Egy-egy közlemény néha többet mond el egy korszakról, mint száz oknyomozó cikk. A Magyar Sportújságírók Szövetsége szerdai közleménye ilyen. Néhány héttel azután, hogy a tagság egy bizalmatlansági indítványt követő szavazáson megerősítette tisztségében Szöllősi Györgyöt és az elnökséget, most a teljes vezetés lemondott. Nem azért, mert elvesztette a bizalmat. Éppen ellenkezőleg: megnyerte.
Azt írják, azért, mert egy új elnökségnek „nagyobb esélye” lehet „hatékonyan együttműködni az új sportkormányzattal”.
De ez nem sajtóközlemény. Ez önéletrajz. Tizenhat év egyetlen mondatban.
Ennél pontosabb leirat még nem született a NER lényegéről. Nem az számít, ki győzött egy szavazáson, nem az, hogy a vezetésnek van-e szakmai legitimációja, hanem az, hogy ki tud jobban együttműködni a hatalommal. Véletlenül pont a függetlenség kimaradt. Lehet azt mondani, hogy a MSÚSZ nem egy szerkesztőség, hanem érdekképviselet. De az érdekképviseletnek sem az a dolga, hogy a hatalom számára kényelmes legyen. Hanem az, hogy a saját szakmáját képviselje akár a hatalommal szemben is.
Ehelyett a MSÚSZ politikai aktorként lépett színre, a választások előtt a vezetés a Fidesz teljes támogatását helyezte előtérbe anélkül, hogy ehhez megszerezte volna a tagság egyetértését. Orbán Viktor körlevele a szervezet nevében ment ki a dühöngő kampány legvéresebb napjaiban, a nem létező Tisza-adóra építő „Nemzeti Sportpetíció” minden szava, betűje, vesszője csakis a Fidesz hatalomban tartását szolgálta.
Ezt nehéz szakmai hitvallásként értelmezni, ezt másként hívják.
A sportújságírók anno kiváltak a Magyar Újságírók Országos Szövetségéből, és létrehozták a saját szervezetüket. A MÚOSZ több mint százéves, történelmileg beágyazott újságíró-szervezet. Ha a szakmai sajátosság önmagában elegendő indok a különválásra, akkor ugyanilyen alapon létrehozhattak volna külön szövetséget a kulturális újságírók, a gazdasági újságírók, a bűnügyi újságírók vagy akár a vidéki újságírók is.
De kiderült, hogy Orbán Viktor érdeklődését nem annyira a színházi, mint inkább a futballöltöző hangulata kelti fel.
A sport hatalmi projekt lett. A sportújságírás pedig ennek a projektnek a közelében hirtelen egészen kényelmes helyzetbe került. Állami rendezvényszervezés mellett kapott egy nagy wellnesscsomagot. Konferenciák, vidéki tanácskozások, elnökségi ülések, összejövetelek – lehetőleg egy kellemes SPA-hotelben. Jobb a „szakmai” kérdéseket jakuzziban megvitatni.
Aztán Operaház. Sportgála. 250 millió. Külföldi, a magyar sporthoz semmilyen formában nem kötődő korábbi világsztárok ideröptetése a glóbusz másik feléről. Hogy épüljenek a kapcsolatok. Hát nem épülnek tovább.
De ki kérdezett?
Ki kérdezett akkor, amikor a magyar sport lényegében már csak állami pénzből működött? Amikor a sport és a politika látványosan összeért?
Amikor a sportvezetők, politikusok és állami szereplők egymás rendezvényeinek állandó vendégeivé váltak, és egymást tüntették ki?
És főleg: ki kérdezett akkor, amikor maga a sportújságíró-szakma vészesen közel, függő viszonyba került az állami pénzcsapokkal, a hatalommal, amelyet elvileg elszámoltatnia, ellenőriznie kellett volna?
Ez az újságírás valódi tesztje. Nem az, amikor tapsolni kell. Hanem amikor kérdezni, vagy nemet mondani. Hányszor mondott nemet ez a szervezet? Hányszor állt oda egy újságíró mellé, amikor az hatalmi érdeket sértett? Hányszor választotta a sportszakmát a fideszes politika támogatása helyett?
Szöllősi és társasága akár maradhatott is volna, ha a válasz legalább annyi, hogy egyszer.