Amikor a magát büszkén „demokratikus szocialistának” valló Zohran Mamdani tavaly fölényes győzelmet aratott New York polgármester-választásán, sokan egyszeri, nagyvárosi politikai szenzációként könyvelték el a sikerét. De ma már egyre nehezebb ezt állítani.
Az Amerika Demokratikus Szocialistái (DSA) által támogatott jelöltek sorra érnek el váratlan sikereket a jelenleg zajló demokrata előválasztásokon, amelyek az állami törvényhozások és a kongresszus helyeiért folynak. A néhány éve még marginális mozgalomnak számító DSA mára az amerikai politika egyik legérdekesebb és legtöbbet vitatott szereplőjévé vált.
A demokratikus szocializmus továbbra sem tartozik az amerikai politika fősodrához, de már nem is csupán a legszélsőbb periféria jelensége. A DSA a progresszív baloldal legradikálisabb irányzatát képviseli, politikai súlya azonban messze meghaladja szervezeti méretét. Ebben meghatározó szerepe van annak, hogy
a progresszív politika három legismertebb arca – Bernie Sanders, Alexandria Ocasio-Cortez (AOC) és az új generációt megtestesítő Mamdani – rendkívüli vonzerőt gyakorol a fiatal, nagyvárosi választókra.
Sanders országos vitát nyitott a demokratikus szocializmusról, AOC mozgalmat épített belőle, Mamdani pedig azt üzeni: a demokratikus szocialisták már nemcsak figyelmet kelteni képesek, hanem jelentős választásokat is tudnak nyerni.
Bár a DSA önálló mozgalmi szervezet, tagjai túlnyomórészt a Demokrata Párt keretein belül politizálnak. Ennek nem ideológiai, hanem intézményi oka van. A történelmileg bebetonozódott kétpártrendszer gyakorlatilag elzárja az utat új országos pártok előtt. A DSA vezetői felismerték: Amerikában jóval könnyebb egy nagy pártot belülről átalakítani, mint kívülről újat építeni. Számukra a Demokrata Párt nem egyszerű politikai szövetséges, hanem az a szervezeti keret, amelyen keresztül országos befolyásra tehetnek szert.
Jóllehet a Demokrata Párt vezetőinek túlnyomó többsége nem demokratikus szocialista, a párt szavazóinak egyharmada rokonszenvezik a DSA alapvető célkitűzéseivel. Ugyanakkor a demokratikus szocializmus amerikai híveinek a többsége sem a klasszikus értelemben vett szocializmust tekinti követendő modellnek. Ahogy Paul Krugman Nobel-díjas közgazdász-publicista találóan megjegyezte: „igazi szocialistából nagyon kevés van Amerikában”.
A DSA gazdaságpolitikai programja sok tekintetben közelebb áll a skandináv típusú szociáldemokráciához, mint az államszocializmushoz. Erősebb jóléti államot, általános egészségbiztosítást, ingyenes felsőoktatást és gyermekellátást, a jövedelmek jelentős újraelosztását szorgalmazza. Az oligarchikus rendszert a gazdaság „demokratikus ellenőrzése” váltaná fel.
A legtöbb államban a DSA nem állít önálló választási listát, jelöltjei demokrata színekben indulnak az előválasztásokon.
Ez az amerikai politikai rendszerben hatékony stratégia. A biztosan demokrata körzetekben ugyanis az előválasztás megnyerése sokszor egyet jelent az általános választás megnyerésével is.
Az eddigi eredmények azt mutatják, hogy ez a stratégia működik. A DSA és a szélesebb progresszív baloldal az idei előválasztási ciklus eddigi egyértelmű nyertesének tűnik. A DSA mintegy százötven jelöltet támogat, akik közül már legalább harmincöten megnyerték az előválasztásukat – ez a szervezet történetének messze legsikeresebb választási szereplése.
A mozgalom valódi sikere azonban nem elsősorban a tagság gyors növekedésében mérhető (az elmúlt két évben megduplázódott), hanem abban, hogy egyre több saját politikusát juttatja be a Demokrata Párt intézményi vérkeringésébe. Ha ez a folyamat tartóssá válik, a mai közép-balközép irányultságú párt balra tolódhat anélkül, hogy a DSA önálló párttá alakulna.
A demokratikus szocialisták és más baloldali erők látványos előretörése azonban nem magyarázható pusztán a progresszív mozgalom magas fokú szervezettségével, aktivistáinak lelkesedésével és kiugróan magas választási részvételével. Legalább ennyire fontos a Demokrata Párt elhúzódó politikai gyengesége.
A Biden-korszak lezárulta után a párt továbbra is identitásválsággal küzd, egyszerre próbálja feldolgozni a múlt kudarcait (különösen Donald Trump visszatérését a Fehér Házba) és újradefiniálni önmagát. Az infláció és az elszabadult illegális bevándorlás kezelésével kapcsolatos elégedetlenség, valamint az exelnök életkorával és alkalmasságával kapcsolatos viták egyaránt hozzájárultak ahhoz, hogy a demokraták kormányzóképességébe vetett bizalom megrendüljön. A párt keresi azt a jövőképet, amely túlmutat Trump elutasításán.
A politika azonban ritkán tűri a hatalmi vákuumot. Amikor egy országos gyűjtőpárt meggyengül és elveszíti stratégiai önbizalmát, szinte törvényszerűen felértékelődnek a jól szervezett, kisebb ideológiai csoportok. Az amerikai politikában erre több történelmi példa is akad. Barry Goldwater konzervatív mozgalma az 1960-as években, majd évtizedekkel később a Tea Party sem azért tudta alapvetően átalakítani a Republikánus Pártot, mert kezdetben többséget képviselt. Sikerük kulcsa a szervezettség, az ideológiai következetesség, a hosszú távú stratégiai gondolkodás volt.
A DSA szemmel láthatóan hasonló logikát követ, nem hirtelen áttörésre törekszik, hanem fokozatos intézményi építkezésre. Lépésről lépésre igyekszik növelni befolyását a Demokrata Párt jelöltállításában, programalkotásában és vezetői utánpótlásában. Ha minden választási ciklusban csupán néhány újabb kongresszusi képviselőt, állami törvényhozót, kormányzót vagy nagyvárosi polgármestert sikerül a saját politikai táborából pozícióba juttatnia, egy évtized alatt érzékelhetően átalakíthatja a párt politikai súlypontját.
Ez a stratégia egyáltalán nem példátlan. A modern demokráciák története azt mutatja, hogy a nagy politikai fordulatokat ritkán a hirtelen választási földcsuszamlások idézik elő. Gyakrabban azok a kisebbségi mozgalmak bizonyulnak tartósan sikeresnek, amelyek türelmesen építkeznek, saját politikusi utánpótlást nevelnek, és fokozatosan szerzik meg a befolyást az intézmények fölött. A DSA ma pontosan ezt az utat járja.
A kérdés azonban továbbra is nyitott: elegendő-e ez ahhoz, hogy a DSA országos politikai erővé váljon? A demokratikus szocialisták eddigi legnagyobb sikerei szinte kizárólag a Demokrata Párt által hagyományosan dominált nagyvárosokhoz kötődnek. New York, Boston, Chicago vagy Seattle fiatalabb, magasan képzett és etnikailag sokszínű választói különösen fogékonyak a lakhatási válságra, a megélhetési költségek meredek emelkedésére és a növekvő társadalmi egyenlőtlenségekre alapozott progresszív üzenetekre.
Ezekben a városokban a DSA programja sokak számára nem radikális alternatívának, hanem a mindennapi problémákra adott kézzelfogható válasznak tűnik. Az országos választások logikája azonban egészen más. Az elnökválasztások és a kongresszusi többség sorsa rendszerint nem Manhattanben vagy Brooklynban, hanem általában Pennsylvania, Michigan, Wisconsin, Arizona és Georgia „billegő” választói körzeteiben dől el. Az itteni többnyire középosztálybeli, mérsékelt választóknak a politikai prioritásai gyakran jelentősen eltérnek a nagyvárosi progresszív báziséitól.
Éppen ezért a DSA és a tágabb progresszív mozgalom következő nagy próbatétele már nem a Demokrata Párton belüli befolyás további növelése lesz, hanem annak bizonyítása, hogy politikai üzenete túlmutat a nagyvárosi baloldali szubkultúrán.
Hogy ez reális cél-e, arra a közelgő november 3-i általános választások adják majd meg az első komoly visszajelzést.
A politikai környezet mindenesetre kedvez a progresszív baloldal további erősödésének: Trump elnök népszerűsége tartósan mélyponton van, az infláció súlyosbodik, az iráni háború egyre nagyobb politikai terhet jelent, miközben a Demokrata Párt vezetése továbbra sem találja az új politikai irányt a Trump utáni korszakra.
Ha ez a helyzet tartós marad, a DSA előtt már nem az lesz a kérdés, hogy hallatja-e a hangját a Demokrata Párton belül, hanem az, hogy képes-e annak jövőbeli irányát döntően befolyásolni.
A szerző a Világbank volt vezető közgazdásza