Vitára szólít fel Knausz Imre Hamis keretek, derengő távlatok címmel megjelent cikkében (július 16.) a közoktatás jövőjéről. Írásának jószerével ez az egyetlen mondata, amivel egyetértek: a széles körű nyílt és szakszerű vitára nyilván szükség van, ahhoz viszont, hogy ez megfelelő eredményre vezessen, átfogó elképzelést kellene felmutatni.
Knausz az írásában három „alapkérdést” jelölt ki. Az első, ami az oktatás tartalmával függ össze, megfogalmazása szerint a „több nevelést, kevesebb oktatást” követelése, amelyet szerinte jórészt azok szorgalmaznak, akik a készségek, képességek fejlesztését kívánják erősíteni.
Meglátásom szerint a szerző téved, amikor amiatt aggódik, hogy ez a lexikális ismeretek káros mértékű csökkenésével járna.
Jelenleg a felső tagozaton és a középiskolában a diákok kivétel nélkül rá vannak kényszerülve olyan tartalmak elsajátítására, amelyeknek nem veszik hasznát, miközben hiányoznak más, általánosan szükséges képzések.
Ilyen lenne például a mai világban nélkülözhetetlen készségek, képességek – gondolkozás, kreativitás, vállalkozószellem stb. – fejlesztése.
Ha az egyes diákok számára felesleges tartalmakat kiszűrjük, nemcsak a tanulói/pedagógusi túlterheltség egyik fő okát küszöböljük ki – a másik a felzárkóztatás eredménytelensége –, hanem teret biztosítunk az utóbbiak fejlesztésének, akár új képzések (gyakorlati vállalkozói képzés), új tantárgy bevezetésével. Sőt, a felesleges tartalmak kiszűrésével – és a tartalomismétlődések megszüntetésével – még növekedhet is a megismertetésre, elsajátításra szánt ún. lexikális ismeretek mennyisége.
A kérdés az, hogyan lehet elhagyni az egyik diák számára felesleges tartalmat, hogy az ne sértse egy másik érdekeit, akinek arra szüksége lehet. Úgy, hogy az általános képzésben csak az általánosan szükséges tartalmakat hagyjuk meg, a többit áthelyezzük a specializálódást szolgáló középiskolába. Az előbbieket jól be lehet határolni. Minden diáknak szüksége lehet a világ és önmaga megismerésére – történelmi, földrajzi, biológiai ismeretek –, testi és mentális egészségének megőrzését, készségei, képességei fejlesztését szolgáló tevékenységekre – testnevelés, művészetek gyakorlása –, az élettel együtt járó praktikus ismeretekre, a matematika, fizika, kémia általánosan használható ismereteire, egyebekre.
Knausz Imre a második „alapkérdésként” egy régi vitára − 6+6-os iskolaszerkezet 4+4+4-es helyett − emlékeztetett. Ezzel kapcsolatban pluszszempont, hogy e rendszer feltételei jobbára csak azokon a településeken lennének megteremthetők, ahol most is van középiskola. Emiatt még az olyan többezres lélekszámú falvakban, kisvárosokban is csak az alsó tagozaton folyhatna oktatás, amelyekben ma 8 osztályos képzés van, de olyan irányú változtatás esetén gond nélkül elbírnák a 10 osztályos általános képzést is.
Knausz szerint a probléma nem a szerkezetben van: „Ami az alapkészségek fejlesztését illeti, a gond a felső tagozat tantervi konstrukciójában rejlik, amellyel nem az a baj, hogy korán kezdődik, hanem az, hogy úgy, ahogy van, hibás. Az írás, olvasás, számolás és tegyük hozzá: a vizuális tájékozódás és kommunikáció, a zenei készségek, a kézügyesség stb. fejlesztését nem szabad abbahagyni sem 4., sem 6., sem 8. után.”
A kérdés szerintem innen nézve az, hogyan képzeli mindezt megoldani a mostani szerkezet megtartása mellett, amikor a felső tagozaton és a középiskolában túlterheltek a diákok és a pedagógusok, s ő maga ellenzi az úgynevezett lexikális ismeretek mennyiségének csökkentését.
Knausz Imre nézete szerint az oktatás döntő tényezője a pedagógus, és ha hatékony s jövőépítő közoktatást akarunk, akkor el kell érni, hogy a legkiválóbb fiatalok válasszák a pedagóguspályát. A pálya vonzóvá tételét a pedagógusbérek radikális és fenntartható emelésével, valamint a pedagógusi autonómia biztosításával oldaná meg.
Én viszont úgy látom, hogy kérdéses, alkalmasabbak-e a pályára az eddigi jelentkezőknél azok a közoktatásban a legjobban teljesítő, a felvételiken a legjobb eredményt elérő diákok, akik az amúgy szükséges magasabb bérek reményében választják majd a pedagógusi hivatást. Egy pedagógusnak szerintem nem kell mindent tudnia a szakterületéről, sokkal fontosabb, hogy élményszerűen, meggyőzően tudja közvetíteni a diákok számára szükséges ismereteket.
Hasonlóképp a szakmai autonómia sem garantálja az eredményesebb közoktatást. Egyrészt azért, mert 2010 előtt sem élt azzal a tanárok legalább 95 százaléka – ők a megadott tanterv szerint vagy rutinból tanítottak –, de a maradék zöme sem talált ki semmi újat, hanem külföldi, sokszor százéves módszereket adaptáltak.
Másrészt tudják vajon a pedagógusok, mire lenne szükségük a diákoknak? Honnan tudnák, amikor az erre hivatott szakértők sem tudják?! Az ELEGY Oktatáspolitikai Szakbizottsága által a 2022-es országgyűlési választások előtt 100 pont címmel kiadott anyagban ez olvasható: „Jórészt nem azonosítottuk még azokat az ismeretrendszereket, készségeket, képességeket és attitűdöket (kompetenciákat), amelyekkel a globalizált világ polgárainak feltétlenül rendelkezniük kell.” Az egykori testület tagjainak relatív hozzáértése kétségbevonhatatlan, hisz mindenki részt vett abban az akkori ellenzéki oldalról, aki számít.
Írása végén Knausz a 12 évfolyamos, komprehenzív iskola mellett teszi le a voksát. Eltekintve attól, hogy egy ilyen rendszer a települések többségében ugyanúgy nem megvalósítható, mint a 6+6-os, meggyőződésem szerint nem célszerű közös tanulócsoportokban együtt tartani 18 éves korukig a „különböző motivációjú és teljesítményű, végső soron különböző társadalmi hátterű”, s teszem hozzá, különböző érdeklődésű, szükségletű tanulókat. Ez ellehetetlenítené az általam javasolt differenciálást.
Ahhoz, hogy a közoktatás jövőjének a kérdésében megfelelő eredményre jussunk, meg kell határozni, hogy milyen is az a korszerű oktatás, és mik az akadályai a megvalósításának.
A korszerű oktatásnak két kritériuma van: a korszerű tartalom és a személyre szabott képzés; megvalósítását pedig alapvetően a nem megfelelő 4+4+4-es iskolaszerkezet akadályozza.
Emiatt adódnak az olyan problémák, mint a felzárkóztatás eredménytelensége, a felesleges tartalmak elsajátításának kényszere, a diákok/pedagógusok túlterheltsége, a korszerű tartalmak megjelenítésének lehetetlensége, a tartalomismétlődés vagy a korai pályaválasztás kényszere.
A tartalmi korszerűsítés – és mellette a többi probléma megoldása – ezért csakis az iskolaszerkezet egyidejű átalakításával lehetséges. Mindehhez véleményem szerint a 10+3-as (6+4+3-as) struktúra nyújtja a legalkalmasabb keretet. Bevezetésével megvalósítható a személyre szabott képzés, csökkenne a diákok, pedagógusok terhelése, eredményesebbé válna a felzárkóztatás, jutna hely az új szükséges tartalmaknak, későbbre tolódna a pályaválasztás időpontja is.
A szerző építész