Péter megint változtatni tudott, méghozzá az előnyére.
Az ilyen állami ünnepeknek az a bajuk, hogy egy idő után túl egyformákká válnak, az emberek megszokják a kötelező rítusokat, és egyre inkább csak nézik a műsort ahelyett, hogy részt vennének benne. A régi tartalmat újdonsággal megtölteni vagy kiegészíteni persze nem könnyű és nem is veszélytelen.
Orbánék úgy álltak hozzá, hogy több és még több pénzt költöttek rá. Onnan kezdve, hogy még az első ciklusuk alatt azzal utasították vissza a tűzijáték költségeit firtató kérdéseket, hogy a nagymamától sem szoktuk megkérdezni, mibe került a karácsonyi bejgli, odáig, hogy dicsőséges kormányzásuk utolsó éveiben már azzal büszkélkedtek: Európa legnagyobb tűzijátékát rendezik.
Mertek nagyok és drágák lenni, az aprópénz pedig, amely nem is volt apró, gurult ide-oda. Csurrant, cseppent, tudjuk.
A már több mint ezeréves Magyarország ünnepének külsőségeihez hozzányúlni kockázatos, a külsőségeket még nagyobbá, látványosabbá tenni viszont nem az. Kerül, amibe kerül – ez volt Orbán válasza a gazdasági fejlődés, a jólét látványos hiányára, és egy ideig még ez is bejött neki.
Amikor azonban a választók növekvő dühe elsöpörte őt és rendszerét, az új kormány ott állt a dilemma előtt, hogy mit csináljon augusztus 20-ával úgy, hogy megtartsa a hagyományok kedvelőit, tisztelőit, és egyben megnyerje azokat, akiket felháborít az üres, hazug, drága és fennhéjázó pózolás, politikai önmutogatás.
A válasz nemcsak az árleszállítás volt, nemcsak a tízpercesre korlátozott tűzijáték, és ennek megfelelően az észszerű önmérséklet gyakorlása anélkül, hogy valamiféle olcsó diszkont ünnepet tartottak volna, hanem két másik esemény. Az egyik a Tisza Szigetek országos találkozója, ami egyszerre lett már nagyon is időszerű politikailag, a másik pedig az esti, Kossuth téri DJ-buli.
Nem tudom ugyan, hogy a környéken lakók mennyire örültek neki (mint ahogy rengetegen nem örültek az előző napi technobulinak, amit szinte az egész városban hallani lehetett), de az biztos, hogy egy régi sémákba merevedett országos ünnepet így lehet beemelni a mai világba.
A tömeges együttlét, az öröm, a szórakozás, ami mögött talán az is fölsejlik, hogy lám, együtt vagyunk már több mint ezer éve, természetessé, magánemberivé teszi az állami ünnep közhelyessé vált kötelező gyakorlatait is.
Nyilván ez utóbbiakat sem szabad elhagyni, ugyanakkor – mint a tornában vagy a műkorcsolyában a szabadon választott bemutatókkal – teret (adott esetben Kossuth teret) kell adni a bevett formaságokon túli formának és tartalomnak. Nem kell mindig áhítattal ünnepelni, lehet felszabadultan is.
És igen, még az elvileg politikamentes (illetve a Fidesz-érában csak annak álcázott) állami ünnepbe is be lehet csempészni a politikát, azt üzenve a Tisza Szigetek és az ország népének, hogy vegyetek részt a politikában, legyetek jelen, mondjátok, csináljátok, kérjétek rajtunk számon, amit akartok. Mivel a Tisza Szigetek nem párt, hanem mozgalom, ezért formálisan nem lehet rá azt mondani, hogy na, Magyar még augusztus 20-át is pártgyűlésre használta, gyakorlatilag azonban kétségtelenül ez történt.
Mégis, a miniszterelnök azt érzékeltette ezzel a gyűléssel, hogy az ünnepen sem csak pihenünk és emlékezünk, mert az ünnep jó alkalom lehet az önvizsgálatra, a hatalom pedig nyitott, nem akarja elszigetelni magát a tettre kész polgároktól, hanem tanulni és szolgálni akar. Augusztus 20-án éppen jó, önkritikus üzenet.
Diszkóval és az emberek demokratikus részvételével.
A szerző újságíró.
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.